Színező

És eltelt egy újabb nap, hét, hónap...

Eljön az az év, mikor az idő múlását legerőteljesebben bizonyító nap már nem ünnep, inkább fenyegetés. „Siess!” „Megint eltelt egy év, el fogsz késni...” Még pár ilyen nap, és már nem is figyelmeztetés, vagy fenyegetés lesz a fő üzenet, hanem szemrehányás „Látod, hiába szóltam annyiszor, el-kés-tél!”

Furcsa, mikor a fejben lévő kép nem azonos a ’valóssal’, mikor megdöbbentenek a számok, hiszen a tudat valahol megragad a ’huszonkevésnél’. Egyszerre tűnik elképzelhetetlennek és természetesnek a jelen és a jövő.

Nem a már elért sikerek gyűrűznek a fejben ilyenkor, hanem a még megvalósulatlan feladatok, vágyak, tervek, melyeknek már rég meg kellett volna valósulnia. A boldog ünnepet felváltja a melankólia. Vagy talán csak megszínezi, mert ha tudattal és tudatosan a jóra emlékezünk, és hálát adunk minden eddigiért, akkor csak színében fakulhat meg itt-ott a ’jövőre emlékezés’. Akkor a remény és a tenni-akarás színe megélénkül, felerősödhet a vágy és az öröm... 

Hiszen a színek megvannak, sőt bárhogyan keverhetőek. Csak tovább kell színezi...

Ennyi.

Ilyen egyszerű.

Csak játszani a színekkel és színezni tovább...

Egyszerűen. Ritmusban.

Írni. Csak úgy. Játszani a billentyűkkel. Elmélázni az idő múlásán... hol vagyunk most és hol képzeltük, hogy leszünk, mikor pár éve mélázgattunk ugyanígy. És két év múlva, ha visszanézünk mit látunk majd? És öt év múlva? Még később? Nem fölösleges-e ilyesmin gondolkodni? Nem gátat szab csupán? Inkább a MOSTtal törődni? Vagy még inkább elfoglalttá válni. Nem elmélkedni, csak tenni, amit kell. Kötelezettségek, felelősség, napi dilemmák, mindennapos kis ügyek. Egyszerűen működni. Ritmusban maradni.

Elcsúszott idővonal

Ülök a peronon. Batyum egyre nehezebb, a vállamat húzza. Várok. Bénultan ülök és várok. De mire is? Olyan, mintha már minden hiába lenne.

Egyre távolodom. Lekéstem. Ezt érzem, folyton ezt. Lekéstem. Elkéstem... Legalább 10 évvel vagyok magam mögött. Ott, ahol lennem kéne, vagy inkább, ahol magamat láttam egykor. Elcsúsztak az események az idővonalon...

Az idő gúnyosan kacag, majd a nyelvét öltögetve elrohan: ’Érj utol, ha tudsz!’ Én meg a rémülettől földbe gyökerezett lábbal nézek vágyakozva a távolba... Hátha mégis jön az a vonat...

De vajon jó helyen várok? Hiszen számtalan vágány van. Megtörtént már nem egyszer, hogy egy vonat fényeit meglátva átrohantam a másik vágányra, majd a következőre, és az azt követőre. Az egyik vonat tovarobogott, a másik  már rég megtelt, a harmadiknál azt mondták ilyen fajta csomaggal nem lehet felszállni... Sokáig cikáztam, sőt, volt, hogy gyalog is elindultam... mégis mindig visszakerültem a kiinduló pontra. 

Visszaültem hát a saját peronomra, és itt ülök ma is. Néha azt veszem észre, hogy a közelben elrobogó szerelvényekből ismerősök, barátok integetnek hevesen.

Visszaintek mosolyogva, majd elszomorodom.

Nekik mind sikerült.

Megint én maradtam utoljára.

Today's deposit

Halhatatlan ritmus



© Szegedi Katalin



"Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni.

Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke.

Ám sohase felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényben való lassú kibomlás, most már késő volt. Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosan, koraszülöttként jött napvilágra. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben. Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe.



© Szegedi Katalin

És íme, ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követni a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán, hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot.

Ó, ha tudnám -gondoltam magamban- ezt az új évet szabályozni, hisztérikus türelmetlenség nélkül!

Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne és mutatná az utat."

(Nikosz Kazantzakisz : Zorbász, a görög)

Lélekpadlás

Vajon egy dobozba erőszakkal beleszuszakolt és a lélekpadlásra felrakott érzelmek meddig marad(hat)-nak életben? Meddig bírják fény és táplálék nélkül?

Van olyan növény, amely sértetlenül vészeli át a telet a sötét pincében. Akad azonban olyan is, amely kiszárad, vagy megfagy, esetleg kővé dermed, mint a mesékben az elátkozott törpék…

Idővel a valaha színpompás és szárnyaló sokaság sok kis érzelemszobrocskává kövül a padlás kínzó magányában, hogy aztán a ’Vége’ felirat után ki lehessen tenni őket az élet múzeumának polcaira, hadd csodálja meg őket a nagyérdemű, hadd ámuljon a szépségükön… és hadd töprengjen sajnálkozva azon, hogy vajon ha megkövülten ilyen gyönyörűek ezek a szobrok, milyenek voltak mikor még éltek, és milyenek lehettek volna ha nem hagyják őket magukra…?

És vajon ha egyszer elkezdődik, visszafordítható –e még a folyamat?

Megtréfálható az idő?

Létezik még varázslat?
Varázsol még a varázsló?

„…a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől…”

Vigyázz mit kérsz. És arra is mit adsz. Mit, mikor, és mennyit.

Vigyázz mit kérsz, nehogy követelésnek, elvárásnak hasson. Inkább ne kérj. Ha kapsz, azt örömmel fogadd, de soha ne kérj többet annál, mint amennyit a másik adni tud, vagy adni akar.

Adni se a saját tempód szerint adj, inkább figyelj, és épp annyit adj, amennyit a másik még elbír. Ha hibázol, még ha jó szándékkal is, a szárnyak, melyeket hozol, ólomsúlynak érződnek majd, áldás helyett átoknak látszol, és jó hírhozó helyett te is csak teherré válsz.

Légy türelmes.

Légy erős.

Légy őszinte.

Láss tisztán.

Bízz.

Őrizd meg hited.

Maradj nyitott...

…minden irányba.

Ha kell, vonulj vissza.

Keress más utat.

Éld a  s a j á t  életed.

Végül úgyis az IDŐ dönt.