Képekké formált gondolatok. Érzelmek megfestett vázlatai. Vibráló színek és fekete-fehér grafikák. A múlt szobrai, a jövő tervei. Egy belső kiállítás képei.
A gondolatokat erővel és erőszakkal irányítani, nevelni, lekötni nem egyszerű. Küzdök velük. Rakoncátlan, neveletlen kölykök. Szertelen, kobold-bolondok. Ki kell zárnom őket, amíg a kötelezettségekkel kell foglalkoznom. Igen, ezt most KELL. Be kell fejezni amit elkezdtem, és annak ellenőrzési pontjai is vannak sajnos… mint a régi erőpróbákon, iskolai túrákon, ügyességi-, és akadályversenyeken. Meg kellett szerezni a pecsétet… A zarándokok is így tesznek. És most én is. Megint. Még mindig. Újabb pecsétek kellenek…
A gondolatok meg folyamatosan dörömbölnek és visítoznak odakint. ’Ó, csak hagynátok már abba…!’ Kezelhetetlenek.
Amint felállok egyet nyújtózni, vagy inni egy teát berontanak a mentális ajtómon, lakat ide-vagy oda… és randalírozni kezdenek. És mindig az a leghangosabb, amelyiket a leginkább le szeretném halkítani. Elém ugrik, az arcomba mászik, csüng rajtam… Beszél hozzám, énekel, kiabál, visít, a földhöz vágja magát úgy hisztizik, mert még több figyelmet akar. Semmi nem használ. Próbálkozom játékkal és altatóval, szép zenével vagy épp hangossal, hátha abbahagyja, ha nem reagálok rá. Hiába.
Betolja a pöfögő vasútját. Ő most játszani akar. Jönnek a tankok, meg a harci gépek, a repülők, az űrhajók... mindenét előszedi. Közben régi és új képeket dobál elém, majd vetíteni kezd és folyamatosan kommentálja a filmet. A kulcsjeleneteket visszatekeri és újra lejátssza. Kiismerhetetlen, ahogy néha zokog, néha meg hisztérikusan röhög ugyanazon a jeleneten.
A többieket le tudom kötni, el tudom foglalni, de ő… ő nyughatatlan. Alakot is vált ha kell, és stílust, meg módszert is, könyörögni is szokott hogy ne legyek hozzá ilyen kegyetlen és inkább jó lesz, csak hadd maradjon… De ilyenkor is dúdol, hümmög, mozog, hangtalanul is neszel, érzem minden mozdulatát… Az is lehet, hogy ezt is ő íratja velem. Megírom, talán akkor békén hagy… Naiv gondolat, hisz már most hallom, ahogy kuncog rajta.
Miért lihegsz? Miért sietsz? Miért írsz ilyen mohón, kézzel és lábbal? A dolgok utánad jönnek, bekerítenek, befonnak. Egy napon meg kell tudnod, hogy mindaz, amit terveltél és akartál, fölösleges és mellékes volt, s ami elől loholtál, utolért és állásfoglalásra kényszerít. Nem enged el a világ, ne félj. Pihenj meg. Lélegezzél. Nem elég eszmélni. Tanulj meg végre felejteni.
A sors elé
Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik, hulladékszerűen, ami tegnap eleven érzés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher, ami tegnap lendület volt, reggelre bicegő kullogás! Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz, s fejed fölött a szürke ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délcegen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: "A sors elé, a sors elé."
(Márai Sándor: A négy évszak)
„Az nem baj, ha dühöng az ember – az se, ha villámokat szór haragjában – de az rettenetes, ha kihűl.”
„Vannak emberek, akik csak akkor vannak maguknál, amikor egyszer végre magukon kívül vannak.”
„A gondolatok nem akarnak senki emberfiát sehová elvezérelni. Legföljebb egy útra invitálnak – igaz, meredek útra.”
Kicsit megrekedtem az írással. Periódusokban élek. Kicsit bipoláris beütés... Van hogy hetekig nem nyúlok a bloghoz, aztán meg éjjel-nappal szüttyögök rajta (és rajta kívül is), hogy szinte észrevehetetlen változtatásokkal alakítgassam, fejlesztgessem tovább.
Vajon miért ez a "bipolaritás"? Dualitás. Kettősség. Egy eleve bennem lévő állapot. Nem unikum. Mindennapos.
Ellentétek. Talán ezért rekedek meg sokszor, mert ellentétes dolgokat akarok megvalósítani egyszerre. Vágyom a szabadságot, és a biztonságot is. Vágyom a kreativitást és a művészi létet miközben szabályokkal teli értékrendszer szerint élek, illetve szándékszom élni. Van hitem, de a tömör formákba öntött vallás gyanakvással tölt el... Igénylem a gyökereket, míg a rigid keretek taszítanak és megrémítenek. Elköteleződni vágyom és kötetlennek maradni.
Írok is és nem is. Alkotok, de az eredményt ritkán mutatom. Látszani akarok, mégsem láttatom magam. Tanulok és a már megszerzett tudásra legyintek, azt gondolván (hamisan), hogy azt már mindenki tudja. Elvont fogalmakban és képekben írok, mégis azt remélem néhányan megértik.
Lépek és visszalépek. Ugrok és megkapaszkodom.
De valami forr bennem. Valami készülődik, valami felépülőben van, valami közeleg... Csak fel kell ráznom és emlékeztetnem kell magam. Újra és újra. Minden áldott nap. És merni végre…
Próbálom összesöpörni a gondolataimat és visszaterelni őket a helyükre. Mindig kiszöknek, huncut, ravasz, komisz kis gondolatok. Rángatják az érzelmek füleit. Vagy fordítva van? Mint az egymással incselkedő testvérek… hajba kapnak, összeölelkeznek, megint hajba kapnak, egyik húzza a másikat, a másik cukkolja az egyiket. Sokáig békében megvannak egymással, aztán egyszer csak felháborog a tenger, morajlik a hullám, megmozdul a föld…
A változás jó. Gandhi mondta, hogy „Be the change you want to see in the world.” (Válj a változássá, melyet a világban szeretnél látni.) Sokan félnek attól, hogy ha megváltozik valami, azzal veszteség is jár. És ez részben igaz, mert valamit mindig hátrahagyunk, még ha szeretjük is, legyen az bármi: régi munka, régi ismerősök, régi holmik… vagy a régi félelmeink. Mert bár viccesen hangzik, sokszor ettől is rettegünk. Mert ha elmúlik a félelem, mi lesz helyette? Mi van a sötétség mögött? Félünk, hogy ha megszűnik, mi is megszűnünk… kicsit olyan ez, mit a ’Remény Rabjai’ című filmben, mikor az öregember, aki évtizedeket töltött a börtönben egyszer csak kiszabadul, de nem tud mit kezdeni a szabadsággal, mert már ’intézményesedett’ és a számára egyetlen élhető forma a fogság, hisz ott ő valaki, neve van, tisztelik. A kinti világban azonban már ő maga sem tudja ki volt, sem azt hogy ki lehetne, így ahogy kijut megöli magát.
Ezért ragaszkodnak sokan a félelmeikhez, és ezért olyan nehéz megszabadulnunk tőlük… mert nem tudjuk mi vár ránk utána. Kockázatos és nehéz az út, viszont ha nem vágunk bele, akkor szellemként élhetjük végig az életünket, hogy aztán az égi vetítőteremben végignézhessük, hogy mi minden lehettünk volna.
És azt hiszem, ennél rosszabb nem történhet…
Így hát ugranunk kell.
... "just jump and the net will appear."
(csak ugorj, és a háló megjelenik alattad).
(a képen egyébként én vagyok az egyik ernyős… itt a bizonyíték... én megtettem… ugrottam…:) )
Bámészkodtam kicsit a blogok közt, és Dorcha bejegyzése elgondolkodtatott. Eszembe jutott róla néhány gondolat.
Eddig én is a saját színfalaim mögött alkottam, de rájöttem arra, hogy ha csak egymagam élek a saját világomban és a titkon berendezett színfalaim mögül kukucskálok ki, akkor mindig egyedül maradok. Elgondolkodtat, amit itt a blogos bejegyzésekben, meg általában a világban látok. Hogy ez bizony nem könnyű. Hogy sokszor rettentő nagy erő és bátorság kell ahhoz, hogy az ember nyisson, hogy kinyissa a kapukat, elhúzza a függönyt, mert néha sokkal jobban esik biztonságban a háttérben maradni.
Pedig mindannyian ugyanarra vágyunk, hogy önmagunk lehessünk álarcok nélkül és így szeressenek, ahogy vagyunk. Hogy mi is ismerjük a másikat és úgy szeressük, ahogy van. Hogy a valódi értékek legyenek a fontosak, hogy Szeretetben éljünk, figyeljünk egymásra, törődjünk egymással. A belső világa mindenkinek gazdag és hasonló vágyakkal teli. Szerintem. És mégsem tudunk így élni. Mégis falakat húzunk magunk köré, elbújunk, álruhát öltünk, eltitkoljuk a tehetségünket. Félünk megmutatni magunkat, félünk magunkat adni, félünk… Elvonulunk, bezárkózunk, mert úgy talán könnyebb. Könnyebb? Nem tudom. Mindenesetre biztonságosabb.
Csak furcsa az egész. Hogy ha mind ugyanarra, vagy legalábbis alapjaiban véve ugyanarra vágyunk miért ilyen körülményes minden?
Egyébként azt is érzem, hogy pont emiatt talán kezdünk felébredni. Lassan-lassan feleszmélünk. Egyre több az igény a valódira és egyre inkább utasítjuk el azt, ami mű, ami csinált, ami ál-értékeket hordoz. És ez mindenre vonatkozik, az étkezéstől elkezdve az életvezetésen át, a kockás hasú macsóktól és plázacicáktól, a celebeken és a médián keresztül a teljes, kivetített, csillogni látszó, mégis hamis világig. Ezért fontos például amit Ákos ad a dalain keresztül és képvisel a saját életét élve. Vagy ezért lehetett sikere a Tabáninak is. Mert igazi. A tehetség és a jó hang nem elég… Ezekről viszont külön írok majd, mert ha most belekezdek, végtelen és követhetetlen csapongás lesz belőle… :)
Tényleg nagy dolog, ha valaki látja saját vélt vagy valós korlátait, falait, főleg, ha meg is osztja másokkal, hiszen akkor már nem csak a maga falait döntheti le, de másoknak is segíthet, hogy felismerjék és igény szerint ledöntsék a magukét. Türelem és kitartás. És hit. Ennyi kell. A remény adott. Úgyhogy hajrá mindannyiunknak! :)
„…döntsd le a falat, döntsd le a falat, a versből mindig Szeretet fakad….”
És bónuszként egy rövid video…a „Köszönöm” erejéről :)
(A magyar felirat a 'View Subtitles'-nél kiválasztható!)
Ezt meg most kaptam. Mondom én hogy mind ugyanazt akarjuk :) )
„- Igazán akarod?
- Igen! Kiharcolni a magam történetét! Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetéssel, ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást... Végül is elég sokáig voltam kívül, sokáig voltam távol... Félre a világ mögötti világgal!...”
(Berlin felett az ég)
Bejegyzések
