...csak itt lenni...

„Mindenesetre elveszni nem lehet. Az ember bárhová megy, folyton a falba ütközik… Várni egy fotóautomata előtt, aztán kijön egy másik arc…”

„A színek által lenni… a színek…”

 

„Néha csak zavaromban beszélek magamról. Mint most. Mint most is éppen. Az idő majd meggyógyít. És ha az idő a betegség? Néha belegörnyed az ember hogy folytatni tudja az életet. Élet. Egy pillanat az egész. A cirkusz. Hiányozni fog. Furcsa. Nem érzek semmit. Vége és nem érzek semmit. Le kell szoktatnom magam a rossz lelkiismeretről ha nem érzek semmit. Mintha a fájdalomnak nem lenne múltja. Az emberek akiket megismertem, akikre emlékszem… mindig akkor van vége amikor épp elkezdődik. Tehát kint vagyok, kint a városban. Ki vagyok, mivé lettem. Általában büszke vagyok ahhoz, hogy szomorú legyek. Egy örökkévalóságig vártam egy kedves szóra aztán külföldre utaztam. Valakire aki azt mondja nekem: annyira szeretlek. Istenem de szép lenne. Csak fel kell emelnem a fejem és a világ kitárul előttem és a szívembe hatol…”

„Semmire sem gondolni... csak itt lenni...”

(Wim Wenders: Berlin felett az ég)

Angyal, ha hallod...

"...idegen vagyok itt mégis minden olyan otthonos…

Félek... Butaság. A félelem beteggé tesz. Mert mindig csak az egyik felem fél, a másik nem hisz benne. Hogy kéne élnem? Lehet hogy nem is ez a kérdés? Hogy kéne gondolkodnom? Olyan keveset tudok… talán mert folyton csak kíváncsi vagyok. Néha olyan rosszul gondolkodom… mert közben úgy érzem hogy beszélek valakihez…"

...

"Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcodat... a szemedbe nézni és elmondani, milyen jó itt, csak megérinteni is valamit. Ez itt hideg... érezni. Jó. Vagy ez itt? Dohányozni... kávét inni, vagy a kettőt együtt fantasztikus! Vagy... rajzolni! 

Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami. Vagy, ha hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó. Annyi a szép dolog.

De te nem vagy itt. Én itt vagyok. Jó lenne ha itt lennél. Jó lenne beszélgetni veled. Companero..."

(Wim Wenders: Berlin felett az ég)

Mikor a gyermek gyermek volt

Peter Handke:

Mikor a gyermek gyermek volt

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok

mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj

mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle

mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud

mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még
mikor a gyermek gyermek volt
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még
minden hegycsúcson a még magasabb hegycsúcs után vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után,
mint ahogy ma is még
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még
úgy várta az első havat,
és várja ma is még

mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként egy fának dobott,
s az ott rezeg ma is még