Szív-áruda

Egy eldugott kis üzletre bukkantam a minap. Nem hittem, hogy tényleg létezik. Legendák szóltak róla, de sosem jártam még ott. Most is csak álruhában mertem belépni. Hajtott a kíváncsiság.

A szívek boltja. Szíveket árul az öreg árus. Szívekért cserébe. Afféle közvetítő közeg ez a bolt. Mindenféle anyagból, méretből készült, működő, dobogó, lüktető szíveket találni ott. A felső polcon legalábbis ezek vannak. Alul a kihűlő félben lévők, míg a jéggé dermedt, üvegszerű szívek külön, hűtött búrákban ülnek a hátsó polcokon.

Ahogy beléptem, egy kivételesen nagy méretű, vérvörös, fénnyel teli, dobogó, lüktető darabon akadt meg a szemem. Az öreg árus azt mondta még sosem látott ilyen nyughatatlan darabot… elmesélte milyen furcsaságokat művel: néha, mintha táncolni akarna… annyira ugrálni kezd, hogy külön búra alá kell tennie, le ne zuhanjon a polcról. Néha zokogásban tör ki. Néha megdermed egy pillanatra, máskor meg mintha felkacagna… Időnként a fényen kívül csillámsugarak szöknek ki belőle, de ami a legfurcsább: ha közel hajol az ember hallhatja, zene szól benne. Egy Dal. Egyetlen Dal. Bár mindig másképp.

Csak mosolyogtam.

Jól ismertem a kiállított darabot.

A sajátom volt.

Az öreg eladó azt mondja éppen tízezer éve van nála, nem érti miért, ha tehetné ő maga tartaná meg, szakértői szemmel nézve is, ennél csodásabbat még nem látott. Elmesélt egy-két történetet, mert bizony sokan megcsodálták már ezt a darabot, elvinni mégsem merte eddig senki. Volt, aki csodálta-csodálta, majd kézbe vette, de nem tudta tartani, olyan súlya lett hirtelen. Egy másik érdeklődő nyomogatni, szorongatni kezdte, melytől szegény szív azonnal fakóvá és ernyedtté vált. Volt, aki gondatlanul tartotta és elejtette, és olyan is, aki szándékosan el akarta csúfítani.

Olyan is volt azonban, hogy egy-egy kézben a dobogás szinte táncba váltott, a Dal felerősödött, mintha csak a szív maga énekelne, és nem odabentről szólna a zene. Ekkor még fényesebben ragyogott. Túl fényes volt. Túl hangos. Túl izgága. Volt, aki megijedt tőle: túl valóságos. Vagy épp túl nyugodt és túl csendes. Mind mást akart. Rövidebb-hosszabb méregetés, tapogatás után mind visszarakta: ő valami egyszerűbbet keres, ezzel nem tud mit kezdeni.

- Hogy azért jött be, mert látta, hogy kiárusítás van? - kérdezte meglepetten az árus a sokszor lovagnak öltözött szélhámosokat. Az a kincsekre nem vonatkozik! A kacatokat ott a bolt túloldalán találja. Ezt pedig, ha megbocsát – vette ki kezükből a kincsként őrzött szívet – ezt most biztonságba helyezem, nem szeretném ha baja esne… Kérem a túloldalról válasszon.

Órákig mesélt az öreg árus. Gyertyát gyújtott, forrócsokoládéval kínált, és közben csak mesélt, mesélt… Könnyekkel és csodákkal teli történeteket. Majd mielőtt elköszöntem volna utánam szólt:

-A minap járt itt egy csavargónak öltözött Királyfi. Azt hitte megtréfálhat, de én mindig felismerem az igazságot. Megbabonázta ez a gyönyörűség, kézbe is vette, még a Dalt is hallotta. Aztán elkomorodott az arca. Azt mondta még dolga van, még ölre menő harcot kell vívnia a 21fejű sárkánnyal, hogy visszaszerezhesse a saját szívét. Addig pedig nem tud mit adni cserébe, nem tud szívet adni a szívért…

Így ő is visszaadta és kisétált.

Az ajtóból azonban visszanézett:

- Visszajövök érte! - mondta.

- És… igazat szólt? – kérdeztem reménykedve.

Erre már nem válaszolt az öreg… csak cinkos mosollyal kacsintott egyet:

- Isten áldjon, Királylány!

Én balga, azt hittem álruhában nem ismer majd meg.

Ő, aki minden igazak tudója…

Megoldásgyűrű

"Volt egyszer egy király, aki egész életében pártolta a művészeteket, a különféle vallási és filozófiai irányzatokat, udvara pedig mindig a tudósok gyülekezőhelye volt. Természetesen maga is szívesen bölcselkedett, ám egyszer olyan kérdéssel találta szembe magát, amin hiába töprengett egymaga. Tudta, egyedül a lelki béke adhat igazi boldogságot. De vajon hogyan juthatna lelki békéhez? Miképpen tehetné kiegyensúlyozottá életét? Sokáig töprengett ezen a kérdésen, mígnem álmot látott, ami sejtette vele a megoldást. Összehívatta hát országa minden bölcsét, tudósát és papját, s közölte velük kívánságát:

- Kedves alattvalóim, tudjátok meg, egyetlen vágyam, hogy tökéletes lelki békéhez jussak. Azt álmodtam, egy mágikus gyűrű tudná megadni nekem a teljes harmóniát. Szerezzétek meg nekem ezt a gyűrűt, bármi áron is! Olyan legyen, hogyha bánatomban rápillantok, nyomban felviduljak, ha pedig öröm ér, s úgy vetem rá tekintetem, megóvjon attól, hogy elveszítsem a fejem!

A bölcsek elkomorultak, s gondolkodóba estek. Sokan a mágikus gyűrű kutatására indultak. Voltak, akik bűverejű drágakövekkel kirakott ékszereket hoztak, mások varázshatalmú mesterektől próbáltak tudakozódni, de egyik sem volt megfelelő a király számára.

Egyszer aztán a legkevesebbre becsült udvari tudós is előállt a saját megoldásával. Díszes dobozban hozta mesterművét a király színe elé, aki kibontotta a gyűrűt a selyemből-bársonyból, forgatta egy darabig, majd széles mosoly ömlött el az arcán, s elégedetten bólintott. Az udvari bölcsek mind kiváncsian nyújtogatták a nyakukat, de akárhogy meresztették a szemüket, csak egy egyszerű, sima rézkarikát láttak a király kezében.

A gyűrűbe csupán egy szó volt belevésve, amit a király fennhangon közzé is tett: 'e l m ú l i k .' "

(Boldizsár Ildikó: Meseterápia c. könyvéből)

Mese a vándorról

A megfáradt vándor ázott, rongyos ruhájában és kopott, lyukas cipőjében céltalanul bolyong az erdőben. Nem tudja hol van, azt sem merre kellene mennie. Megtépázta az idő, kirabolták, helybenhagyták, csak embersége és becsülete maradt a sajátja. Vacogva keresi a menedéket a jéghideg sötét esőben. A Hold ködös lámpaként világít az égen.

Az erdő szélén egy fal állja útját. Magas és hosszú, végeláthatatlan fal, megmászni lehetetlen, megkerülni végtelen idő. A vándor elcsodálkozik, méricskéli a falat, majd mintha hangokat hallana, a falhoz tapasztja fülét. Talán van odabent valaki?

Amint a füle a falhoz ér, a téglák mocorogni kezdenek, megrázkódnak, nagy robajjal omlik le a fal, mely egy régi-régi kaput takart.

A vándor megszédül, meginog, majd csodálkozva a kilincs felé nyúl. Érintésére nyikorogva ugyan, de szinte magától nyílik a súlyos ajtó, hiszen régóta nyílni akart már, csak egy érintésre várt. Egyetlen érintésre. A megfelelőre.

Ahogy nyílik, fényözön tör ki a kapun, beinvitálja a megszédült vándort egy meleg fuvallat, és egy hang, mely így köszönti: „Isten hozott, ez a te otthonod.”

Szegény vándor, csak hunyorog, káprázatnak véli az egészet. Körben csupa finom és drága holmi, melyeket eddig csak képzeletében, ha látott. Álmában talán? Nem tudja hova nézzen, hozzáérni semmihez sem mer, hisz ez neki egy kastély, egy palota, soha nem látott szépségekkel, még azt is szégyelli hogy lucskos cipőjével összesározza a szép tiszta padlót.

Ekkor meglát egy képet a falon. Mintha ő lenne rajta úri ruhában, egy asszonnyal… nem látja jól, szeme megfáradt a viharos sötétben. Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a képet, de amint hozzáér, a kép a földre zuhan és az üveg darabokra törik. Megretten. Rémülten hátrál ki, biztosan meghallották, jönnek és megbüntetik, ez biztos csak tévedés, ő csak egy szegény szerencsétlen vándor, hogy lehetne neki palotája, hogy lehetne mindez az övé?

Lehajtott fejjel hátrál vissza az esőbe, az ajtó elé. Nehéz batyuja a vállát nyomja, ázottan még súlyosabb, mintha kövekkel lenne megrakva. Fáradt. Éhes. Szomjazik. Melegedni szeretne és száraz ruhát kapni. 

Édes, frissen sült sütemény illata csapja meg az orrát. Ismerős illat. Vajon honnan?

Zokogva rogy térdre, ahogy imádkozni kezd.

Ekkor megjelenik egy szorgos, nagyszoknyás alak és elkezd az összetört üveg felett sertepertélni. Kinéz, ijedtében felugrik, hogy nyitva találja a kaput. Majd meglátja a vándort. Hunyorogva húzza össze szemöldökét, hogy jobban lásson:

- ...az úr az? Dehát… lehetséges ez?!? – kérdezi meghökkenve, elcsukló hangon. Hát meggyütt az úr? TeSzűzMáriaSzentAntal!! Asszonyoooom!!!- kiált a másik irányba nézve. Megjött, hazatért, végre hazatért!- csapja össze a kezét. A Jóisten hazahozta! De hát mit csinál ott kint, hát hogy nem gyünnék mán bejjebb az úr, no. Nem ázott mán eleget?

A vándor értetlenül bámul a meglepett arcra. Valahol mintha már látta volna…

A folyosó végén ekkor megjelenik az asszony: - Minden rendben, köszönöm, feküdj csak le, Magdám! – mondja, majd hangtalanul, mezítláb lép ki az esőbe, hogy fölsegítse és bekísérje urát:

- Nyugodj meg! Tudom, hogy nem ismersz meg. Reggelre múlik csak el teljesen az átok, akkor emlékezni fogsz. Most pihenned kell. A fürdőd forró, forrón tartottam minden este, nem tudván mikor érkezel. A vacsora tálalva, a sütemény is kisült.

Borod kitöltve, ágyad megvetve vár. Itt biztonságban vagy.

Isten hozott az otthonodban.”

Pumukli

A mesékről és azok varázserejéről akartam írni, mint pl. a Tündér Lala, meg a Magyar népmesék, vagy az Óz, meg Alice Csodaországban és a Kisherceg … és közben eszembe jutottak a régi kedvenc rajzfilmjeim is… párat megtaláltam a youtube-on, köztük Pumuklit is. Imádtam, a nagy bársonyfotelünkbe fészkelve vártam mindig hogy kezdődjön már… és bár nem vagyok nagy szinkron-rajongó, itt a szinkron is csúcs… Úgyhogy le is ragadtam, és órák óta Pumuklit nézek, csillogó szemmel, széles vigyorral, hatalmasakat kacagva… Zseniális...

„...nem lehetne esetleg már hajnalizni is?”