Szellemlét

- Miért nem örülsz?
- Örülök. Neked mindig!

Csak majdnem minden szürke mostanában. Látom és érzem a szép dolgokat, hálát adok minden jónak minden nap, és belül örülök annak, ami megvan, ami megadatott... kívülről azonban más látszik. Mert a belső, optimista magot befonta a szürkeség. Rátelepedett a frusztráció, a nélkülözöttség, a nem-kellesz-eléggé, nincs-szükség-rád, nem-ér-semmit-a-tudásod, hiába-minden érzése. Szétfolynak a napok. A rendszertelenség felemészti a perceket, órákat, heteket. Be-bekúszik a fekete jövő. Vagy inkább jövőtlenség. A kobold őrjöng, vagy épp cinikusan belekacag az arcomba... Folyamatosan fáj a fej, az ördög azt hiszi győzhet és meginoghat a hit.

Pedig a hit makacs. A hit erős. Ahogy a remény is, és a tudat, hogy ez is van valamiért. Célja van. Be fog érni. Ahogy az ötletek is a fejben, melyek már megfogantak, formálódnak, erősödnek, hogy aztán, a megfelelő időben, szépen sorban világra jöhessenek. A szellemlétnek is vége lesz egyszer. Hamarosan.

Hiszem.

Addig pedig tűrni kell. És várni. És elviselni, hogy sok a kérdés, de nem tudom őket megfogalmazni. A mondanivaló szétesik. Apró morzsákra hullanak a szavak.  

Betűnként forognak a száj körül, még mindig kacagva zsonglőrködik velük a kobold.

Kóbor betűk.
Várnak. Keresnek... 
Kapaszkodót. Kiutat.
Hogy újra szavakká formálódjanak.
Hogy új(ra) értelmet kapjanak...

Két világ közt

Két világ közt leledzem. Pislogok, pillogok egyikre, majd a másikra. Mintha szakadék lenne a kettő közt, én pedig a mélyben állva azon filóznék hogy vajon melyik falhoz feszítsem a hátam és melyikhez támasszam a lábam hogy felérjek a felszínre?

Esetleg nem is kell mindkét fal, sziklamászó-módra elég lehet csak az egyik is? Lehetséges az? Vagy csak néha kitámasztani lábbal, a másik falat is kihasználva? Hogy a legjobb? Hogy a legigazabb?

 

Az egyik fal a sajátom. Az értékvezérelt, szabad és építő világ fala.

A másik az érdekvezérelt, kötött, tompító, megalkuvó világ fala. Mókuskerék.

 

Egység helyett kétség. Vajon hogy egyesülhetne a kettő? Hogy egyesíthetném? Hogy lehet kitörölni a külső elvárások iránti megfelelési kényszert?

 

Hogy lehetnék végre (itt is) az, aki valójában vagyok?

Árral szemben

Elmagányosodott napok. Hetek, hónapok? Évek… vagy ez így volt mindig is? Így volt.

 

Eltömődtek a csatornák.

Rossz földet táplálok?

A szomszéd kertjét locsolgatom a sajátomé helyett? Meglehet.

 

De vajon számít -e? Számít kinek a kertje? Hiszen egy a föld… de nem, mégsem, hiszen ki van parcellázva, és kerítést is húztunk, ez itten kérem szépen pontosan edáig az enyém, az pedig pont innentől pont amodáig valaki másé…

Vagy nem? Nem, mégsem…

Nem ilyen egyértelmű ez… Mi van ha ’átszöktek’ a növényeim? Ha a virágok mind a szomszéd felé hajlanak és néznek, ha csak az átnyúló ágakon terem a gyümölcs és csak abból lesz nektár és lekvár és eltett befőtt télire? Mindez csak azért mert én táplálom őket… hisz odaát nem kapnak elég törődést. Miért oda teremnek mégis?

Balga növények…

Mit tegyek hát? Legyek irigy és kegyetlen, hagyjam őket magukra szívtelenül, hogy ha nekem nem teremnek hát a szomszédnak se kedvezzenek? Vagy gondozzam őket még nagyobb odafigyeléssel, építsek nekik szép támasztékot, melyre felfuthatnak és ráhajolhatnak, melyben megkapaszkodhatnak? Ássak kutat, állítsak madáritatót, függesszek ki odúkat? Hadd jöjjenek madarak, pillangók, mókusok, sünök, és még tündérek is… Csináljak külön veteményest? És kis halastavat? Parányi csobogó vízesést? Állítsak padot, hogy kiülve magam is a kert részévé váljak, és dúdoljak nekik halkan minden áldott nap, hogy nőjenek, teremjenek?

”Erőm vajon meddig tart még zúgó árral szemben?

Szélmalomharc, amit mások vívnak bennem

Mennyi borús nap elmúlt már sok magányos éjjel

Amit máig építettem, ki hordja széjjel?”

 

„Kérdezném már akárkitől

Hol a helyem, ha nem találom?

Ez talán egy másik álom

A választ már nagyon várom”

Megtorpantam.

Bár tudnám hogy folytassam…

 

(Hogyan, hogyan… gyere fel levegőért, gyűjts erőt és ússz tovább!)

A választás paradoxona

"Így, hát így? Végre. És hol vannak a képek?”– kérdik. Vannak. Készülnek. Elő-előkerülnek. Kicsit megrekedtem. Melyik albumot szedjem elő és melyik képét mutassam először? Túl sok a választás. Túl sok. És a sokaság ijesztő. Kutatók, tudósok is megmondták, hogy a túl sok választási lehetőség nem hogy nem ad több szabadságot, de lebénítja az embert. Ha jól emlékszem maximum öt lehetőséget tudunk józan ésszel mérlegelni. Ha ennél több választás vagy variáció lehetséges, az ember ledermed és döntésképtelenné válik. Barry Schwartz pszichológusnak van erről egy jó előadása a TED-en:

(A magyar felirat a 'View Subtitles'-nél kiválasztható!)

És igaza van Barry Schwartznak. Ebben a pillanatban is ezt az elégedetlenség érzést élem meg. Ugyanis ha nem lenne más blogolási lehetőség, akkor most boldogan nézegetném és használnám az oldalam. Így azonban azon rágódom, vajon ott (bárhol) jobb lenne? Jó választás volt itt elkezdeni? Szűkösnek érzem a lehetőségeket, de ez lehet, hogy csak a kezdeti „pánik”. A ’különben-is-ki-a-fenét-érdekel-mit-írkálok’ hozománya…

Még csak döcögve születnek az új bejegyzések. Cenzúrázom is magam, de leginkább jobbat és még jobbat akarok csinálni, ez az oldal pedig egyelőre teljesen amatőr. Sokkal jobb is lehetne. Újra nézegetni kezdtem a Blogger-t meg a Wordpress-t, ott lesz valamelyiken az angol verzió, de elgondolkodtam azon, hogy újracsinálom ezt is. Mert a „nagyokon” több a funkció és könnyebben használhatóak. Elvileg. Emlékeztetnem kell magam, hogy ez a tanulóidő. Oka volt, hogy a Blogteret választottam. Lesz jobb is. Itt is lehet jobb. De odáig el kell jutni. Egyelőre újszülött állapotban van az oldal. Kísérletezni kell, bővíteni, fejleszteni, próbálgatni és újra próbálgatni, amíg az igazi nem lesz. Át kell esni a tanulási fázisokon…