…still haven’t found…

Még mindig koncerthiány (is)...
Ez pedig elképesztő…

Visszaszámlálás

De messze van még május 14...

Addig csak így dolgozható fel és élhető ki a bosszúság és minden egyéb…

…erre is szükség lenne…




…és hogy kiderüljön végre…

Koncertéhség

Koncertéhségem (is) van…
Közönséghang és TAPS - Rit-mus-ra!

Ébredések

Egy varázsos darabkája a 2010. november 26-ai Havasi koncertnek:

Official Havasi Fan

Azzá lettem. Hivatalos Havasi Balázs tisztelővé, csodálóvá…

A mai koncertje egyedülállóan mesteri volt. Egy inkább klasszikusnak mondott koncerten voltak pillanatok, mikor fizikailag esett nehezemre ülve maradni, nem felpattanni és a láncokat ledobva, önfeledten tombolni.

Drum & Piano. Ez lesz a kulcsszó az elkövetkezendő hónapokban, ilyen lesz ugyanis az új lemez: zongora és dob, a két első helyen álló hangszer a kedvenc-hangszer-listámon.

Mondom újra: klasszikus zongora + egy zongoraművész kombinálva a rockzenész dobossal, aki a pléhketrecben ülve üti szét a bőrt… de olyan módon, hogy a mellettem ülő, enyhén már kopaszodó, szemüveges, konzervatív klasszikus zenéhez szokott idősödő úr is állva és fej fölött tapsolva követeli vissza a zenészeket az álló ovációban.

A zene az első pillanattól kezdve túlcsordul rajtam könnyek formájában: áhitat, hála, elszabadult érzelmek, visszafogott sóhajok, öröm, bánat, merengés, emlékek, vágyak. Égi zene. A színpad csordultig muzsikusokkal, Pejtsik Péter egyik hangszertől a másikig rohan, közben vezényel, én meg próbálom követni, hogy pontosan hány hangszeren is játszik? De elveszek közben… a reneszánsz ember megtréfál. Vendégek, ének, népzene, világzene, őszinte és tiszta örömzene. Fények, vetítés, kis központi blokk családi fotókkal a szeretett nagyszülőknek ajánlva…

Felejthetetlen és katartikus élmény…

Vannak még magyar zsenik, hiába...

Addiktív lét

A zene végtelen évek óta (jó fajta) drogként hat rám. Feltölt, megtisztít, felszabadít, erőt ad, meghat… Újra és újra meg kell kapnom az adagom. Ha nem, akkor az történik, ami most: koncert-elvonási tüneteim lesznek…

...mert bennem őrült láng ragyog…




…és hozd a szárnyakat…

… az idő lejár, a világ megáll…

…a szemünkben ég a tűz…




…do we bow or do we fight for it?!…

Egy dalnyi eső

Sokféle Ákos koncerten voltam már, sokféleképpen megélve az estéket. Volt már könyöklős, lilafoltos, feketeruhás-Ákospólós, volt csendesen ünneplős, ülős, kicsit hangosabban-ülős, nézelődős, visszafogottan bulizós, széjjelfütyült, aktívan rugózós, nyakrángásos, végig-ugrálós, szétázós, szétizzadós, szélviharban áramszünetes, sok-sok első soros, kevesebb oldalról-őrjöngős, vidám és megtört, mulatós és meghatódós. És volt már istentelen (illetve pont, hogy istenes...) felszabadultság is, pont úgy, mint most a zártkörű paksi atompartin…

Ilyen buli viszont még nem volt. Az ember nem tudja mire számítson egy mini sörfesztiválhoz hasonló, padokkal telerakott sátor láttán, melyben a lehető legvegyesebb embernép falja a kolbászt még pár perccel kezdés előtt is. Kíváncsian vártam a transzformációt, mely bizony rekord sebességgel történt meg, ahogy a Főhős és zenekara rákezdett. A „tömegbarát”-nak vélt oldalsó rész is két pillanat alatt szűkült be, és még a középkorosztály érettebbik vége felé hajló, körömcipős, csinibe öltözött asszonkák is úgy ugráltak ütemre a néppel együtt az első pillanattól kezdve, mintha újra tizen-huszonévesek lettek volna. Ismét bebizonyosodott hogy nem szabad idő előtt ítélkezni (és talán idő után sem… az másnak a dolga.)

Aztán meg is szűnt a külvilág.

Szindbád dalolt, ahogy eddig, a közönség egy része pedig olyan emberekből állt, akiket nagyon rég láttam már, vagy akik régóta nem lehettek jelen koncerteken. Most itt voltak. Együtt voltunk. Újra. Az időutazás sokszor előkerül a koncerteken… hát most megálltunk az időben. A jelenben. Ott és akkor. „Minden úgy volt, ahogy köll.” Főleg a végén. Ahogy felcsendült a Valami véget ért, a kezek szinte egyszerre emelkedtek a magasba, az arcok az ég felé, üdvözölni az esőt és a dalt. Mintha a műsor része lett volna. Egy dalnyi eső. Mert a dal végére el is csendesült. Ennyi felszabadult, boldog arcot még nem láttam egyszerre az ég felé fordulni. És szívfacsaró ezt mondani árvizek idején, de akkor, ott, áldás volt ez a dal és ez a dalnyi eső, mert olyan szintű boldogság és áldottság érzést borított ránk, amit beoszthatunk magunknak egy időre.

Elmosta a bánatot a paksi Esőkirály.

Bár máshol is így lenne…

Szindbád dalol

Egy jó kis koncertbeszámolót akartam írni. De ahogy ez lenni szokott, a gondolatok elkanyarognak és magukkal hajlítják az írót is. A képeket ruhaként magukra kapva, rakoncátlan kisgyerekként rohannak végig a gondolatok a fejben. Megint felvillan a replay gomb, újra és újra. Zakatol a gépezet… vetít. Ahogy mindig szokott. Nem lesz ebből tényszerű leírás. Ami nem is baj, hiszen az a kritikusok dolga. Ők kívülről jól megszemlélik a koncertet, mint egy ritka fajta üveggolyót, melyet az egyik kritikus páncélszekrénybe zár végül, mert hiszen értékesebb az a gyémántnál is, a másik meg kihajítja a kukák közé, mert használhatatlan szemétnek látja. Kinek van igaza? A maga módján mindegyiknek. Én azonban benne voltam. Vagyok. Én ebben élek, életem része a zene, és Ákos dalai. A koncertek ünnepek, legyen az kiöltözős-ünnepélyes ünnep, vagy rockterpeszes-gitártépős zúzda. Nincs érzelemmentes koncert, ahogy rideg, tényszerű beszámoló sem születhet ebből a tollból...

Számomra Ákos koncertjei mindig túlnyúlnak a koncertélményeken. Rengeteg jó koncert van, rengeteg jó előadó, rengeteg profi zenekar. Ákosnál nyilván az együtt megélt tizensok év is, és mindaz, ami a dalokhoz kapcsolódva történt velünk nagy szerepet játszik abban, hogy többként élem meg az ilyen estéket. Akarva-akaratlanul is előtörnek emlékek és vakuként villannak fel a múlt képei, a múlt érzéseivel átitatva. És most nem a Bonanzáról beszélek. Vagy nem csak. Mert persze az is ott volt, de nekem most főleg a kivetített képek és a  „szóval azt mondjátok játsszunk még??!” felvezetés ütöttek nagyot… nem is annyira az eljátszott Bonanza dalok.

Koncert közben – épp kicsivel a Calypso előtt - megtalált egy régi-régi jóbarát. Aki anno a legjobb ’techno-testvér’ volt, hogy stílusosak maradjunk. Akivel tizenévesen egymás kezét szorítva tartottuk a tömeget, kapaszkodtunk a kordonba és ütöttük szét a térdünket (is) az első sorban. Mekkora küzdelem volt akkor bennmaradni elől… És zászlót csináltunk, és utaztunk, és Balatonoztunk, és együtt sírtunk és nevettünk, és ő tudta hogy milyen a barátnője, mikor „kihal” koncert után és nem tud megszólalni… és kakaót próbáltunk szerezni nekem a Balatonon, koncert után, éjjel kettőkor… és írtunk és írtunk… és együtt hallgattuk a Dalokat. És most megint ott álltunk egymás mellett. Másképpen, mert külön, de mégis együtt. Mégis ott volt. Meghatódtam. Jó volt látni. Mert tudom mennyit változott az élete, mégis úgy nyújtotta kezét Ákos felé, ahogy régen, és olyan felszabadult vehemenciával tombolt, hogy még egy meglepett arcú fotós is odaugrott egy-két közelit csinálni róla… Megint összefonódott a múlt és a jelen. Ákos koncertjein ez egyáltalán nem ritka. Sőt. Szinte már kellék. 

Szétesek és összerakódom. A sok sláger közt egy-egy régen játszott dal mini-katarzisokat eredményez. Nagyon működik a rocksztáros-kakastaréjos-rockterpeszes tömegmozgatás! Őrült a buli! A feszültségnek esélye sincs bent maradni…

Hiába, tény, hogy kell a zúzda is. Jó kapni kicsit ebből és kicsit abból, és emebből és amabból… a Krúdy és Ákos 40+ alatti/utáni  mély megélésekből, ünnepekből, szeretetteljes tisztelettételből, gondolatpiszkáló előadásokból… melyek mellé az önfeledt, közös, vadállati bulik most visszatolják az egyensúlyt. Mert bizony nagyon kell a zúzda is!! (csak győzzék pótolni Sanyi dobverőit...)

Őrült és felszabadító este volt, köszönet érte Ákosnak és a zenekarnak!