Képekké formált gondolatok. Érzelmek megfestett vázlatai. Vibráló színek és fekete-fehér grafikák. A múlt szobrai, a jövő tervei. Egy belső kiállítás képei.
Ez is egy olyan nap. Vagy még olyanabb... Mostanában sajnos gyakran látott vendég. Pedig úgy szeretnék már ’vidám dalt’ írni... Hiába, a folyamat lassú. Néha túl lassú, és elvesztem az erőt. A remény elhalványul. Ott van még, ég az őrláng, mégis fájdalmasan kerít körbe a fagyott fal, gonoszan kacag a goblin, hasát fogva hempereg a földön, miközben rám mutogat. Néha tudok vele együtt nevetni magamon, néha azonban nagyon nem.
Lerombolni és újjáépíteni magam. Ez a feladat. Megszabadulni a gátaktól, a múlt hangjaitól, a visszatartó hiedelmektől. Megtalálni a szenvedélyt, a vágyat, ami előrevisz. A drive-ot. Visszafordítani a kifordított világot. A színt mutatni a visszája helyett. Újratervezni, átszabni, helyrerakni. A túlidealizált én helyett igazivá válni. A misztikum helyett a valóságot vágyni. Ébren lenni álmodás helyett. Élni. A hétköznapokban, a szürkeségben is, a kérdésekkel, gondokkal együtt. Megosztani. Támogatni. Haladni. Elfogadni.
A mesék mellé tolni a valóságot. Nem rá, csak mellé. Összefűzni. Tudni mindennek a helyét. Merni. Várni. Tenni. A kényelmet és lustaságot legyőzni. Felállni. Lépni. Futni. Ugrani. Formában maradni.
"Az élet egy folyamatos premier, amiben nincs lehetőség próbaelőadásra - mindig új és megismerhetetlen. Mindig az történik aminek történnie kell, és minden egyes pillanatban választhatunk: fel akarunk lépni a lét egy
egészen új szintjére, vagy sem.
Ezt a folyamatot a hernyó átváltozásához hasonlítanánk: amint a hernyó úgy érzi, hogy valami új akar lenni, bebábozódik, és visszavonul gubójába. A gubó csendjében megtörténik az átváltozás: megszületik a pillangó. Amint a pillangó megszületett, a hernyó már nem lehet többé hernyó. Egyszerűen már nem létezik. Pillangóvá vált, és egyenlőre fogalma sincs, hogyan kell repülni. Fél attól, hogy leesik és megpróbál mászni a levegőben, ahogyan eddig a földön tette. Régi tapasztalatai már nincsenek a hasznára, ezért meg kell tanulnia repülni.
Abban a pillanatban, amint felismeri, hogy pillangó, azaz azonosul saját magával, ez már nem is lehet olyan nehéz. Eddigi léte fölé emelkedik, és megtanulja élvezni a repülést. Új kihívásokkal találkozik, új kockázatokkal, új lehetőségekkel és egy új élettel - egy élettel ami a lét másik szintjén található."
Arról, hogy mikor van jogunk erőszakosan változtatni az élet helyzetein
Munkaköröd fáraszt, úgy érzed, máshol, más emberek között, másféle életfeltételek mellett igazibb erővel és megelégedéssel tudnál dolgozni. (...)
A kísértés órájában vizsgáld meg tapasztalataid, értelmed, jellemed és a világi dolgok igaz természetének ismeretében vizsgáld e vágyakat. Új emberek nem adhatnak neked semmit, ami alapjában megváltoztatná a világhoz való viszonyodat; mert csak te adhatsz magadnak valami elhatározót és lényegeset. Hasonlóképpen az új munkahelyen is munkás maradsz, és rajtad múlik, milyen erővel teremtesz magadnak az új helyzetben megfelelő munkalehetőségeket. Minden rajtad múlik. (...)
Mikor van hát jogod erőszakosan változtatni életed körülményein, keretein és helyzetein? Semmi esetre sem akkor, ha unalmad szűntét, vágyaid kielégülését, bosszúd betelését reméled az ilyen elhatározástól. Maradj, ahová az élet állított, végezd kötelességed és töltsd meg lelked az igazsággal; többet az új világban sem kaphatsz, a déli szigeteken sem.
De ha úgy tapasztalod egy napon, hogy munkád, életed környezete és feltételei nem egyeznek jellemeddel – akkor és csak akkor szánd el magad a változásra. És tudjad, hogy te minden változáson belül ugyanaz maradsz.
„… A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja. Minden emberi összeütközés forrása ez. Minden emberi fájdalom innen forrásozik. … A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósul meg.
Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető. Sőt, ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik is, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott” változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert. Nem ismer változtatást, csak változást. A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk. A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.”
Néha úgy érezzük visszajutottunk a kezdetekhez, aztán rájövünk, hogy ha már meg is történt amit épp átélünk, ha igaz is a deja vu, azzal, hogy körbeértünk, egy váltóhoz jutottunk, mely épp egy következő szintre terel minket. Lehet, hogy csak a körkörös mozgást érezzük, hogy körbe-körbe járunk, de ha alaposan megnézzük a köröket, láthatjuk, hogy azok egymásra épülnek, és minden lépéssel magasabbra jutunk. Még ha megbotlunk, vagy elbukunk is néha, vagy ha zuhanásként élünk meg valamit, haladunk. Felfelé.
Hölgyeim és Uraim, Ladies and Gents, ma este, mint minden este emlékeztetjük Önöket reggeli mérkőzésünkre! Kihagyhatatlan, és bár naponta zajlik, váratlan fordulatokban nincs hiány, megjósolhatatlan az eredmény, figyeljék hát, ki ne hagyják! A napindító küzdelem, ahogy megszokták már, a két bajnok közt dől el holnap reggel is: ahogy minden reggel, a piros sarokban a sokáig veretlen Kényelem… a kék sarokban pedig a KO-király Fejlődés! Hölgyeim és Uraim, mekkora mérkőzés lesz a holnapi, mekkora mérkőzés volt a mai! És minden nap ismétlődik, minden nap! De holnap, holnap vajon ki győz, vajon ki lesz a holnapi bajnokunk? Élő közvetítéssel jelentkezünk a reggeli órákban, amint felhangzik a GONG…
...
Kényelem és Fejlődés. Régi ellenségek. Fejlődés és Változás. Ők barátok.
Kényelem és Félelem. Ők rokonok. Féltestvérek. Mert a kényelem egy ideig jó, nagyon is. Biztonságot ad. Örömöt. Megnyugvást. Aztán mégiscsak kényelmetlenné válik, szűkös lesz, feszíteni kezd, viszketegséget okoz, és levegőtlenséget. Az egykor vágyott szokások, folyamatok, cselekvések, dolgok rutinná válnak és csapdává alakulnak. Pont úgy bénít meg a Kényelem, mint féltestvére, a Félelem.
Csak észrevétlenül csinálja. Ahogy a békás sztoriban. Ha egy békát bedobnak egy forró vízzel teli fazékba, azonnal kiugrik belőle, mert őrületesen nagy a változás, elviselhetetlenül nagy a különbség, melyet azonnal érzékel. Ha azonban langyos vízbe rakjuk, élvezni fogja, lubickolni kezd. Mi meggyújtjuk a lángot a fazék alatt. A béka apránként érzékeli csak a változást. Kellemetlen, kellemetlen, mégsem elviselhetetlen, hát nem mozdul. Nem ugrik ki. Ott marad, és tűri. És tűri. És észre sem veszi, hogy a víz, vele együtt szépen felforr... (Na jó, Breki kivétel, ő megcsinálta:))
Ilyen az ember komfort zónája is. Ezért vagyunk a megszokások rabja. A szokások valahol jók, mert keretet adnak az életnek, formába öntik, rendszerezik. De ahogy a kütyüinket is update-eljük és lecseréljük újabbra, a mintáinkat is bővítenünk, a szokásainkat meg frissítenünk kell olykor. A biztonságnak hitt illúzió egy idő után kényszerzubbonnyá szűkül rajtunk és megfojt, ha nem tágítunk a komfort zónánkon. A biztonság, a bizonyosság hit kérdés, nem kényelmi kérdés.
A probléma csak az, hogy a tágítás, a bővítés csak változás árán lehetséges. És a változást sokan bizony végzetes ellenségnek gondolják. Mert felbolygat. Mert először nagyon is kényelmetlen és szorongató. Mert rémisztő. Mert lesz olyan akinek fájdalmat okoz, és lesz olyan, amit romba dönt. És bár újat épít helyette, a romokat előbb meg kell siratni és el kell takarítani, hisz eddig az volt a mi kincsünk. Lesznek olyanok körülöttünk, akik nem örülnek a változásunknak, azt mondják majd a szájukat biggyesztve: ”Megváltoztál. Nem az vagy, akit megismertem.” És igazuk lesz. Mert a változás növekvés, a változás fejlődés, és ha fejlődünk, többé válunk. Aki pedig nem érti a fejlődésünk, vagy nem akar velünk mozdulni, tiltakozni fog, sőt vissza akar tartani.
Én is így működöm. Erről írok, és tudom is fejben mi miért és hogyan történik. Megélni azonban más. Minden reggel küzdelemmel indul. És bevallom, sokszor a Kényelem viszi el az aranymedált. De vannak más napok is. Vannak sikeres, tevékeny, termékeny és mindent előremozdító napok is.
De minden reggel így indul. Két hanggal, ahogy Ákos mondaná. Az egyik azt mondja: „Gyere a fényre gyermekem!” A másik azt veti oda cinkos kacsintással: ”Csak nyugi, nem kell a dolgokat olyan komolyan venni.”
Minden nap így indul.
Bajnoki döntő: a Kényelem és a Fejlődés a ringben.
"…a jövőd függ tőle, hogy megtudd, mi zajlik most benned. Az, hogy életed következő periódusa terméketlen lesz-e, vagy nagyon is eredményes.
Nehéz idő.
A kínlódás csak addig fog tartani, amíg fel nem ismered, hogy mi és miért hiányzik belőled − méghozzá neked magadnak annyira − hogy már kedved nincs úgy élni, ahogy eddig.
Új döntés előtt állsz. Ha te hozod meg, azzal nagy lépést teszel előre. Ám ha a sors lesz kénytelen lökni rajtad egyet, zuhanás is lehet abból, aminek emelkedésnek kellett volna lennie; visszaesés, érezhető stagnálás.
Nem mindig könnyű megtudni, hol szorít a cipő. Ami belső életünkben komoly fordulat, új felismerés, az kezdetben nem is gondolat, csak valami homályos rosszkedv.
Terhes elviselned, amíg el nem fogadod, hogy ennek most így kell lennie. A borongásaid mögött bujkáló felismerés annyira váratlan lesz, tehát oly félelmetes, hogy kezdetben nem is meri konkrét gondolat alakját ölteni. Előbb meg akar győződni róla: elég erős vagy-e hozzá, hogy a jövődet is elbírd? Ködös elégedetlenségnek, kusza gomolygásnak látszik kezdetben, ami később megvilágosul.
Hangulatként kísért. Nem tudatosul az, aminek kéne. S ez fáj. A jövőnk csírája, új élet, azért. De már lüktet, rugdal, másra nem is tudsz figyelni. Mások azt mondják, semmire sem figyelsz.
Nem igaz. Ha szabad mélán csapongani a lelkednek, akkor ez a szorongás át fog alakulni – vágyakká, és azután új gondolatokká. Általuk gondolhatóvá válik a jövőd, világosan egymásra következő tennivalókká. Noha – vagy éppen azért, mert – eztán másképp gondolkodunk magunkról, mint eddig.
De ha fűhöz-fához kapkodsz, pánikba esve sietteted, vagy rettegve késleltetnéd, hogy megtudd, mi mocorog benned, többet ártasz magadnak, mint egy idegosztály.
Azt tedd, amit Radnóti Miklós ajánl egy nagy versében:
Először vágyni kell rá. Akár a csókra, a testi szerelemre. Azt sem vallja be először magának az ember. Szinte félve gondol rá, "mi lenne ha", ám meglehetősen gyakran. Mind gyakrabban. Álmodozik róla, tervezget... Tüzes képeket lát. Fájjon rá a fogad, és akkor megváltozol. A szüntelen változásban örök fiatal maradsz. Majd meglátod. Csak ne siesd el. Akik ismerik a csók titkát, tudják, hogy igen fontos, talán a legfontosabb benne a tempó. A lassú szívverés. A változás - az élet - a természete a szerelemhez hasonlít. Nem a szenvedélyhez, hanem a szerelemhez, mely alaposan vizsgálja tárgyát és önmagát is, mielőtt nyilatkozna. A szerető éppúgy retteg a tévedéstől, mint a visszautasítástól. Semmiképp sem szeretné a szerelmet elriasztani, óvakodik szerelme tárgyát megsérteni valamivel, és ezzel önmagát a kezdet kezdetén elvágni attól, amire a világon a legjobban vágyakozik. Kívánkoznod kell a változás után, hogy megvalósuljon.
Csak én látok mindenben JELet? Üzenetet, figyelmeztetést, kis fricskát… könyvekben, blogokon, a rádióban, az utcán, bármerre nézek. A Jóistennek van humorérzéke, nem is kevés, ezt tudjuk, tapasztaljuk is, főleg mikor megpöccinti az orrunkat, vagy jól megcsípdesi az arcunkat, ahogy a nagymamák szokták. Csupa szeretetből, még csücsörítenek, és talán gügyögnek is hozzá, akármennyire is felnőtt már a gyerek vagy az unoka. Nem tudják megállni, akkor sem, ha tudják, hogy senki nem szereti, ha csípkedik az arcát, sőt ők sem szerették…
Mókás ÖregÚr. Akadályokat dobál felénk innen-onnan, váratlanul, hogy gyorsuljanak a reflexeink. Mint a küzdősportokban. Sosem tudni honnan jönnek majd. Ingernyilakat lődöz ránk. Elénk görget kis halmokat és mérhetetlen sziklákat, tesztelve minket, hogy vajon mit kezdünk vele. Néha elenged, sőt el is küld a rossz irányba, hogy a veszteséget, bosszúságot is megtapasztalva magunktól visszataláljunk. Viadalt szervez a gonosszal és a páholyból szurkol. Néha áldásba csomagolja az átkot, vagy épp átokba az áldást. Kiismerhetetlen.
Tele van a fejem. Gondolatokkal, tervekkel, álmokkal, ötletekkel. Üzleti tervek, irányok, sulis dolgok, általánosságok, mindennapi lehetőségek, jelen-, és jövőbeli remények…
…mintha fogtam volna egy hatalmas fakanalat és az álló üstben fortyogó masszát megkevertem volna végre…
… mintha felébredt volna, vagy inkább letisztult volna a hit… hogy meg tudom csinálni… hogy megtörténhet bármi, hogy a lehetséges létezik, és lehetetlen NINCS.
Nem tudom honnan, és miért most, de ezt érzem. És hogy ez csak egy pillanatnyi érzés –e vagy egy új fejezet kezdete, az majd kiderül. A Jóisten megüzeni majd, a maga módján, ahogy eddig is.
A minap Pál Feri atya egyik előadásában is hallottam a pszichológiában is jól ismert Én-ek viszonyáról, a belső összefüggésekről, és a köztük lévő kapcsolat következményeiről, mely szerint három énünk van:
- Elvárt én
- Aktuális/Reális én
- Ideális én
Az elmélet azt mondja, hogy az emberek két nagy csoportba sorolhatóak, az egyikben azok vannak, akik az elvárt énjükkel ápolnak szorosabb viszonyt, a másikban azok, akik az ideális énjükkel teszik mindezt. (Én magam nem kedvelem a kötött csoportokba sorolást, hiszen ahogy a személyiségtipológiákat sem lehet szárazon és tényszerűen használni, besorolva és bezárva embereket különböző kalitkákba, itt is inkább állapotokra, élethelyzetekre vonatkoztatom mindezt, hiszen senki és semmi sem csupán fekete vagy fehér.)
Elvárt én – Reális én
Aki az elvárások irányába hajlik, mások elvárásának illetve saját elvárásainak akar megfelelni, melyek általában a tökéletességet célozzák meg, és minden, ami ennél kevesebb már elégtelen és elfogadhatatlan. Maximalista. Fontos neki a biztonság, gyorsan elköteleződik, azonnal nekilát, hogy megvalósítsa az elvárt célokat. Fél lába sokszor a múltban ragad, nehezére esik a változtatás. Ellenáll a figyelem elterelésének, mert egyszerűen nem szabad hibáznia. Gyorsan felméri, hogy különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg, vagy idegesítenék fel. Nyugalmat él át, ha eléri célját, de jóval idegesebbé válik, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat él meg, a nyereség felett kevesebb örömet. Célja a lehető leggyorsabban megtalálni a jó megoldást és minimalizálni a veszteséget. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a bűntudat.
Motivációja az elhúzódás, a kudarckerülés, magatartása a negatív következmények elkerülésére összpontosít.
Reális én – Ideális én
Aki az ideális én-re koncentrál vagy fontosabb viszonyban van az ideális énjével, az az ideális életet, ideális helyzeteket keresi. Álmodozó. Idealizál. Absztakt, elvont gondolkodású is lehet, fantáziája korlátlan, képzeletében sokszor jóval előbbre jár egy helyzetet nézve, mint a valóság. Sok hipotézist gyárt, ötletel, a lehetőségek közt a legjobbat keresi. Nyitott a változásra, azonban késleltethetik a külső hatások. Általában lassú, megfontolt, sokszor halogat, nehezen köteleződik el és könnyen elbizonytalanodik, mert folyton alternatívákat keres és vizsgál. Gyorsan felméri, hogy mi vidítja fel, és mi szomorítja el. Több örömet él át, ha célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a szomorúság.
Motivációja a nyújtózás valami felé, a törekvés egy cél elérése érdekében.
Elgondolkodtató. Ha ránézünk saját énjeink viszonyára, megláthatunk olyan viselkedési vagy magatartási formákat, gondolati tömböket, melyeket fixnek és megváltoztathatatlannak vélünk, pedig nem azok. Ha magunkba nézünk, láthatjuk, melyikből van túl sok, vagy épp túl kevés, és megnézhetjük a dolgokat a másik oldalról is. Esetleg egy harmadikról, vagy negyedikről…
Itt is, mint mindenhol, törekednünk kell az egyensúlyra. Hiszen a társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról látott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak. Egyik véglet sem szerencsés, az sem ha túlbálványoznak valakit és az sem, ha mélyen lebecsülik.
Nem újdonság, hogy önértékelésünknek kulcs szerepe van saját életünkben. Hogy vajon magamat hogy látom? Mennyire szeretem és értékelem saját magamat?
Az instabil, és irreálisan magas önértékelés általában agresszióval jár és a környezetnek elviselhetetlen.
Az instabil, és irreálisan alacsony önértékelés pedig az egyén számára az.
Minden változás belül kezdődik. Ám ha nyitottak maradunk, ha figyelünk magunkra és egymásra, ha őszintén támogatjuk egymást, akkor hamarabb elérjük az egyensúlyt.
A változás jó. Gandhi mondta, hogy „Be the change you want to see in the world.” (Válj a változássá, melyet a világban szeretnél látni.) Sokan félnek attól, hogy ha megváltozik valami, azzal veszteség is jár. És ez részben igaz, mert valamit mindig hátrahagyunk, még ha szeretjük is, legyen az bármi: régi munka, régi ismerősök, régi holmik… vagy a régi félelmeink. Mert bár viccesen hangzik, sokszor ettől is rettegünk. Mert ha elmúlik a félelem, mi lesz helyette? Mi van a sötétség mögött? Félünk, hogy ha megszűnik, mi is megszűnünk… kicsit olyan ez, mit a ’Remény Rabjai’ című filmben, mikor az öregember, aki évtizedeket töltött a börtönben egyszer csak kiszabadul, de nem tud mit kezdeni a szabadsággal, mert már ’intézményesedett’ és a számára egyetlen élhető forma a fogság, hisz ott ő valaki, neve van, tisztelik. A kinti világban azonban már ő maga sem tudja ki volt, sem azt hogy ki lehetne, így ahogy kijut megöli magát.
Ezért ragaszkodnak sokan a félelmeikhez, és ezért olyan nehéz megszabadulnunk tőlük… mert nem tudjuk mi vár ránk utána. Kockázatos és nehéz az út, viszont ha nem vágunk bele, akkor szellemként élhetjük végig az életünket, hogy aztán az égi vetítőteremben végignézhessük, hogy mi minden lehettünk volna.
És azt hiszem, ennél rosszabb nem történhet…
Így hát ugranunk kell.
... "just jump and the net will appear."
(csak ugorj, és a háló megjelenik alattad).
(a képen egyébként én vagyok az egyik ernyős… itt a bizonyíték... én megtettem… ugrottam…:) )
Bámészkodtam kicsit a blogok közt, és Dorcha bejegyzése elgondolkodtatott. Eszembe jutott róla néhány gondolat.
Eddig én is a saját színfalaim mögött alkottam, de rájöttem arra, hogy ha csak egymagam élek a saját világomban és a titkon berendezett színfalaim mögül kukucskálok ki, akkor mindig egyedül maradok. Elgondolkodtat, amit itt a blogos bejegyzésekben, meg általában a világban látok. Hogy ez bizony nem könnyű. Hogy sokszor rettentő nagy erő és bátorság kell ahhoz, hogy az ember nyisson, hogy kinyissa a kapukat, elhúzza a függönyt, mert néha sokkal jobban esik biztonságban a háttérben maradni.
Pedig mindannyian ugyanarra vágyunk, hogy önmagunk lehessünk álarcok nélkül és így szeressenek, ahogy vagyunk. Hogy mi is ismerjük a másikat és úgy szeressük, ahogy van. Hogy a valódi értékek legyenek a fontosak, hogy Szeretetben éljünk, figyeljünk egymásra, törődjünk egymással. A belső világa mindenkinek gazdag és hasonló vágyakkal teli. Szerintem. És mégsem tudunk így élni. Mégis falakat húzunk magunk köré, elbújunk, álruhát öltünk, eltitkoljuk a tehetségünket. Félünk megmutatni magunkat, félünk magunkat adni, félünk… Elvonulunk, bezárkózunk, mert úgy talán könnyebb. Könnyebb? Nem tudom. Mindenesetre biztonságosabb.
Csak furcsa az egész. Hogy ha mind ugyanarra, vagy legalábbis alapjaiban véve ugyanarra vágyunk miért ilyen körülményes minden?
Egyébként azt is érzem, hogy pont emiatt talán kezdünk felébredni. Lassan-lassan feleszmélünk. Egyre több az igény a valódira és egyre inkább utasítjuk el azt, ami mű, ami csinált, ami ál-értékeket hordoz. És ez mindenre vonatkozik, az étkezéstől elkezdve az életvezetésen át, a kockás hasú macsóktól és plázacicáktól, a celebeken és a médián keresztül a teljes, kivetített, csillogni látszó, mégis hamis világig. Ezért fontos például amit Ákos ad a dalain keresztül és képvisel a saját életét élve. Vagy ezért lehetett sikere a Tabáninak is. Mert igazi. A tehetség és a jó hang nem elég… Ezekről viszont külön írok majd, mert ha most belekezdek, végtelen és követhetetlen csapongás lesz belőle… :)
Tényleg nagy dolog, ha valaki látja saját vélt vagy valós korlátait, falait, főleg, ha meg is osztja másokkal, hiszen akkor már nem csak a maga falait döntheti le, de másoknak is segíthet, hogy felismerjék és igény szerint ledöntsék a magukét. Türelem és kitartás. És hit. Ennyi kell. A remény adott. Úgyhogy hajrá mindannyiunknak! :)
„…döntsd le a falat, döntsd le a falat, a versből mindig Szeretet fakad….”
És bónuszként egy rövid video…a „Köszönöm” erejéről :)
(A magyar felirat a 'View Subtitles'-nél kiválasztható!)
Ezt meg most kaptam. Mondom én hogy mind ugyanazt akarjuk :) )
„- Igazán akarod?
- Igen! Kiharcolni a magam történetét! Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetéssel, ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást... Végül is elég sokáig voltam kívül, sokáig voltam távol... Félre a világ mögötti világgal!...”
(Berlin felett az ég)
A mesék mellé tolni a valóságot. Nem rá, csak mellé. Összefűzni. Tudni mindennek a helyét. Merni. Várni. Tenni. A kényelmet és lustaságot legyőzni. Felállni. Lépni. Futni. Ugrani. Formában maradni.
Bejegyzések
