semmi mást

 

keresem egyen-

súlyomat (és semmi mást):

labda a lejtőn

                                                               (Fodor Ákos)

Feloldatlanul

Azon gondolkodtam vajon gyermekként mi volt a kedvencem a játszótéren?  A csúszda, a hinta, a mászóka, vagy a homokvár építés? 

A csúszda gyors, mókás, izgis... A hintában megint csak, fent-lent, huss, csak úgy hullámzik minden. A mászóka? Na, az bizony stratégiai játék is, nem mindegy melyik lábat hova tesszük, hol kapaszkodunk és hova lépünk. Minden mozdulat számít. A mászóka kemény munka. Koncentrálni kell, és figyelni a környezetre. A mókuskereket hamar meguntam. A mérleghinta csak jó partnerrel volt élvezetes. A homokvár... na, az mindig hosszú-távú projekt volt, ilyenkor nem egyszerű homokvár épült, hanem egy egész kis település, árkokkal, alagutakkal, folyókkal, dombokkal, házakkal... Ha többen csináltuk még jobb volt, de egyedül is jó ideig elfoglaltam magam az építéssel.

Mindet szerettem, a lényeg igazából maga a játék volt. A folyamat. Autotelikusnak mondják a szakemberek, ezen alapszik Csíkszentmihályi  Mihály (szééép név :) ) FLOW elmélete. Autotelikus, vagyis önmagáért való. A folyamat miatt csinálni valamit, a tevékenység öröméért, nem az eredményért. Azért írni, mert az írás maga jó érzés, nem azért hogy könyv legyen belőle. Az csak egy folyomány, eredmény, de nem cél. Rajzolni, csak a rajzolás miatt.

„Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...”

Dolgozni, a tevékenység miatt. Odaállni valami mellé és vinni. Építeni. Jobbá tenni. Tevékenykedni. A "dolgozni" szó merevvé tesz, beszűkít, kötelességszagú, pénzfókuszú. Én meg még mindig abban hiszek naivan, hogy ez nem kell, hogy így legyen. Miért ne lehetne élvezetes a munka? Miért ne szerethetné valaki, amit csinál? Vagy inkább miért ne csinálhatná, amit szeret? Persze eljön egy határ, mikor már mindegy... mikor a hivatástudatot, vagy hivatáskeresést elnyomja a száraz valóság, a szükség, mert valamiből élni kell.
Feloldásra váró ellentmondás.

Játszani szeretnék. De a mai játszóterek (és az ott játszó "gyerekek") olyan mások... 

Ideje leszállnom a csúszdáról. Már nem olyan mókás. Nagy büszkén állni a tetején, lelkesen nekikészülni a csúszásnak, aztán husssss.... Széles vigyor két másodpercig, két lobogó kar, aztán csalódott, unott arc... ennyi volt az egész? Sokkal hosszabbra számítottam... más alakúra, más színűre. Másra. Már kipróbáltam mindegyik csúszdát, hátha valamelyik AZ lesz az. Kipróbáltam, és mókás-mókás, mégsem az igazi... A hinta hullámzása sem vonz, a fent-lent gyors váltakozása hamar kifáraszt. Valami stabilra vágyom. Valami igazra és igazira...



...

Befejezetlen írás.
Megkövült gondolat.

Egyelőre marad minden így.
Feloldatlanul.

Egyensúly

Vezetés közben Márait hallgattam a minap. A Füveskönyvet. Jól esett. A legkülönbözőbb forrásokból képes erőt meríteni az ember. Mindig másra van szükség, attól függően, hogy épp melyik rész "éhezik", vagy sóvárog a törődésre. A test, az elme vagy a lélek...

Ha az élet kerekére gondolunk, vajon létezik szimmetrikus, egyensúlyban lévő kerék? Vagy az egyik terület fejlesztése mindenképp egy másik sorvadásával jár?

Léteznie kell egyensúlynak...

És lehet hogy mese... de én hiszem, hogy létezik.

Még mindig...

Mint mindig...

Aranyfekete

"Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket - a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot". (Tatiosz)

Nem tudom csak a gondolkodáson múlik-e. Sokszor épp érezni kellene a gondolkodás helyett. Vagy inkább mellett. Mert mindkettőre szükség van.

Gondolkodás – Érzés - Cselekvés

Így együtt működnek csak. Aztán már ’csak’ az egyensúlyt kell megtalálni…

„…a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől…”

Vigyázz mit kérsz. És arra is mit adsz. Mit, mikor, és mennyit.

Vigyázz mit kérsz, nehogy követelésnek, elvárásnak hasson. Inkább ne kérj. Ha kapsz, azt örömmel fogadd, de soha ne kérj többet annál, mint amennyit a másik adni tud, vagy adni akar.

Adni se a saját tempód szerint adj, inkább figyelj, és épp annyit adj, amennyit a másik még elbír. Ha hibázol, még ha jó szándékkal is, a szárnyak, melyeket hozol, ólomsúlynak érződnek majd, áldás helyett átoknak látszol, és jó hírhozó helyett te is csak teherré válsz.

Légy türelmes.

Légy erős.

Légy őszinte.

Láss tisztán.

Bízz.

Őrizd meg hited.

Maradj nyitott...

…minden irányba.

Ha kell, vonulj vissza.

Keress más utat.

Éld a  s a j á t  életed.

Végül úgyis az IDŐ dönt.

'ÉN'ek egyensúlya

A minap Pál Feri atya egyik előadásában is hallottam a pszichológiában is jól ismert Én-ek viszonyáról, a belső összefüggésekről, és a köztük lévő kapcsolat következményeiről, mely szerint három énünk van:

- Elvárt én 

- Aktuális/Reális én 

- Ideális én

Az elmélet azt mondja, hogy az emberek két nagy csoportba sorolhatóak, az egyikben azok vannak, akik az elvárt énjükkel ápolnak szorosabb viszonyt, a másikban azok, akik az ideális énjükkel teszik mindezt. (Én magam nem kedvelem a kötött csoportokba sorolást, hiszen ahogy a személyiségtipológiákat sem lehet szárazon és tényszerűen használni, besorolva és bezárva embereket különböző kalitkákba, itt is inkább állapotokra, élethelyzetekre vonatkoztatom mindezt, hiszen senki és semmi sem csupán fekete vagy fehér.)

Elvárt én – Reális én

Aki az elvárások irányába hajlik, mások elvárásának illetve saját elvárásainak akar megfelelni, melyek általában a tökéletességet célozzák meg, és minden, ami ennél kevesebb már elégtelen és elfogadhatatlan. Maximalista. Fontos neki a biztonság, gyorsan elköteleződik, azonnal nekilát, hogy megvalósítsa az elvárt célokat. Fél lába sokszor a múltban ragad, nehezére esik a változtatás. Ellenáll a figyelem elterelésének, mert egyszerűen nem szabad hibáznia. Gyorsan felméri, hogy különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg, vagy idegesítenék fel. Nyugalmat él át, ha eléri célját, de jóval idegesebbé válik, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat él meg, a nyereség felett kevesebb örömet. Célja a lehető leggyorsabban megtalálni a jó megoldást és minimalizálni a veszteséget. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a bűntudat.

Motivációja az elhúzódás, a kudarckerülés, magatartása a negatív következmények elkerülésére összpontosít.

Reális én – Ideális én

Aki az ideális én-re koncentrál vagy fontosabb viszonyban van az ideális énjével, az az ideális életet, ideális helyzeteket keresi. Álmodozó. Idealizál. Absztakt, elvont gondolkodású is lehet, fantáziája korlátlan, képzeletében sokszor jóval előbbre jár egy helyzetet nézve, mint a valóság. Sok hipotézist gyárt, ötletel, a lehetőségek közt a legjobbat keresi. Nyitott a változásra, azonban késleltethetik a külső hatások. Általában lassú, megfontolt, sokszor halogat, nehezen köteleződik el és könnyen elbizonytalanodik, mert folyton alternatívákat keres és vizsgál. Gyorsan felméri, hogy mi vidítja fel, és mi szomorítja el. Több örömet él át, ha célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a szomorúság.

Motivációja a nyújtózás valami felé, a törekvés egy cél elérése érdekében.

Elgondolkodtató. Ha ránézünk saját énjeink viszonyára, megláthatunk olyan viselkedési vagy magatartási formákat, gondolati tömböket, melyeket fixnek és megváltoztathatatlannak vélünk, pedig nem azok. Ha magunkba nézünk, láthatjuk, melyikből van túl sok, vagy épp túl kevés, és megnézhetjük a dolgokat a másik oldalról is. Esetleg egy harmadikról, vagy negyedikről…

Itt is, mint mindenhol, törekednünk kell az egyensúlyra. Hiszen a társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról látott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak. Egyik véglet sem szerencsés, az sem ha túlbálványoznak valakit és az sem, ha mélyen lebecsülik.

Nem újdonság, hogy önértékelésünknek kulcs szerepe van saját életünkben. Hogy vajon magamat hogy látom? Mennyire szeretem és értékelem saját magamat?

Az instabil, és irreálisan magas önértékelés általában agresszióval jár és a környezetnek elviselhetetlen.

Az instabil, és irreálisan alacsony önértékelés pedig az egyén számára az.

Minden változás belül kezdődik. Ám ha nyitottak maradunk, ha figyelünk magunkra és egymásra, ha őszintén támogatjuk egymást, akkor hamarabb elérjük az egyensúlyt.

Én legalábbis erre törekszem…