Feloldatlanul

Azon gondolkodtam vajon gyermekként mi volt a kedvencem a játszótéren?  A csúszda, a hinta, a mászóka, vagy a homokvár építés? 

A csúszda gyors, mókás, izgis... A hintában megint csak, fent-lent, huss, csak úgy hullámzik minden. A mászóka? Na, az bizony stratégiai játék is, nem mindegy melyik lábat hova tesszük, hol kapaszkodunk és hova lépünk. Minden mozdulat számít. A mászóka kemény munka. Koncentrálni kell, és figyelni a környezetre. A mókuskereket hamar meguntam. A mérleghinta csak jó partnerrel volt élvezetes. A homokvár... na, az mindig hosszú-távú projekt volt, ilyenkor nem egyszerű homokvár épült, hanem egy egész kis település, árkokkal, alagutakkal, folyókkal, dombokkal, házakkal... Ha többen csináltuk még jobb volt, de egyedül is jó ideig elfoglaltam magam az építéssel.

Mindet szerettem, a lényeg igazából maga a játék volt. A folyamat. Autotelikusnak mondják a szakemberek, ezen alapszik Csíkszentmihályi  Mihály (szééép név :) ) FLOW elmélete. Autotelikus, vagyis önmagáért való. A folyamat miatt csinálni valamit, a tevékenység öröméért, nem az eredményért. Azért írni, mert az írás maga jó érzés, nem azért hogy könyv legyen belőle. Az csak egy folyomány, eredmény, de nem cél. Rajzolni, csak a rajzolás miatt.

„Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...”

Dolgozni, a tevékenység miatt. Odaállni valami mellé és vinni. Építeni. Jobbá tenni. Tevékenykedni. A "dolgozni" szó merevvé tesz, beszűkít, kötelességszagú, pénzfókuszú. Én meg még mindig abban hiszek naivan, hogy ez nem kell, hogy így legyen. Miért ne lehetne élvezetes a munka? Miért ne szerethetné valaki, amit csinál? Vagy inkább miért ne csinálhatná, amit szeret? Persze eljön egy határ, mikor már mindegy... mikor a hivatástudatot, vagy hivatáskeresést elnyomja a száraz valóság, a szükség, mert valamiből élni kell.
Feloldásra váró ellentmondás.

Játszani szeretnék. De a mai játszóterek (és az ott játszó "gyerekek") olyan mások... 

Ideje leszállnom a csúszdáról. Már nem olyan mókás. Nagy büszkén állni a tetején, lelkesen nekikészülni a csúszásnak, aztán husssss.... Széles vigyor két másodpercig, két lobogó kar, aztán csalódott, unott arc... ennyi volt az egész? Sokkal hosszabbra számítottam... más alakúra, más színűre. Másra. Már kipróbáltam mindegyik csúszdát, hátha valamelyik AZ lesz az. Kipróbáltam, és mókás-mókás, mégsem az igazi... A hinta hullámzása sem vonz, a fent-lent gyors váltakozása hamar kifáraszt. Valami stabilra vágyom. Valami igazra és igazira...



...

Befejezetlen írás.
Megkövült gondolat.

Egyelőre marad minden így.
Feloldatlanul.

Vízen fekve

A vízen fekszem, háton, egyik karom a másik után húzom. Fejemben képek és dallamok, a feldolgozandó múlt, a folyton kísértő jelen és a bevillanó lehetséges jövőképek sokasága. Úszom.

Megnyugtat. Mozgó meditáció is lehetne, mert időnként minden elhalkul, egy-egy pillanatra talán el is hallgat, a fejemben és körülöttem is, és csak a testem mozog. Az ablakon napfény tör át, néha elvakít, mintha nem is uszodában úsznék.

A teljesítményem hullámzó. Néha erőlködöm és kapkodom a levegőt, néha pedig erőfeszítés nélkül siklok. Előfordul, hogy vizet nyelek, vagy figyelmetlenség miatt beleütközöm valakibe. Bosszúsan várok, ha valaki túl lassú, és frusztrál ha egy másik versenyszerűen szeli a hosszakat épp a közvetlen közelemben.

Figyelem magam, az apró változtatásokra vajon hogy reagál a test, a tüdő, az agy? El kell kapnom a ritmust, flow-ba kerülni, ahogy a szakmában mondják… Érdekes dolgokat tapasztalok, furcsa párhuzamok alakulnak ki a fejemben:

Hátúszásnál a legtöbben állukat leszorítva, nyakukat feszült görcsben tartva úsznak, a kiindulási pontot bámulják, mert úgy biztonságban érzik magukat. A múltat nézik. Látni akarják honnan indultak és ki van még a közelükben. Bizalmatlanok a vízzel, lassan és görcsösen haladnak, kapkodják a levegőt. Néha én is beleesek ebbe a hibába. Aztán észreveszem magam. Elernyesztem a nyakam, tekintetem az ég felé, előre, magam elé és fölé emelem, a hátam egyenes, nyújtózom… egyre jobban. És közben haladok. Egyre könnyebben, simábban, mintha repülnék.

Sokkal egyszerűbb így. Sokkal egyszerűbb. Mégis sokszor visszaesik az ember és a régi mintát követi, kiesik a ritmusból, elbizonytalanodik, vizet nyel, feszíti a nyakát, kétségbeesetten kapaszkodik szemével a múltba. Pedig csak bíznunk kéne és elengedni magunkat.

Ahogy az életben is.

Bízni, és hitünkkel felvértezve csak felfeküdni a vízre, felfelé és előre nézni, megtalálni a leghatékonyabb technikát, nyújtózni a haladás érdekében és erőt kifejteni hogy elérjük a célunkat. Figyelni és tanulni. Figyelni magunkat és a másikat, tapasztalatból tanulni, miközben mintaként figyeljük a bajnokokat...

A görcsös erőlködés helyett rábízni magunkat a vízre, a testre, a folyamatra…

Repülni a fuldoklás helyett…

Hát nem sokkal egyszerűbb lenne minden…?

Kritikus gondolkodás

Mostanában feltűnt magamon hogy kritikusabban gondolkodom. És itt a kritikus gondolkodás pozitív, nem kőkemény szkepticizmus vagy cinizmussal átitatott negativitás. Egyszerűen igénylem a tudományos hátteret, vagy azt, hogy a naiv személetet kiegészítse, egyensúlyba hozza egy reálisabb rálátás is. Eddig általában a naiv oldalt képviseltem, a miért-ne?-minden-lehetséges-legyünk-pozitívak-és-bizakodjunk típusú felállást, mely még mindig valid, hiszen alapvetően pozitívan szemlélem a világot: ez a tanult optimizmus. Mert van ilyen. Ahogy tanult tehetetlenség is van, tanult optimizmus is létezik. Martin Seligman nevéhez fűződnek az ezzel kapcsolatos kísérletek, az ő előadása is egyike volt a januári TEDxDanubia vetített előadásainak, melyre az eseményen Mérő László reagált egy a magyar észjárásról tartott rövidke, nagyon frappáns levezetésben.

Szóval a tanult optimizmus mellett fontosak lettek a bizonyítékok, a reális oldal, vagy az, hogy több szemszögből nézzek rá egy adott dologra, eseményre, lehetőségre illetve megkérdezzem, megnézzem ki mit gondol, hogyan látja az adott szituációt. Hogy ne fogadjam el feltétlenül, amit hallok, hiszen kérdőjelet is tehetek a mondat végére. Lehet kérdezni, lehet kutakodni. Lehet saját véleményem, ami nem feltétlenül egyezik másokéval. Lehet gondolkodni. Mi van, ha igaz? És mi van, ha nem igaz? Mi van ha..? Ez egy kulcskérdés. És itt most nem a végtelenségig tartó feltételezésekről beszélek, hanem az egészséges rákérdezésről és a szelektálásról.

Sok minden érdekel, de nagyon megválogatom mi mellé állok oda 100%-osan. Inkább csipegetni szoktam. Filozófia, pszichológia, tudományok, vallás… a részeket, melyek közel állnak hozzám, megtartom és felhasználom tudatom és ismereteim építésében, amit meg hasztalannak vagy rosszabb esetben ártalmasnak vélek, azt kiselejtezem. Az egyetlen „mozgalom”, amely mellett 100%-osan ott vagyok, a TED. Mert értéket és tudást közvetít. Kreatív és innovatív, előremutató, megható, meghökkentő, szórakOKtató. Bátorítja a kreatív-, és a kritikus gondolkodást, ahogy az őszinte, építő véleménynyilvánítást is. Bizonyítja, hogy ez kultúrált módon is megtehető a neten, még akkor is ha negatív vélemény születik éppen. Tanít, esélyt ad, provokál, formál, inspirál. Ahogy a jó tanárok szokták.

Erin Gruwell, Rafe Esquith és Brad Cohen a hőseim közt kaptak helyet. Három olyan legenda a ma élő tanárok közül, akik példaként szolgálnak mindenkinek, aki a tanítás/fejlesztés bármely formájával foglalkozik, vagy csak „szimplán” gyermeket nevel. Mert a szülő az egyik legnagyobb tanár…

Erin Gruwell a ’Freedom Writers’ c. filmből lehet ismerős, mely egy igaz történet. Brad Cohen-ről, a tourette szindrómával élő tanárról szintén készült egy film, ’Front of the Class’ címmel. Rafe Esquith a 'The Hobart Shakespeareans' c. dokumentumfilmben szereplő tanár. Igazi példaképek. Nincs közük a TED-hez, csak eszembe jutottak.

Erin Gruwell és a Freedom Writers, a film és ami mögötte van:

Rafe Esquith tanítványai immigráns ötödikesek, nem anyanyelvük az angol, mégis értik Shakespeare és a klasszikusok minden egyes szavát.

és egy üzenet a szülőknek:

Brad Cohen és a tourette, a film és a történet mely ihlette azt:

Mennyi inspiráció! Szeretném, ha a most felnövekvő nemzedék és leendő gyermekeim is felismernék és magukba szívnák az itt látott tanárok és a TED előadások által közvetített értékeket (és akkor az irodalomról és a művészetről még nem is beszéltem külön.) Nem feltétlenül cél, hogy minden gyermek olyan legyen, mint pl. a 12 éves Adora, a következő TED videóban, - aki nyilván nem egymaga írta előadása szövegét, mégis csodálatra méltó - de fontos hogy a gyerekek tudják és merjék elmondani a gondolataikat, érzéseiket és megkapják a megfelelő hátteret és inspirációt, hogy kiaknázhassák tehetségüket. Én megteszem, ami tőlem telik. És hogy hogyan lyukadtam ki a gyereknevelésnél mikor a kritikus gondolkodásról kezdtem írni… azt csak a jó ég tudja… Így alakult. Elsodródtam. De itt még ezt is lehet… ilyen az elmélkedés és az inspiráció flow-ja…

(Magyar felirat a 'View Subtitles'-re kattintva kiválasztható.)

És hogy (levezetésképpen) milyen, mikor egy 4 éves kissrác kerül flow-ba dobolás közben…? Ildikó Frog blogján találtam ezt a videót. Bánfalvi Sanyi nagyon vigyázz, növekszik az utánpótlás… : ))