I know you will...

...

Szent idő, csendes növekvés

„A szerelem tudatos döntés, akarati döntés, elhatározás, és nem csak érzelem. Saint-Exupéry mondta, hogy nem azok szeretik egymást igazán, akik egymást nézik, akik egymás szemébe néznek, hanem akik egy irányba tekintenek, akik egymás kezét fogva, egy célra figyelve haladnak életük útján. (...) 

Vajon van-e közös cél, amely benneteket összeköt? Biztos nagyon szép vágy a családi otthon, az autó, de vannak vajon ennél magasztosabb célok, melyek összekötnek kedveseddel? Ha nincsenek, akkor keresni kell! Fontos, hogy legyen  szép, szent, közös cél, amely megőriz akkor is, ha viharok vannak az életetekben.

A megismeréshez, a kibontakozáshoz türelem kell, rácsodálkozás, munka és szent idő, hogy ne ess el, ne vergődj át nem gondolt tettek, felületesen kimondott ígéretek súlyai alatt. Csendes növekvésben tudd kivárni azt a szent napot, mikor bomló szerelmetek elmoshatja korlátok közé zárt létetek elválasztó falait, hogy méltón karodba zárhasd, hordozni tudd Isten határtalan ajándékait. Szerelmed, ha követni tud a szárnyalásban, társad lehet egy életre.” 

(Böjte Csaba)

Hús - vér...

Böjte Csaba gondolatai: 

Az életben a legnagyobb kaland a családalapítás. Nem hiszem, hogy a földön lett volna több mosoly más miatt, mint a szeretet, szerelem miatt. És nem hiszem, hogy más miatt hullott volna  több könny, mint a rosszul megélt, megkeseredett szeretet, szerelem miatt. 

Ez az emberiség legérzékenyebb pontja, ezért is írnak erről oly sokat a költők, ezért a párkapcsolat a leggyakrabban visszatérő téma a filmekben, a dalokban. Látjuk, hogy a házasság útján sok tövis terem: mennyi fájdalom, válás, szakadás van. Felmerül a kérdés: vajon a házasság természetéből fakad, hogy ilyen nehéz, hogy gyakran nem érti meg egymást a férj, a feleség? Vagy talán az a gond, hogy rossz irányban indultunk el az úton, sok hibát követtünk el, és kisodródtunk az útszélre?

 

Vajon az életünk autójával van baj, vagy mi nem tudunk jól autót vezetni?! A házasság intézménye lehetetlen vállalkozás, vagy a ma embere nincs kellőképpen felkészülve a házaséletre, nem tudja jól kezelni a konfliktusokat? Természetes, hogy autót vezethessek, előtte órákat kell vennem, és le kell vizsgáznom: egy okosabb, ügyesebb oktatótól megtanulok sebességet váltani, előzni, megállni, szabályokat betartani, a járművet felelősséggel uralni. 

Aki ezt nem tanulja meg, az nem vezethet, mert előbb-utóbb balesetet okoz, önmagára és környezetére is veszélyes. Vajon arra, hogy a párkapcsolatomra felkészüljek, hogy megtanuljam uralni a tetteimet,  a szavaimat, szánok-e időt és energiát? Szavaim, tetteim öblében taposóaknák vannak, melyek sértenek, fájdalmat okoznak, vagy egyszerű létem bizalmat, nyugalmat, erőt áraszt társamba? Meghitt együttlétünk nyugodt vizein társam le tud-e horgonyozni, és a gondolataim, vágyaim, álmaim között otthon érzi-e magát? Viharban hozzám menekül-e?  Ki vagyok, ki szeretnék lenni én az ő számára?

Életünkhöz hozzátartozik, hogy emberi gyengeségeink, korlátaink, határaink vannak, amelyek itt is, ott is kiütköznek. Szinte borítékolni lehet, hogy nem tudsz úgy táncolni, hogy soha ne lépj társad lábujjára. Vannak, amikor apróságok is fel tudják piszkálni az embert, és magad számára is kibírhatatlan vagy.  Vajon megéri ilyenkor mindent felborítani?!

Tíz lefutásból nem lehet tíz gólt rúgni, aki tíz döntésből hat-hét alkalommal jól választ, az már sikeres a szakemberek szerint. Az embert Isten egy marék porból teremtette, már az is csoda, hogy két lábon tudunk járni. Miért tartanál haragot?! Kihez ragaszkodsz jobban? Vélt vagy valós igazadhoz, vagy kedvesedhez? Sajnos sokszor mindkettő nem lehet a tied. 

Valamikor úgy érezted, meg tudnál halni a szerelmedért, most pedig egy sértést, egy békácskát sem tudsz lenyelni érte?! Jézus és az apostolok kapcsolata mélyen megrendült nagypéntek után, Krisztus mégsem ült félre sértődötten duzzogni, pedig neki volt igaza, hanem túllépett a hatalmas kudarcon, továbbra is szerette a társait: a Galileai-tenger partján tüzet rakott, halat sütött, reggelit készített, és megajándékozta őket a kiengesztelődés nagy lehetőségével. Milyen szép lenne, ha a házastársak félre tudnák tenni sérelmeiket, és meg tudnák ajándékozni egymást a tiszta szívből jövő megbocsátás örömével! 

Mikor csalódsz a társadban, és úgy érzed, összecsapnak a hullámok a fejed fölött, képes vagy-e finom vacsorát készíteni: "Gyere, együnk, aztán beszéljük meg! Szeretnélek megérteni téged!" Ha a tükör előtt grimaszt vágsz, akkor torz képet mutat, de ha belemosolyogsz, akkor vidám arcot mutat. Szabadítsuk fel egymást a szeretetre - ez minden szempontból gazdagabb életet jelent. A haragtartás, a gyűlölködés leránt a mélybe, a megbocsátás, a kiengesztelődés felemel, felszabadít.

A vétkező ember olyan, mit egy kis verébfióka, aki a macska karmaiban vergődik. Milyen jó, ha segíteni tudunk, ha elijesztjük a ragadozót, és a madárkából nem lesz vacsora, ismét repülhet szabadon! A gonosz lélek kínálhat élvezeteket, nagy dáridót, de hosszú távon nem ad semmit. A bűn nem tud tartósan boldoggá tenni. A félelem, a bizalmatlanság megbénítja az embert. Merjünk szembeszállni a gonosz lélekkel! 

Társadat is a Jóisten teremtette, nem puliszkából formálta meg, nem spórolt ki belőle semmit. Erősek vagyunk, csoda az ember! Ha azt mondom a másikra, hogy semmit sem ér, selejt, akkor ezzel azt fejezem ki, hogy mikor Isten őt teremtette, akkor spicces volt, vagy pénteken már a műszak vége felé járt, és össze kellett csapni a munkát. Ez káromkodás! Hinnünk kell az emberben!  Ha valakivel beszélünk, az emberbe vetett végtelen hittel kell megajándékozni őt! Szárnyakat ad a bizalom.

A szennyest ki kell mosni, nem szabad gyűjteni, míg teljesen ellep mindent. Viszont az, ha egy házasságban mindenki mindent azonnal lereagál, helyre tesz, kemény légkört eredményez. Társad olyan, mint a drót, lehet egy darabig hajlítgatni, de aztán azt mondja, elég, és kettétörik. Hadd lehessen a társad melletted hús-vér ember, akin lehet szeretni talán még a szeplőt is! Nem akar az ember maga mellé egy törvényszéki bírót, aki állandóan ítélkezik. Nem lehet úgy élni, hogy valakinek folyton a fejét mossák. 

Szükségünk van a nagyvonalúságra, az irgalomra. Ne legyenek verejtékszagúak a mindennapjaitok, mert görcsösen meg kell felelni a másiknak! Bízni kell benne, és időt adni neki. Nem arra van szükségünk, hogy állandóan lerántsák rólunk a leplet, rávilágítsanak fogyatékosságainkra, hanem arra, hogy biztassanak, bátorítsanak, higgyenek szeretteink abban, hogy képesek vagyunk korlátainkat, határainkat áttörni, felemelkedni arra a szintre, ahová mi magunk is vágyunk. A megalázott, nyilvánosan megbélyegzett ember könnyen makaccsá, kérlelhetetlenné válik, és kritikáddal, ostorozásoddal nem oldani fogod a bajokat, hanem becementezed. Még ahhoz is fel kell nőni, hogy az igaz, jó szándékú kritikát elfogadjuk.

A tetteknek nem mindig vagyunk urai. Akaratlanul is megbánthatjuk egymást, és nem biztos, hogy mögötte szeretetlenség van. Lehet gyarlóság, figyelmetlenség - egy ostoba viccel könnyen megsértjük a másikat. A tett maga lehet elítélendő, de ha mögötte nem szeretetlenség, hanem ügyetlenség, csipkelődő szeretet van, akkor ezt meg kell éreznünk. Mindannyiunknak arra kell ügyelni, hogy a hol ilyen, hol olyan tettekben kivirágzó szeretet meglegyen a szívünkben. A szavak nem ugyanazt jelentik mindenkinek. 

A tej nekem a nagymamámat juttatja eszembe, aki a frissen fejt, habzó italt a kis bögrémbe töltötte és kent mellé egy szelet lekváros kenyeret. Lehet, hogy másnak - ahogy Hervay Gizella novellájában olvastam - a tejről keserves emlék idéződik fel, hogy a háború alatt a hidegben naphosszat sorba kellett állnia érte, hogy a kistestvérének adhassanak belőle. Ezért kell sokat beszélgetni, megtanulni egymás szótárát. 

Ha egy angollal találkozom, az ő nyelvének kifejezéseit keresgélem, hogy kapcsolatba tudjunk kerülni egymással, hiába mondom neki a legjobb szándékkal, hogy "Adjon Isten szép jó reggelt!"  Egy-egy gondolat és szó között hihetetlen szakadék lehet.  Legtöbbször nem akarunk rosszat, csak nem erőst vesszük a fáradságot, hogy tisztázzuk a szavak jelentését. Persze nem arra gondolok, hogy külön használati utasítást kell minden emberhez mellékelni, de tény, hogy a nem tisztázott szavak komoly sebeket tudnak okozni a szűkebb és a tágabb családban is.

Régebben minden nap leírtam azt, ami akkor nagyon fájt, és azt is, ami örömet okozott. 

Egy idő után újra átolvastam, és áthúztam azokat a sérelmeket, amelyek már nem voltak fontosak. Az év végén újra átolvastam, és már alig maradt valami, a többséget lapátra lehetett tenni.

Pillanatnyilag sok minden erősen fáj, de ahogy a kedélyek lecsillapodnak, sokszor magad sem érted, hogy tudtál valaminek túlzott jelentőséget tulajdonítani. Ha ez a módszer gyakorlattá válik, veszekedéskor már arra gondolsz: "Minek egyem magamat miatta? 

Egy hét múlva már úgyse lesz fontos". Megtanulod kiszűrni a lényegeset.

Mindenki nevelő, önmagadat is neveled, nem csak a környezetedet. Ha nem tudsz úszni a vakáció elején, ez nem zárja ki azt, hogy a végére megtanulj. Fontos megtanulni uralkodni önmagadon, és megismerni, elfogadni a másikat.(...)

„...csak rajtam áll, hogy hogyan döntök...”

Önfegyelem vs a pillanat heve. Értelem vs érzelem. Logika és racionális érvek vs intuíció és bevésődött minták. A hisztiző gyermek vs a megfontolt, érett felnőtt. Tudat vs tudattalan. Mértékletesség. Mérsékletesség. Önkontroll. Az érzés és a cselekvés közti pillanat. A másodpercnyi reakcióidő. Minden ott dől el. Ott és abban a pillanatban, amikor döntünk. Mert ahogy mindenhol, itt is ez a kulcs: a döntés.

„Hogy miért olyan nehéz fegyelmezni magunkat? Egy hedonista világban élünk, ahol elhitették velünk, hogy mindent meg lehet kapni, és minden azonnal a miénk lehet. Csakhogy ez egy álomvilág. Ilyen a valóságban nincs. Sem a boltban, sem az iskolában, sem a meccsen, sem a házasságban! Naponta helyzetek sokaságával találkozunk, amelyekben döntenünk kell és a kapcsolataink alakulása a döntéseinktől függ. A döntések végrehajtásához pedig önfegyelem kell.

- Ingerültségemnek kiabálás formájában adok hangot, vagy higgadtan megkérdezem tőle, hogy miként is értette pontosan azt a nekem bántónak tűnő mondatot?

- Forgatom a szemem, amikor elmegy a munkatársaival egy sütire, vagy jó szórakozást kívánok neki?

- Morgok, ha megkér valamire, vagy lehetőséget látok a kérésben, hogy megmutassam neki, mennyire szeretem?

- Jelenetet rendezek, ha az ő szüleit kell meglátogatnunk, vagy igyekszem ezt a napot is szebbé tenni számára?

- Rácsapom az ajtót és lehajtok egy italt, vagy megölelem és bocsánatot kérek?

Bármelyiket megtehetem és csak rajtam múlik, hogy melyiket választom. Nem a körülményektől függ, nem tőle, nem a neveltetésemtől, nem a szüleimnél látott mintától, hanem egyedül tőlem. Én döntöm el, hogy mikor mit teszek, mire ragadtatom el magam, hogy mi az igazán fontos a számomra. És a jó döntésekhez néha komoly önfegyelem kell!”

(Mihalec Gábor)

Egész létemmel...

Garai Gábor:  

Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
      a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
      mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
      s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
      tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
      leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
      ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
      s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
      mindketten aláhullanak !…

Ó, ha így tudnánk összefogni
      egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
      folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
      így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
      fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
      mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
      egész létemmel van közöm!…

Forog, forog a nő a férfi
      foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
      bármi föloldás kellene!

No most!… Földet ér a mutatvány.
      Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
      szobrában állnak idelent.

(1962)

Életszerűnek lenni

Életben maradni. 

Életszerűnek lenni. 

A tökéletes helyett. 

Bolyki Balázs- Képmás interjú - részlet:

"Előbb-utóbb mindenki találkozik egy-egy traumával. Megtanulja, hogy semmi sem természetes. A boldog család sem, de például az sem, hogy meleg van a szobában és folyik a csapból a víz, vagy hogy fel tudok kelni az ágyból. Minél előbb nyílik ki az ember szeme, annál több dolgot talál, amiért hálás lehet, annál tartalmasabb lesz az élete (...)

A feleségem elköltözött. Mivel gyerekként elsősorban egy anya szeretetét tapasztalhattam meg, nyilván eleve anyás, kicsit feminin beállítottságú férfivá váltam. Számomra egyenlőségjel van az édesanya és a szeretet között. Édesanyám tényleg mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá. Emberként még soha nem láttam senkitől azt, hogy szereti a bűnöst és utálja a bűnt, csak tőle. Az eltörölhetetlen istenszeretetet is az édesanyámtól kaptam.

Az én apa- és férfiképem sokat alakult azzal, hogy egyedül maradtam. Szembe kellett néznem az összes démonommal. Megértettem, hogy mennyire hajlamosak vagyunk használni a környezetünket, a párunkat is beleértve.Amire szükségem van belőle, azt szeretem, amire nincs, az nem tetszik. Azt hisszük, hogy jár nekünk a vasalt ing, a tiszta terítő, a tiszta edény. Ha pedig valami nem jól működik, nyilván a másik a hibás. A legfontosabb, amit Isten megtanított nekem ebben a kis halálban, hogy fel kell állni, abbahagyni a sajnálkozást, a másik hibáztatását. (...)

 

Melyik félelmedtől volt a legnehezebb megszabadulni? 

- Hogy nem tudok százszázalékosan megfelelni. Elsősorban a színpadon. Tudtam, hogy nagy tehetséget kaptam és rettegtem attól, hogy nem tudom hozzátenni azt, ami rajtam múlik. Féltem attól, hogy hibázok. Sokszor, mikor a többiek már hazamentek, hajnal négyig is dolgoztam két-három akkordon.Amikor meg tudtam békélni azzal, hogy igenis van olyan, hogy kimész a színpadra, és az utolsó hang helyett már csak levegő jön ki a torkodon, van, hogy felkészültél mégsem jut egy szó sem az eszedbe, rájössz, hogy ez még jobb, mint az eredeti verzió. Mert életszerűnek kell lenned, nem tökéletesnek. A rendeződ odafönn intelligens, humoros és szeretetteljes. Emögött a félelem mögött nyilván az a másik félelem áll, hogy nem szeretnek eléggé. Ez gondolom nem használt a házasságomnak sem. És ezzel a félelemmel rengeteg sebet is ejtettem. Azokon is akik szerettek, és persze magamon is. Amióta egyedül maradtam, missziónak fogom fel, hogy ha az ismerőseim között valaki nősül, kérjek tőle pár órányi beszélgetést, mert úgy érzem, nem azért kaptam ezeket a tanulságokat, hogy megtartsam magamnak.

És mit tudsz nekik mondani?
- Sok kívánatos férfi és nő van, és lehetőség mindig lesz, hogy megkapjuk őket. Ez nagyon kegyetlenül hangzik, de így van, el kell fogadni. Előfordulhat, hogy az a másik mosolygósabb, csinosabb, ápoltabb, jobban működik vele a kommunikáció, mint az én párommal, de ha felnőttként döntöttem, hogy nekem ő kell és nem kell jobb, akkor mindez nem igazi kísértés. Az apák nem beszélnek a fiaikkal, vagy maximum azt mondják tréfásan:'Megnősülsz? Nem baj, neked se legyen könnyebb!' Az anyák pedig ezt adják útravalóul a lányaiknak: 'Én csak szenvedek ebben a házasságban, látod? Vigyázz, te sohase veszítsd el a függetlenségedet!'
Pedig  a házasság másról szól: a férfi a szőlőkaró, amely statikusan áll a földben, a nő a kacsokkal fölfutó, zöld, élettel teli hajtás, amely a férfira támaszkodik. És ha eléri a karó tetejét, onnan még húsz centit fölfuthat, de tovább nem, mert nem képes egyedül megtartani a gyümölcsöket. (...)

Alanyi jogon jár a hit, ha valaki vallásos környezetben nevelkedett?

- Néha nehezebb is annak, aki mindezt készen kapja, mert tetszik, nem tetszik, ez van: istentisztelet, bibliaóra, közös ima. A keresztény családok gyermekei általában így haladnak, majd tizenévesen a legtöbben tékozló fiúvá válnak, megélik a szabadság fájdalmait, és a 'hogyan szerezzünk magunknak örömöket' buktatóit. És aztán küzdelmesen, fájdalmak után megtalálják a személyes Istent. Van egy kedvenc dalszövegem: 'Ha azt hiszed, hogy elfelé futsz tőle, fáradtan karjába érkezel" Én azt szoktam mondani, olyan ez, mintha Isten egy hózentrógert csippentene a nadrágodra. Amikor futni kezdesz, minél távolabb kerülsz, annál nehezebben haladsz előre, és végül annál nagyobb erővel csapódsz vissza ahhoz, aki tartja.

Én például rengeteget fohászkodtam, hogy szabadítson meg Isten a bűneim következményeitől, mert meg akartam úszni azokat, és persze tudtam, hogy imádkozni fontos. Mint amikor a gyereked folyton bocsánatot kér, de már csak megszokásból. Éreztem, hogy ez már kevés. Meg kellett találnom a saját istenképemet.

Az én Krisztus-képem kicsit talán 'deviáns'. Hiszen az ő korában annyi elfogadott szabálynak ellentmondott, annyi mindent át tudott értelmezni, a farizeusokról is másképp gondolkodott, mint elfogadott volt, de mindent szeretettel tett! Az élete egy óriási demo. Bizonyíték, hogy meg lehet csinálni, emberi érzésekkel vágyakkal, fájdalmakkal. Pontosan ismer engem, a hibáimat, a tévedéseimet, egy dolgot figyel, hogy szeretet van-e a szívemben.  (...)

 

Nem igaz, hogy ha valaki hisz Istenben, annak nincsenek problémái. Ezeket nem lehet mindig megúszni, de ha van, ami éltet, ha van gyökered az élő vízhez, akkor bármennyire is nagy a szárazság, életben maradsz. (...)

Az örömködés és a boldogság nem ugyanaz. A boldogság belső béke, nem csupa kacagásból és rózsaszín virágszirmok szórásából áll.Én végtelenül boldog vagyok attól is, ha csak ülök otthon a kanapén a fiaimmal. Ha pedig föl kell pattanni a biciklire és fütyörészve elkerekezni a Velencei-tóra, arra is kapható vagyok. A boldogság leginkább az, hogy nincs bennem félelem..."

Húsz centi

„... a férfi a szőlőkaró, amely statikusan áll a földben, a nő a kacsokkal fölfutó, zöld, élettel teli hajtás, amely a férfira támaszkodik. És ha eléri a karó tetejét, onnan még húsz centit fölfuthat, de tovább nem, mert nem képes egyedül megtartani a gyümölcsöket.”

 (Bolyki Balázs)

Because only YOU can set me free

"...When the night is young but it makes you feel much older
and you come towards each waking hour of life

when the days go by but the darkness lingers longer  

and before you know it life is one long night

 
but when I close my eyes I see you standing before me  

and if you take my hand I’ll leave it all behind  

because only you can set me free  

so hold me close just like the first time...

...show me how it used to be
because only you can set me free"

"...és hozd a szárnyakat...!!!"

sóhaj

"Nehéz hallgatás után
Az első szó
Átrohant nap végén
Az utolsó
Sóhaj
Te kéne legyél
Aki a túlpartra átvisz
Én kéne legyek
Aki tűzön-vízen át hisz..."

Emlékszem...

"Emlékszem a röpülés boldogságára.

Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek."

(Latinovits Zoltán)

...egyre távolodóan közelebb...

"Egyszerre szaladnak felém és belőlem képzet és képzelet: összefogódzó, kacagó gyerekek. Állok szomorúan, nézem őket, hogy szállnak egyre távolodóan közelebb, emlékek, kis fehér csónakok a ligeti tavon, ezüst korcsolyák a tükörré fagyott mosolyon. 

Beülök a konflisba, átszállok a rakétába.

Harkályként kopogtatok.

Az igazi színházat keresem magamban..."

(Latinovits Zoltán)

Áldás

 És tényleg minden nap egy áldás. Blessing. Még akkor is, ha néha fáj, ha nehéz, ha küzdelmes. Szerencsések vagyunk. Ezt fel kell ismerni. Rá kell csodálkozni minden nap. Hálásnak lenni. Igen. Hálásnak. Az életért, az egészségért. a sorsért. 

A Gondviselésért. 

Egymásért.

Distant connection

És csend...

Írnék, de nem megy. Már régóta. Bennszakadnak a sóhajok, a szavak. Megrekednek.

Elvesztettem. "Elgurulhatott, vagy mi."

Távolság van. Distant connection.

Türelmetlenség. Elfojtott, és folyton előtörő ingerültség...

Meghittséghiány. Felszínsimítás. Karcolások.

Karcolatok helyett.

Így nem alakulunk jellé.

"Nyomot kell hagynunk magunk után, jelet kell rajzolnunk magunkból..."

De milyen jelet? Melyik jelet?...

Támpont kell. Biztonság. Jövőtudat. Hogy van és lesz.

Akkor is, ha semmi sem lehet biztos odakint.

Mert én idebent döntök.

...és csend...

"...érezd, hogy hinni benne jó..."

A barátok nem pusztán összhangban élnek, mint némelyek mondják, hanem összhangzó dalban.

(Henry David Thoreau)

Parallel

There are NO parallel lives!

There is NO parallel life!

 

All I have is THIS one.

semmi mást

 

keresem egyen-

súlyomat (és semmi mást):

labda a lejtőn

                                                               (Fodor Ákos)

...mozdulatlanul...

Shining bright

Színező

És eltelt egy újabb nap, hét, hónap...

Eljön az az év, mikor az idő múlását legerőteljesebben bizonyító nap már nem ünnep, inkább fenyegetés. „Siess!” „Megint eltelt egy év, el fogsz késni...” Még pár ilyen nap, és már nem is figyelmeztetés, vagy fenyegetés lesz a fő üzenet, hanem szemrehányás „Látod, hiába szóltam annyiszor, el-kés-tél!”

Furcsa, mikor a fejben lévő kép nem azonos a ’valóssal’, mikor megdöbbentenek a számok, hiszen a tudat valahol megragad a ’huszonkevésnél’. Egyszerre tűnik elképzelhetetlennek és természetesnek a jelen és a jövő.

Nem a már elért sikerek gyűrűznek a fejben ilyenkor, hanem a még megvalósulatlan feladatok, vágyak, tervek, melyeknek már rég meg kellett volna valósulnia. A boldog ünnepet felváltja a melankólia. Vagy talán csak megszínezi, mert ha tudattal és tudatosan a jóra emlékezünk, és hálát adunk minden eddigiért, akkor csak színében fakulhat meg itt-ott a ’jövőre emlékezés’. Akkor a remény és a tenni-akarás színe megélénkül, felerősödhet a vágy és az öröm... 

Hiszen a színek megvannak, sőt bárhogyan keverhetőek. Csak tovább kell színezi...

Ennyi.

Ilyen egyszerű.

Csak játszani a színekkel és színezni tovább...

Egyszerűen. Ritmusban.

Írni. Csak úgy. Játszani a billentyűkkel. Elmélázni az idő múlásán... hol vagyunk most és hol képzeltük, hogy leszünk, mikor pár éve mélázgattunk ugyanígy. És két év múlva, ha visszanézünk mit látunk majd? És öt év múlva? Még később? Nem fölösleges-e ilyesmin gondolkodni? Nem gátat szab csupán? Inkább a MOSTtal törődni? Vagy még inkább elfoglalttá válni. Nem elmélkedni, csak tenni, amit kell. Kötelezettségek, felelősség, napi dilemmák, mindennapos kis ügyek. Egyszerűen működni. Ritmusban maradni.

Darabok

Ez is egy olyan nap. Vagy még olyanabb... Mostanában sajnos gyakran látott vendég. Pedig úgy szeretnék már ’vidám dalt’ írni... Hiába, a folyamat lassú. Néha túl lassú, és elvesztem az erőt. A remény elhalványul. Ott van még, ég az őrláng, mégis fájdalmasan kerít körbe a fagyott fal, gonoszan kacag a goblin, hasát fogva hempereg a földön, miközben rám mutogat. Néha tudok vele együtt nevetni magamon, néha azonban nagyon nem.

Lerombolni és újjáépíteni magam. Ez a feladat. Megszabadulni a gátaktól, a múlt hangjaitól, a visszatartó hiedelmektől. Megtalálni a szenvedélyt, a vágyat, ami előrevisz. A drive-ot. Visszafordítani a kifordított világot. A színt mutatni a visszája helyett. Újratervezni, átszabni,  helyrerakni. A túlidealizált én helyett igazivá válni. A misztikum helyett a valóságot vágyni. Ébren lenni álmodás helyett. Élni. A hétköznapokban, a szürkeségben is, a kérdésekkel, gondokkal együtt. Megosztani. Támogatni. Haladni. Elfogadni.

A mesék mellé tolni a valóságot. Nem rá, csak mellé. Összefűzni. Tudni mindennek a helyét. Merni. Várni. Tenni. A kényelmet és lustaságot legyőzni. Felállni. Lépni. Futni. Ugrani. Formában maradni.

A reményt táplálni.

Hinni...

Anger

Nem tudom  mit kezdjek a dühömmel.

Néha egyszerűen csak ordítani volna jó...

Lélekvalóság

"A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és 'tényszerűbb'. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek." (Pilinszky János)

Dal a fejben

És a dal. Hogy ne csak a fejben szóljon...

A jelen börtönében...

“A jelen börtönében gondolj arra, 

ha ajtót rajzolsz a falra,  

kiléphetsz rajta…”

Magamért is, másért is. Ezt éneklem újra és újra, szüntelenül. Talán biztatásképp, hogy tartsam a lelket. Magamban, és másban is…  Hogy erőt adjon. Reményt. Hogy ne az elkeseredettség, a kétségbeesettség és az elértéktelenedettség érzete uralkodjon. Hogy a fejet tudatosan, és ha erővel is, de a fény felé fordítsuk. Mert működni fog. Működik. Van terv. Ám mi csak utólag láthatjuk, utólag tudjuk és értjük meg a jelentését, az okát. Addig meg örökös vendég a kétely, szorongás nevű cimborájával együtt…

...

A ceruzám régóta érintetlenül fekszik a rajzasztalon.

Túl régóta.
Pedig ideje lenne rajzolni…

Épp ideje…