I know you will...

...

"...érezd, hogy hinni benne jó..."

A barátok nem pusztán összhangban élnek, mint némelyek mondják, hanem összhangzó dalban.

(Henry David Thoreau)

Dal a fejben

És a dal. Hogy ne csak a fejben szóljon...

...így

"... k i t e r j e s z t e t t    s z á r n y a k

hiánya fáj..."

Reményik Sándor:

CSAK ÍGY...

Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor, s örök idegen.

Lélekmentő koszt

Érzelmek. Vágyak. Képek.

Zűrzavar. Káosz és rendezettség.

Hangulatok, színek, vibrálás, tűzben égő vér, pulzáló szívdobbanás.

Mindig intenzív a hatás, ha Ákos a színpadra lép, ha kijön egy dal, még inkább ha egy album, és leginkább ha az album ’A katona imája’ címet viseli.

Az első hangnál, az első szónál robbanásig feszül a testem, ahogy hallgatom. A legelső hangnál. Minden dal mást hoz ki belőlem… előtör a vadállat, a gúnyosan-cinikus, a megalázkodott, a hitetlen, a hívő, a nő, a szépet szerető.

Őrjöngve tombolok és összeroskadva reszketek, mert tényleg egyetlen Dal létezik… és Ákos a toll a Jóisten kezében. A hangszer. A húrok, a dobok, a billentyűk, az ének… az egész zenekar egyetlen emberben.

Ő a hírvivő, a hajós, a lélekszállító angyal, aki révésznek áll és visszahozza közönsége eltévelyedett lelkét, felébreszti, felrázza, ha kell még arcul is csapja, mert csak egy irány van. Egy helyes irány.

Tanít és nevel. Megfogja a kezet és vezet. Meghat és megihlet, megérint és feltölt. A sztár, aki ember. A sebezhető dalos, aki kőkemény páncélt ölt, ha csatába indul…

Mint megfásult katonáknak az étel, olyanok a dalok a mi kiéhezett lelkünknek. Minden dal más. Egy és mégis más. Egy-más…

Édes, fanyar, kesernyés, égetően csípős vagy éppen pikáns. Új fajta tálalás, új fajta ízek. Ismerős fűszerek, minőségi alapanyagok. Éltető eledel. Lélekmentő koszt.

Köszönet érte a dalosnak. A hajósnak. A vándornak. A katonának. Az Égiek tanítványának.

Köszönet mindenért.

Ahogy eddig is.

...te hazavezettél, én hazataláltam…

(Fotók: Emmer László, akos.hu)

A fénybe nézz

A Főhős megint betalált… egyenesen a lélekbe csatlakozott.

Erősen villog a  't ö l t é s'  felirat…

"...nincs is más, csak egyetlen dal

amit mindenhová hordasz magaddal..."

...szavam annak szól akit illet...

to an honest man... mert szívből jön...

Verslánc

Verslánc. Dallamfonal.

Néha saját szavak helyett másoké után nyúl az ember. Régen olvasott de jól ismert verseket, dalokat kapkod le a polcról… mint mikor a gyermek körberajzol egy sablont. A körvonal adott, a lényeg tisztán kivehető, mégis átszínezheti saját magára. Az életére, a képére, formaként ráhúzhatja a hangulatára. Hangulatsütiket szaggat a versek és dalok tésztájából.

Néha bennrekednek a szavak. Fuldoklunk, ahogy a ki nem mondott és le nem írt szavak béklyóként nehezednek a lábunkra és húznak a mélység felé. Ám ekkor belekapaszkodunk egy dalba, egy versbe… mely mentőövként fenntart, majd hirtelen mellénnyé alakul, majd csónakká… és szelíden visszavisz minket a partra.

Kovács Ákos:
FEJ VAGY ÍRÁS

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

ha soha nem jössz
én akkor is várlak
hogy feloldozz
hogy magadhoz ölelj

addig is
lődörgök az utcán
és csak elvétve szeretek
- a város hű börtön -
de erőmet őrzöm
hogy tőlem kapd vissza
régi szép nevedet

sem a világ mélye-sekélye
sem a sorsom harmadik esélye:

nem köt ide semmi
nem köt ide semmi
az égbe bogoztak
végérvényesen
a mégoly kevés is
elég tudna lenni
de záródom
s eltűnök
harminckét évesen

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi fontosabb:
az írás
nem a fej

(2000.ápr.17)

Bonanza Banzai: A vers mindig ugyanaz marad




Ágnes: Születésnapodra





Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Latinovits Zoltán)





József Attila: Kopogtatás nélkül (Latinovits Zoltán)




Ákos: Minden éjjel (Ákos, Kaszás Attila)




és az elmaradhatatlan:

Hole

...someone please wake me...

Egy dalnyi eső

Sokféle Ákos koncerten voltam már, sokféleképpen megélve az estéket. Volt már könyöklős, lilafoltos, feketeruhás-Ákospólós, volt csendesen ünneplős, ülős, kicsit hangosabban-ülős, nézelődős, visszafogottan bulizós, széjjelfütyült, aktívan rugózós, nyakrángásos, végig-ugrálós, szétázós, szétizzadós, szélviharban áramszünetes, sok-sok első soros, kevesebb oldalról-őrjöngős, vidám és megtört, mulatós és meghatódós. És volt már istentelen (illetve pont, hogy istenes...) felszabadultság is, pont úgy, mint most a zártkörű paksi atompartin…

Ilyen buli viszont még nem volt. Az ember nem tudja mire számítson egy mini sörfesztiválhoz hasonló, padokkal telerakott sátor láttán, melyben a lehető legvegyesebb embernép falja a kolbászt még pár perccel kezdés előtt is. Kíváncsian vártam a transzformációt, mely bizony rekord sebességgel történt meg, ahogy a Főhős és zenekara rákezdett. A „tömegbarát”-nak vélt oldalsó rész is két pillanat alatt szűkült be, és még a középkorosztály érettebbik vége felé hajló, körömcipős, csinibe öltözött asszonkák is úgy ugráltak ütemre a néppel együtt az első pillanattól kezdve, mintha újra tizen-huszonévesek lettek volna. Ismét bebizonyosodott hogy nem szabad idő előtt ítélkezni (és talán idő után sem… az másnak a dolga.)

Aztán meg is szűnt a külvilág.

Szindbád dalolt, ahogy eddig, a közönség egy része pedig olyan emberekből állt, akiket nagyon rég láttam már, vagy akik régóta nem lehettek jelen koncerteken. Most itt voltak. Együtt voltunk. Újra. Az időutazás sokszor előkerül a koncerteken… hát most megálltunk az időben. A jelenben. Ott és akkor. „Minden úgy volt, ahogy köll.” Főleg a végén. Ahogy felcsendült a Valami véget ért, a kezek szinte egyszerre emelkedtek a magasba, az arcok az ég felé, üdvözölni az esőt és a dalt. Mintha a műsor része lett volna. Egy dalnyi eső. Mert a dal végére el is csendesült. Ennyi felszabadult, boldog arcot még nem láttam egyszerre az ég felé fordulni. És szívfacsaró ezt mondani árvizek idején, de akkor, ott, áldás volt ez a dal és ez a dalnyi eső, mert olyan szintű boldogság és áldottság érzést borított ránk, amit beoszthatunk magunknak egy időre.

Elmosta a bánatot a paksi Esőkirály.

Bár máshol is így lenne…

Szindbád dalol

Egy jó kis koncertbeszámolót akartam írni. De ahogy ez lenni szokott, a gondolatok elkanyarognak és magukkal hajlítják az írót is. A képeket ruhaként magukra kapva, rakoncátlan kisgyerekként rohannak végig a gondolatok a fejben. Megint felvillan a replay gomb, újra és újra. Zakatol a gépezet… vetít. Ahogy mindig szokott. Nem lesz ebből tényszerű leírás. Ami nem is baj, hiszen az a kritikusok dolga. Ők kívülről jól megszemlélik a koncertet, mint egy ritka fajta üveggolyót, melyet az egyik kritikus páncélszekrénybe zár végül, mert hiszen értékesebb az a gyémántnál is, a másik meg kihajítja a kukák közé, mert használhatatlan szemétnek látja. Kinek van igaza? A maga módján mindegyiknek. Én azonban benne voltam. Vagyok. Én ebben élek, életem része a zene, és Ákos dalai. A koncertek ünnepek, legyen az kiöltözős-ünnepélyes ünnep, vagy rockterpeszes-gitártépős zúzda. Nincs érzelemmentes koncert, ahogy rideg, tényszerű beszámoló sem születhet ebből a tollból...

Számomra Ákos koncertjei mindig túlnyúlnak a koncertélményeken. Rengeteg jó koncert van, rengeteg jó előadó, rengeteg profi zenekar. Ákosnál nyilván az együtt megélt tizensok év is, és mindaz, ami a dalokhoz kapcsolódva történt velünk nagy szerepet játszik abban, hogy többként élem meg az ilyen estéket. Akarva-akaratlanul is előtörnek emlékek és vakuként villannak fel a múlt képei, a múlt érzéseivel átitatva. És most nem a Bonanzáról beszélek. Vagy nem csak. Mert persze az is ott volt, de nekem most főleg a kivetített képek és a  „szóval azt mondjátok játsszunk még??!” felvezetés ütöttek nagyot… nem is annyira az eljátszott Bonanza dalok.

Koncert közben – épp kicsivel a Calypso előtt - megtalált egy régi-régi jóbarát. Aki anno a legjobb ’techno-testvér’ volt, hogy stílusosak maradjunk. Akivel tizenévesen egymás kezét szorítva tartottuk a tömeget, kapaszkodtunk a kordonba és ütöttük szét a térdünket (is) az első sorban. Mekkora küzdelem volt akkor bennmaradni elől… És zászlót csináltunk, és utaztunk, és Balatonoztunk, és együtt sírtunk és nevettünk, és ő tudta hogy milyen a barátnője, mikor „kihal” koncert után és nem tud megszólalni… és kakaót próbáltunk szerezni nekem a Balatonon, koncert után, éjjel kettőkor… és írtunk és írtunk… és együtt hallgattuk a Dalokat. És most megint ott álltunk egymás mellett. Másképpen, mert külön, de mégis együtt. Mégis ott volt. Meghatódtam. Jó volt látni. Mert tudom mennyit változott az élete, mégis úgy nyújtotta kezét Ákos felé, ahogy régen, és olyan felszabadult vehemenciával tombolt, hogy még egy meglepett arcú fotós is odaugrott egy-két közelit csinálni róla… Megint összefonódott a múlt és a jelen. Ákos koncertjein ez egyáltalán nem ritka. Sőt. Szinte már kellék. 

Szétesek és összerakódom. A sok sláger közt egy-egy régen játszott dal mini-katarzisokat eredményez. Nagyon működik a rocksztáros-kakastaréjos-rockterpeszes tömegmozgatás! Őrült a buli! A feszültségnek esélye sincs bent maradni…

Hiába, tény, hogy kell a zúzda is. Jó kapni kicsit ebből és kicsit abból, és emebből és amabból… a Krúdy és Ákos 40+ alatti/utáni  mély megélésekből, ünnepekből, szeretetteljes tisztelettételből, gondolatpiszkáló előadásokból… melyek mellé az önfeledt, közös, vadállati bulik most visszatolják az egyensúlyt. Mert bizony nagyon kell a zúzda is!! (csak győzzék pótolni Sanyi dobverőit...)

Őrült és felszabadító este volt, köszönet érte Ákosnak és a zenekarnak!

Emlékezz...

Van, hogy hirtelen felidéződik a múlt. A semmiből hirtelen előbukkan egy rég nem látott kedves arc. Valaki, aki régen a legkedvesebbek közé tartozott. Szinte a testvérem volt. Szavak nélkül is értettük egymást, mert a lányok ilyenek, ha barátok. Összekacsintanak, egyszerre szólnak, összeszinkronizálódnak.

Vannak barátok – kevesen, de vannak, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam – akiket szinte testvéremként szeretek. Van, akivel külföldre szakadt, csendes évek múltán is ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha csak kiugrottam volna egy teára a konyhába. Vagy épp ő szaladt volna ki feltenni egy kis vizet, vagy behozni a süteményt.

Van, akivel jobban megkopott a kapocs, de a múlt a mai napig élénken úszik vissza az emlékek közül, ha ő eszembe jut - és gyakran eszembe jut. Aktív múltunk volt. Átszőtte a zene, a koncertek, az éjszakába nyúló levélírások – tinta, töltőtoll, papír – a súlyos világmegváltós elmélkedések, a bulizások. Rengeteg közös emlék.

Jól esik néha visszapillantani és elmosolyodni akkori magunkon. Na meg egymáson :) Főleg hogy ma már családos, gyermekes a többségük.

Örülök, hogy voltak, vannak ilyen barátok. Köszönöm nekik, hogy vannak.

Köszönöm Nektek, hogy vagytok!