Felhőtlenül (?)

Hogyan kell felhőtlenül boldognak lenni? Néha (néha?!) elgondolkodom, hogy mi miért érint meg, miért gondolok vissza bizonyos időszakokra, szavakra, mozdulatokra, miért hozom elő oly gyakran az archívumból a keserédes filmeket (is)? Miért félek még mindig a múlttól, miért kísértenek a volt kísértetei, miért nem CSAK előre nézek?

 

Aztán újra elgondolkodom. Miért kéne? Miért kéne CSAK előre nézni? Út csak egy van, irány is, ha lépkedni kell, de körbenézni mindig szabad. Sőt kell is. Hogy lássuk honnan hová jutottunk. Hogy tanuljunk. Hogy hálát adhassunk.

 

Mert még hálásabb vagyok így. Ha emlékszem az útra, ha eszembe jut mennyi erő és kitartás kellett, mennyi várakozás és küzdelem, mennyi türelem, mennyi félelmen és sérelmen kellett úrrá lenni, mennyi embert elengedni, mennyi fájdalmat ’elfájni’… falakat bontani, megbocsátani, kinyílni, befogadni… akkor minden napot hálával kezdek és fejezek be.

És napközben is… nem azért szólal meg egy keserédes emlékeket előcsaló dal a rádióban, hogy fájdalmat okozzon újra. Hanem hogy emlékeztessen, milyen hálás vagyok a MOSTért.

Nem kell a felhőtlen boldogság. Csak boldogság kell. Nem baj, ha néha fátyolfelhős az ég.

Így igazi. Így emberi.

Így élem meg,

emberi módra,

saját mesémet.

Kegyelmi pillanatok

"Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna. Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen -gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az egó határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is."

(Biegelbauer Pál)

…összeszövettek…

      Nagy szavak.

      Kis szavak.

      Szavak

      és

      csendek.

Van, hogy valami egetrengetőt akarunk mondani. Valami olyat, ami nagyot szól. Ami hat. Ami kifejezi az erejét annak, ami odabenn van. A nagy szavakhoz nyúlunk, melyeket mi alig használunk ugyan, de mások már megkoptatták a fényüket, annyiszor mondták hamisan, vagy hiába. A nagy szavakkal egy a baj, hogy könnyen lufivá dagadnak és a pillanat töredéke alatt pukkadnak ki.

Néha mégis kellenek.

Néha meg nem. Mert néha elég egy telefon, hogy „itt vagyok a boltban, mit hozzak?” vagy egy „kijöttem kicsit sétálni, gondoltam felhívlak.” Néha elég egy mosoly. Egy érintés. Egy kölcsönös szemvillanás. Egy sóhaj. Két összekulcsolt kéz. A közösen átélt élmények.

Néha nem kellenek a szavak.

Vannak pillanatok, mikor a csend sokkal beszédesebb.

Vannak igazi, tiszta és őszinte pillanatok, percek, napok… Az élet nem a díszes cukormáz miatt édes. Az álom nem vattacukorpárából fonódott. Nincs lila köd. Sem rózsaszín szirup-tó. Csak az van, ami igaz. Ami van, az igaz.
Igazi.
És természetes.

Valódi életképek az álmodók álmából. Mert egy álmodó és még egy az kettő. Már ketten vannak.

Dúdolják a Dalt…

és együtt álmodják tovább…

az igazat.