Két oldal

Hogy tud az ember nyugtalanul írni? Mikor nincs lecsendesedés, csak a felszínen való rohanás és megfelelés van? Teljesítés, megfelelés, keresés... Lehet így írni? Úgy igazán? Nehezen...

Idő kell a lecsendesedéshez. És néha azt kell mondanunk magunknak „Nem. Most nincs telefon, sem gép, sem tv, sem más. Most csak csendben leszek. Leülök és elgondolkodom azon mit is szeretnék tenni azért, hogy jobb legyen.” Mert a választás az enyém. Mit teszek, vagy mit nem teszek. Mire hogy reagálok, mihez hogy állok hozzá, melyik oldalról nézem a világot...

Gondolkodom. Írok.

Vagy beszélgetünk.

Beszélgetni jó. De írnom is kell. Mert az az enyém. Az én közegem. Az írás én vagyok.

„...olvass most belőlem...”

Lassan véget ér egy feszült és feszített korszak. Vagy inkább kettő. És új korszak indul. Remélem. 

Mert lehet félni, és aggódni. Jöhetnek rémképek. És lehet remélni is. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hogy ezután csak jobb lesz. Hogy megtalálom a helyem a teljesítés világában is... Mert lehetséges. 

Minden lehetséges.

És én a reményt választom.

Tánc a szavakkal, avagy bál a fejben

A legváratlanabb helyzetekben csap le az „ihlet”. Felvillan egy kép, egy hang, egy sor… és tudod, hogy ez az. Ezt itt most le kell írnod, különben örökre odavész, és lyukként tátong tovább a lelkedben.

© Szegedi Katalin

Mikor koncentrálnod kell valami teljesen földire, ami jelentéktelen, mégis muszáj, mert kötelesség, mert mérföldkő az úton, melyet már nagyon befejeznél, jön egy sor, egy érzés és fejbe kólint. Odalopódzik hozzád és a füledbe kiált. Aztán elszalad. Majd pajkosan visszalopódzik és csíntalanul játszani hív. Piszkál. Megpöcköli a füled. Rakoncátlan koboldként surran el mögötted. Hallod, ahogy neszel… és bármennyire is koncentrálnod kell, nem tehetsz ellene, nem tudod figyelmen kívül hagyni. Felállsz és táncolni kezdesz a szavakkal.

Mennyi szín és alak. Most látom csak, hogy a szavaknak személyiségük van. És méretük. Röpködnek az ici-pici szavak, behemótként rengnek a nagy otrombák. Néha összekapaszkodnak vagy összekeverednek, mint a színek a festő palettáján… Micsoda szín kavalkád! Bál a fejben.

Ilyesmit láthatott Kosztolányi is a Hajnali részegségben:

„az égbe bál van, minden este bál van”

Ahogy egy író fejében is…

Elmondatott

Vánszorog az idő. Pedig milyen egyszerű lenne csak azzal foglalkozni, amivel kell. A sajátommal. Mindazzal, amit irányítok, irányíthatok és nem azzal, amire nincs hatásom. Várni, várni… mindig várni. Türelemjáték. Már megint. Még mindig.

„Szeretni, lenni, élni…” Mikor már, mikor?

 

Sok a dolgom, mégis rángat a lelkem… torkomra szorítja kését a pillanat… ülj le és írj, különben véged. ÍRJ! Mert írnod kell.

Mert írnom kell.

Egy írónak az a dolga hogy írjon. És én legbelül világ életemben író voltam. Talán leszek is egyszer.

 

Mert az írás közvetít, gyógyít, tisztít…

„…meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép, azonnal enyhül a gond…”

Bár a tisztulástól még messze van az a kép, mégis segítenek a betűk, a szavak, mert láthatatlan köteléket rajzolnak. Mikor írok, nem vagyok egyedül. Vagy csak nem úgy, ahogy egyébként, ahogy általában.

„ mindenki egyedül van belül…”

„egyedül vagyok és így is voltam mindig, nem pedig: magamra maradtam”

 

Mikor írok, az angyalok szelíden elmosolyodnak, vállamra teszik kezüket, belém hallgatnak és megsimítják szárnyaimat: ’látod, megy ez’ …

 

Idézetek és saját mondatok hada keveredik a fejemben, és a papíron is. Békés harcot vívnak a betűk, játék kardok lendülnek, mégis fémes a hangjuk és megcsillan rajtuk a fény. Csatajelenet, mely néha véresnek látszik, a végére mégis ölelkezésbe torkollik. Betűharc, szójáték, lelki küzdelem, áldomás fogadása.

Üzenet.

„szeress, reszkess, keress új reményt…”

„lásd meg újra a fényt…”

„veszíts… válassz… minden út egy helyre visz…”

 

Az írás fegyver és pajzs. Az írás erő. Az írás alázat. Az írás kulcs. Az írás valami nagyobbnak a része, én magam is tollá válok, a kezem csak eszköz, melyet nem én mozgatok. Pedig magamról írok. Vagy mégsem?

Még csak éjjel sincs, nem ez a legtermékenyebb napszak, mégis, úgy érzem ha nem írok ólomsúlyként süllyedek el saját érzelmeim tengerében. Hol a hajós, aki kiment és átvisz a túlpartra? „…hol a kegyelem…” Beülök a révész mellé, vigyen ahová akar, azt sem bánom ha nincs visszaút.

Tényleg nem lehet újat írni. „…minden verset leírtak, minden dal elhangzott már, minden dráma romokban hever…” Mégsem tehetek mást. Leírom újra és újra. Másképpen. Ugyanúgy.

Akkor is, ha már végképp minden

Elmondatott…

 

 

(Az bejegyzésben lévő idézetek Ákos tollából származnak.)