Egész létemmel...

Garai Gábor:  

Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
      a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
      mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
      s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
      tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
      leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
      ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
      s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
      mindketten aláhullanak !…

Ó, ha így tudnánk összefogni
      egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
      folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
      így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
      fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
      mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
      egész létemmel van közöm!…

Forog, forog a nő a férfi
      foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
      bármi föloldás kellene!

No most!… Földet ér a mutatvány.
      Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
      szobrában állnak idelent.

(1962)

Végérvényes rend

Szabó Éva:

INDULÁS ELŐTT

Csomagoljunk

legyünk útra készen

mielőtt minden

eltörik egészen

hisz oly kevés

mit vinni kell

egy „megérte”

egy „hinni kell”

egy szerelemtől

fényes pillanat

a sárba süppedt

kő alatt

a sötétben

egy résnyi fény

élétől

megsebzett remény

mert valami

végérvényes rend kell

ha nagy útra

készül már az ember

tudván

hogy akkor sem néz

hátra

ha nevét valaki

még egyszer elkiáltja

Főleg éjjel

"Látod... ez a baj veled..."

Húnyt szemmel

BABITS MIHÁLY: HÚNYT SZEMMEL...

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Isten Jojója

Fodor Ákos haikui:

                                      SÓHAJ

                                      Jó volna végre

                                    lenni vagy nem lenni: már

                                      sok a kevésből.

TÁJÉKOZTATÓ-TÁBLÁCSKA, TURISTÁKNAK

Testem: rom-templom.

Benne csak a lélek ép.

Hit van – mise nincs.

SZERTARTÁS

Meggyújtottál, hogy

fényemben táncolj. Árnyad

is fölmutatom.

STÁTUSZ

Isten Jojója:

föl-le pörgök ütéspont

és holtpont között

SZABADSÁG

mi ha történik:

te döntöd el, hogy inkább

csiszol, vagy koptat

Álomnyi élet



Sivák Enikő képe



„Akarlak. Nem, mint játékot akar a gyermek, vagy éppen

élet a napfényt, mint vándor a messzeséget, vagy miként

űzött vad a menedéket, ahogyan lélek mindent, mi szép!

Én csak befogadni, és csak jól akarlak szeretni! Szépen!

Csak nyugalmad szeretnék lenni az őrült világ állandó

vad forgatagában! Csak az a hely, hol Lelked megpihen.

A pillanat, amikor álomba szenderülsz, és már nincs sem

való, sem álom még, csak a csend dalol Benned altatót.

Könnyű érintés, vagy mint lepkeszárny kavarta örvény!

Ennyi szeretnék lenni! Hogy ne nyomja lelkem súlya

sem a vállad. Hogy múltad keserű íze, szívednek búja,

bánata múljon el. A hangod ne váljon Benned csönddé.”

(Káli László: Csak jól akarlak szeretni – részlet)

...



Sivák Enikő képe



„Szeretni egymást. Kéz a kézben sétálni a végtelenbe s vissza.

Levenni válladról a terhet, könnyíteni mindazon, amin lehet,

ami bánt. Hogy ne csillogjon gyémánt könnyed soha többé!

Hogy ne fájjon, ami most még fáj, s minden rosszat elfeledj.

Majd ugye... jössz megint?! Miképpen az álom érkezik.

És nem kell, hogy keresselek úttalan utakon még mindig,

hanem itt leszel, és maradsz. Nem többre, csak álomnyi életre.

Akár ölelkező szobrok, mozdulatlan eggyé leszünk ezer évre.”

(Káli László: Jó lenne - részlet)

Erő(d)

Dobrosi Andrea: Erőd

Nagyon ne éld bele magad semmibe.

Azt akarom, ne csalódj,

azt akarom, erőd legyen;

erőd túlélni, amit nem akarsz:

erőd megmaradni egy helyen.

Lehet, azt kérem, amit nem akarsz,

lehet, nem azt adom, amit kérsz.

Nem vagyok senki.

Nem vagyok senki más,

csak egy botcsinálta ítész,

ki melletted áll és követ,

ki néha nap, néha árnyék,

erőd helyett gyenge bástyavár,

mely néha összedől, máskor feláll -

mint benned is a józan ész.

Az egyik...

Dobrosi Andrea:

Egytizenketted

Ha felfedezted másban a múlt idő jelét,

ha nem elég az ég kékje feletted,

ha a mosoly szinonimáit

magaddal hozni rég elfeledted,

ha nincs senki, kiért cipelnéd,

és kedved se hív

számlálni számtalan csodát,

ha a moha zöldjét is penésznek látod,

ha úgy érzed,

színtelen virágot lopott öledbe a holnap,

félrecsókolnak szájszagú reggelek --

lehetnék-e én a múlatlan idő,

féktelen nevetésben örökzöld csoda,

vázádban friss virág?

Tudod, a széttört álmokon fészkelő

tucatnyi vándormadár közül,

az egyik mindig hazatalál.

...így

"... k i t e r j e s z t e t t    s z á r n y a k

hiánya fáj..."

Reményik Sándor:

CSAK ÍGY...

Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor, s örök idegen.

Őrizem a szemed

„Az orvosok szerint a kék szem egyre ritkább. A villanyfény megöli. Lassanként ki fog veszni a világból, mint az okapi. Ez a hír gyászba dönt. Tudom, az ilyen kóros folyamat lassú; életem tartamára futja még kék szemekből. Személy szerint nincs túlságos nagy igényem e tüneményben. Beérem egy-két kék szempárral, életfogytiglan. De a világot nem tudom elképzelni kék szemek nélkül. Mindig azt hittem, külön szekta ők, a kék szeműek. Mintha szövetkeztek volna valamire. Mintha megegyeztek volna, a barna, fekete, zöld és szürke szeműek között, hogy nem nyugosznak bele a világi iszonyatba, ők nem. Mindig úgy gondoltam reájuk, mint a tengerszemekre. Mintha, bámészan s önfeledten, túlságosan sokáig bámultak volna a nyári égre. Mintha megesküdtek volna valamire, holtomiglan, holtodiglan. Utcán, embertömegben úgy nyíltak felém, mintha az aszfaltból nefelejcs nőtt volna. Mintha örökké Szép Ernő kedvét akarnák lelni, aki verset írt róluk. Mintha az életük verstéma lenne, semmi más. Mintha kissé újszülöttek maradtak volna, hetven éven át. Jókainak is kék szeme volt.

Ismertem izgalmasabb szemeket is. Feketéket, melyek szikráztak, mint a toledói penge. Ismertem kétszínű szempárokat, melyek egyszerre voltak barna és szürke, mint egy hamis eskü. De a kék szempár, az a boldogság volt. Mindig úgy hajoltam föléje, mint aki hazatér. Most, hogy vesztét jelentik, életem hátralévő szakára gyűjteni kezdem e tüneményt. Nem kell sok belőle. De igazi legyen.

Gyűjtők, vigyázat. Most, hogy fogytán a készlet, valahol már biztosan hamisítják.” (Márai Sándor: Búcsú - A négy évszak)

Én magam nem vagyok gyűjtő. Inkább őrző. Engem nem tudnak megvezetni a hamisítványok. Megismerem az eredetit, és nem csak azért, mert a sajátomban is van nyoma a kéknek.

„És csönd.”

„…Aláaknázott terepen

lépkedek feszes nyugalomban.

Dühöm csak jelentéktelen

legyek dünnyögésére robban:

a folytonos életveszély

morajától szemem se rebben…”

Isten zenekara



Szabó Lőrinc:

ISTEN ZENEKARA

Szeretlek, s mást is szeretek, -

neked ez fáj,

nekem meg elszakadni. De mit

tegyek? Nem én akartam

ezt a szerelmet, ezt az idegen

kapcsolatot, amely

fáj és édes és

azt mondja, hogy nem én

és nem te, nem mi, nem az ember

fontos itt, nem az ember

parancsol, hanem valaki

más, ő - Mondd, mit tegyek,

ha ő cselekszik helyettem és

én szenvedek a bűneiért,

az ő bűneiért,

aki olyan

nagy úr, hogy már nem is ismer

felségsértést, hiszen csak az ész

beszámíthatatlan

józansága merészel

ellene szólni? Mit tegyek én,

mikor az ezernevű

Szerelem tüzes nyelvei

röpdösnek körűl és maga

a halhatatlan Isten

mondja, hogy minden tettem és

szavam csak az ő akarata:

minden anyag az ő

töredéke, lakása, élő

s kimondhatatlan sokaság:

ő ez az örök

keveredés, irtózatos

parányokból összerakott

anyag- s lélek-zenekar, amely

érthetetlen zenét

játszik neki

és ő

sohasem unja meg a

dirigálást, s tudja, hogy sohase

lázadhat ellene a kürt,

melyben az ő

lelke parancsol, sem a hegedű

melynek az ő intése ad

életet... - Óh, sohase

lázadhat fel a tehetetlen

zenekar Isten ellen, aki

az elromlott darabok helyett

mindig szállíttatja magának, és

velünk, megbűvölt mesterembereivel

szállíttatja az új

hangszereket, hogy tovább

játszhasson rajtuk, sohase

lázadhatunk fel az örök

Szerelem ellen, aki

összevissza

integet és szeszélye szerint

csendíti össze a hangokat,

és jaj,

mi csak a magunk

kis muzsikáját halljuk a teljes

zenekar időtlen

zúgásában és sohase

tudjuk meg, mit akart elmondani

istenünk az ősi csöndnek,

a fekete Csöndnek, amely

köröskörül,

csillagvilágok határán túl,

a Semmiség páholyaiban

testtelen ül

és ránk néz és -

és figyel és -

és nem felel.

Amiként kezdtem

Pilinszky János:

AMIKÉNT KEZDTEM

Amiként kezdtem,

végig az maradtam.

Ahogyan kezdtem,

mindvégig azt csinálom.

Mint a fegyenc, ki visszatérve

falujába, továbbra is csak hallgat,

szótlanul ül pohár bora előtt.

(1971)

Keserű só, keserű tenger

(videó nélkül ajánlom... itt a film kivételesen csak zavaró)
 

JÓZSEF ATTILA: SZERETŐK LÁZADÁSA

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

Jégtánc a tűzön át

Fodor Ákos:

JÉGTÁNC

A jég

meg az ég

szikrázva simul össze,

a szél

se beszél:

por-hóval kergetődzve

játszanak

- mert szabad...

E fényes-boldog pusztaságban

nincs hazug szó: tisztaság van;

senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,

itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!

Égnek

és jégnek

kristály síkjai közt suhan a lélek...

a levegő penge-éles és szesz-tömény,

itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;

röpülve, zuhanva,

pörögve, suhanva

szótlanul mond hálát jégnek és égnek

a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

Oly jó:

erre nincs szó!

S ha vége a dalnak és fárad a láb:

a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát

némán begyógyítja a szűz hó.

Verskavicsok

Fodor Ákos tollából:

remény és talán

fagyott véletlenek közt

várva mostohán

...

mindünk anyaga

sugárzó lehetne, ha

mernénk hasadni

...

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,

átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk.

És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-nyílóan, könnyen, zajtalanul.

EGY GYAKORLAT

Magadtól kérdezd:

ajtód azért fontos-e,

hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

OTT

Ott állsz a Vihar

Dobbanatlan Szívében.

Állsz. Állsz és mozgatsz.

TÁRSASÉLET

fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamrahagytál

ALAKVÁZLAT

Sietsz. Késel. Félsz. Azértis belevágsz,

belémvágsz. A mozdulat közepén

megbénulsz, már annyira bánod.

Megteszed és nem: magamagával

törlöd a tényt. Mindez még csak

rossz sem.

Aztán megint

késel majd.

Majd elsietsz.

AXIÓMA

A szeretésen

kívül minden emberi

tett: romépítés.

A KIBELEZETT PLÜSSNYÚL ÜVEGSZEME TOMPÁN CSILLAN

Kértél. Megkaptál.

Megnézted: mi van bennem.

-- Mi már nem játszunk?

MINDENNAPI TESZT-KÉRDÉS

Látod-e még azt,

amit nézel - vagy már csak

tudod: "ott" "az" "van"?

PONT
Ne apránként ölj: pusztíts, ha muszáj,

hatalmasan, irgalmasan.

Hadd legyen vége, mire elkezdődnék.

IMPROMPTU
Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos - várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

IMA

léptedért lettem:

utad vagyok - célod nem

Lassan fuss rajtam.

KIMITTUD

Van, ki gyorsan fut.

Van, ki gyorsan olvas, ír.

Én gyorsan érzek.

FELFEDEZŐÚT

Fénysebes lélek

cammog a test ormótlan
szkafanderében


KOSZTOLÁNYI-HOMMAGE

nekem muszáj volt

megtanulnom röpülni:

futni nem tudok

DRÁMA

- Vallj színt! rivallják.

- Szivárvány... suttogom.

HELYZETMEGHATÁROZÁS

végem a célom:

tartok tőle és felé;

futásból állok

TITOK

Fölmérem határaimat:

határtalanok

Fölmérem korlátaimat:

korlátlanok

Talán nem is lehetne hol s hogy lennem

- mégis vagyok



©Szegedi Katalin



 

  

  KÖR

  ébredni alszom;

  lefeküdni kelek föl

  napmintnapmintnap

AZ EMBERI ÁLLAPOTRÓL

bizakodj — lévén

helyzetünk mindenkor a

legpillanatnyibb

FORDULÓPONT

átédesedik
a kín mélye felragyog
öröm lesz, béke

Harc az ünnepért

"És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem - s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át,
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep."

(Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért – részlet, 1928)

Játsszuk el...

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
Akarsz -e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(1912)

Verslánc

Verslánc. Dallamfonal.

Néha saját szavak helyett másoké után nyúl az ember. Régen olvasott de jól ismert verseket, dalokat kapkod le a polcról… mint mikor a gyermek körberajzol egy sablont. A körvonal adott, a lényeg tisztán kivehető, mégis átszínezheti saját magára. Az életére, a képére, formaként ráhúzhatja a hangulatára. Hangulatsütiket szaggat a versek és dalok tésztájából.

Néha bennrekednek a szavak. Fuldoklunk, ahogy a ki nem mondott és le nem írt szavak béklyóként nehezednek a lábunkra és húznak a mélység felé. Ám ekkor belekapaszkodunk egy dalba, egy versbe… mely mentőövként fenntart, majd hirtelen mellénnyé alakul, majd csónakká… és szelíden visszavisz minket a partra.

Kovács Ákos:
FEJ VAGY ÍRÁS

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

ha soha nem jössz
én akkor is várlak
hogy feloldozz
hogy magadhoz ölelj

addig is
lődörgök az utcán
és csak elvétve szeretek
- a város hű börtön -
de erőmet őrzöm
hogy tőlem kapd vissza
régi szép nevedet

sem a világ mélye-sekélye
sem a sorsom harmadik esélye:

nem köt ide semmi
nem köt ide semmi
az égbe bogoztak
végérvényesen
a mégoly kevés is
elég tudna lenni
de záródom
s eltűnök
harminckét évesen

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi fontosabb:
az írás
nem a fej

(2000.ápr.17)

Bonanza Banzai: A vers mindig ugyanaz marad




Ágnes: Születésnapodra





Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Latinovits Zoltán)





József Attila: Kopogtatás nélkül (Latinovits Zoltán)




Ákos: Minden éjjel (Ákos, Kaszás Attila)




és az elmaradhatatlan: