Képekké formált gondolatok. Érzelmek megfestett vázlatai. Vibráló színek és fekete-fehér grafikák. A múlt szobrai, a jövő tervei. Egy belső kiállítás képei.
Kedvetlenség. Mókuskerék. Spirál. Fáradtság. Aluszékonyság. A világ előli menekvés. Azt mondják, az ember álmában rengeteg mindent feldolgoz. Külső információkat, belső félelmeket, aggodalmakat. Vagy épp megéli, amit a valóságban nem lehet. És még a fej se fáj...
...vajon ezért húzza a súly olyan buzgón és kérlelhetetlenül a szemhéjat?
Van, hogy valami egetrengetőt akarunk mondani. Valami olyat, ami nagyot szól. Ami hat. Ami kifejezi az erejét annak, ami odabenn van. A nagy szavakhoz nyúlunk, melyeket mi alig használunk ugyan, de mások már megkoptatták a fényüket, annyiszor mondták hamisan, vagy hiába. A nagy szavakkal egy a baj, hogy könnyen lufivá dagadnak és a pillanat töredéke alatt pukkadnak ki.
Néha mégis kellenek.
Néha meg nem. Mert néha elég egy telefon, hogy „itt vagyok a boltban, mit hozzak?” vagy egy „kijöttem kicsit sétálni, gondoltam felhívlak.” Néha elég egy mosoly. Egy érintés. Egy kölcsönös szemvillanás. Egy sóhaj. Két összekulcsolt kéz. A közösen átélt élmények.
Néha nem kellenek a szavak.
Vannak pillanatok, mikor a csend sokkal beszédesebb.
Vannak igazi, tiszta és őszinte pillanatok, percek, napok… Az élet nem a díszes cukormáz miatt édes. Az álom nem vattacukorpárából fonódott. Nincs lila köd. Sem rózsaszín szirup-tó. Csak az van, ami igaz. Ami van, az igaz. Igazi. És természetes.
Valódi életképek az álmodók álmából. Mert egy álmodó és még egy az kettő. Már ketten vannak.
- ÉBREDJ KIRÁLYLÁNY!!! - ordított rám minap felnőtt, racionális énem dühödten, egy vödör verbális jeges vizet zúdítva a nyakamba. Ébredj fel!!! Vége az álmoknak, ébredj! Ez a valóság, itt kell élned, nyisd ki a szemed és felejtsd el az ostoba álmaid! Az álom illúzió, hasztalan, csak félrevezet! Itt kell lenned, figyelned kell, abba kell hagynod az álmodozást!
- Kell? … KELL?
Nem kell. Kelleni semmit nem kell.
Nem tudod mit beszélsz. Fogalmad sincs mire kérsz.
Hagyj aludni…
- Nem, NEM. Hát nem érted? Fel kell kelned – és már rázott és rángatott kétségbeesetten két vállamnál fogva. - Dolgod van. Cselekedned kell. Tenned. Élned. Itt, a Földön… nem repkedhetsz örökké, dolgod van, kötelezettségek, tennivalók, kellesz, szükség van rád, értsd meg! ÉBREDJ!
- Szükség, ugyan ne nevettess…
- Igen. Szükség. Csak nyisd ki a szemed és nézz körül! Van dolgod! Dolgod van! ITT. MOST. Nem odafönn. Nem odaát… Itt. Földi dolgok a földi életben. Temérdek teendő.
- Nem tudom mit akarsz tőlem. Állatira irritálsz, de valahol értelek. Tudom, hogy valahol igazad van. Mindig ezzel az egyensúly-izével jössz… Hogy egyensúlyt kell teremteni, vagy találni, hogy is mondod mindig? Olyan vagy, mit egy dadus. Bölcs dadus… Megfésülnéd a hajam? Ha már így felvertél… És mondd, mennyit aludtam, mióta álmodom? Behoznád a ruhám? Kedves vagy, köszönöm. Ezt kell felvennem? Felnőtt ruha… milyen furcsa. De jól áll, nem igaz? Egész másképp érzem magam így. Igazad lehet. Dolgom van… kezd derengeni valami… azért néha visszafekhetek majd? Csak egy kicsit…
Mintha egy levegővel mondaná végig a mondanivalóját, cenzúra nélkül, ahogy épp jön, ahogy megérkeznek és kibuknak a szavak, gondolkodás és hezitálás nélkül. Spontán szabadság, verbális tudatfolyam, humor, az élet apró – sokaknak észrevétlen - örömei és az élet nagy kérdései. Emlékek, fricskák, művészet, játékosság, kreativitás, öröm, fájdalom, szeretet, közöny, összetartozás, élet, halál. Az élet zamata 18 percben egy álmodozó szemével:
(Magyar felirat elérhető a 'view subtitles' alatt.)
“...And I really spend a lot of time wondering, how much truth do we tell? What is that we're actually -- what story are we actually telling? How do we know when we are ourselves? How do we actually know that these sentences coming out of our mouths are real stories, you know, are real sentences? Orare they fake sentences that we think we ought to be saying?“
„Gyakran elmorfondírozom azon, hogy mennyi igazságot mondunk? Milyen történetet mesélünk el valójában? Honnan tudjuk mikor vagyunk önmagunk? Honnan tudjuk, hogy a mondatok melyeket kimondunk igaz történetek, igaz mondatok? Vagy azok hamis mondatok, melyekről azt hisszük hogy ki kell mondanunk őket?”
“...And I look at a beautiful bowl of fruit, and I look at a dress that I sewed for friends of mine. And it says, Ich habe genug, which is a Bach cantata, which I once thought meant, I've had it, I can't take it anymore, give me a break, but I was wrong. It means, I have enough -- and that is utterly true. I happen to be alive, end of discussion.”
„Előttem ez a gyönyörű gyümölcstál, és a ruha, amit egy barátomnak varrtam. A szöveg: ’Ich habe genug’, egy Bach kantáta, melyről azt hittem, azt jelenti, hogy elegem van, hagyjatok békén, de tévedtem. Azt jelenti, hogy elegendő, amim van és ez így igaz. Élek, és kész.”
A gondolatok a fejben béklyóként láncolnak a gép elé. Magától mozdul a kéz, mozognak az ujjak, szinte nem is látom mit ír, furcsán érzem magam, furcsa ez az egész, kívülállóan, kívülállóként nézem magam.
Becsomagolom a szavakat megint, mert ha úgy írnám le, ahogy vannak, mindenki értené őket. Mindenki és senki. Így azonban a mindenki kimarad, senki nem érti, csak az, aki nagyon-nagyon figyel. Ha van ilyen. Sokszor kételkedem.
Magammal vívok harcot minden nap. Vajon megéri? Vajon megéri küzdeni egy olyan álomért, ami talán soha nem válik valóra? Amit valaki már megálmodott, igaz, csak vázlatosan és kesze-kuszán, kivehetetlen kontúrokkal, a színek pedig fakóak és összemosódottak… és ami akár rémálommá is válhat tönkretéve álmodót és álmodottat?
Megéri kockáztatni?
Valaki az én álmomat álmodja. Az én képemet próbálja megfesteni. „Az én filmem kész…”
És lehet hogy sikerül is neki. Volt már ilyen. Mint mikor hajótörés után a lakatlan szigeten az egyik tábor ellopja a másik tábor tüzét. Pedig veszélyes játék a tűz...
Vajon a kép, amit látni vélek valós? Vagy azzá válhat? Az én képem egyáltalán? A megfáradt, fakó állóképből élénk színekben úszó mozgóképet teremtenénk. Én ezt látom. A teljes, kész képsort… élő színekkel, csodaszép rajzolatokkal. A tiszta, valódi, romokból újjáépített, és talán elérhetetlen-érinthetetlen teremtményt...
Közben pedig élni kell. A mindennapokat. Eljátszani a szerepeket. Keménynek látszani. Felhőtlennek tűnni. Dolgozni. Figyelni. Tanulni. Számlákat fizetni. Értelmetlen vizsgákra készülni. Olvasni. Tenni bármit, elfoglalni az elmét, hogy a léleknek esélye se legyen a géphez rángatni az írót, hogy zagyvaságokat írjon, mint most…
Győzelmet ülök és vereséget gyászolok meg minden nap.
Az ötlet. Vajon honnan jön? Honnan jön az ihlet, honnan jönnek az ötletek? Lehetséges hogy egy ötletet, egy gondolatot elültetünk valakinek a tudatalattijában míg ő álmodik? Befolyásolhatjuk mások álmait? És mi történik mikor tudatosan álmodunk, mikor tudtára ébredünk annak, hogy álmodunk? Álom az álomban… és még tovább? Hány álmunk lehet egy álmon belül? Milyen mélyre mehetünk? Mi az álom? És mi a valóság? És mi van ha az amit valóságnak hiszünk, csak álom? És ha fordítva van? Mi a reality-check, hol a totemtárgy? Hol az igazság…?
Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak ezek a kérdések. Lehet hogy az én fejemben is kotorászott valaki, lehet, hogy maga Christopher Nolan, mert ma este a moziban ülve azt hajtogattam magamban: „miért nem írtam még meg? miért nem írtam már meg?” A könyvet, a filmet… amit most megírt más. Amit most a vásznon látok. Az alapötletet legalábbis.
Én tisztán követem, bár többen elvesznek a sztoriban menet közben. Hol vagyunk? Kinek a tudata, kinek az álma, melyik szint, kik azok akik támadnak és miért? Néha kicsit mátrixos a szitu, bár nem annyira elvont. Szerintem legalábbis. Trükkösek a megoldások, és amerikai filmhez méltóan van rendesen látvány és akció, na meg azért ott az emberi-érzelmi vonal is. Akinek soha eszébe sem jutott ez a téma csak pislog és kapkodja a fejét. Én meg mosolygok. Csendben párszor befejezem a szereplők egy-egy mondatát, megjóslom magamban a cselekményt, a végkifejletet és az utolsó képkockát. Furcsa érzés. Mintha közöm lenne hozzá, pedig nincs. Ehhez nincs.
Álom és valóság…
Nincs bajom Leo-val, de az én filmemben Edward Norton kapja majd a főszerepet… :))
A Kiskirályfi (Tabáni István) ma a környéken járt. Megnéztem.
Annyira hitetetlenül egyszerű, a szó legjobb értelmében. Annyira emberi.
Úgy lépett fel a színpadra, mintha egy road vagy egy szervező lenne, aki előkészíti a helyet a sztárnak. Kis mikrofonaffér, egy-két általános szó a közönséghez, mintha egy a környéken lakó régi ismerőst jött volna meglátogatni, de látta hogy esemény van így beugrott köszönni. A sztárnak híre sincs.Egy civil áll a színpadon.
És aztán énekelni kezd.
És a világ egy pillanat alatt vibráló színekben úszik.
Erre mondják, hogy varázslat…
Esetlenül kedves. Kedvesen esetlen. Még tanulja. A jelenlétet legalábbis, a dalok között és a kiállások alatt, mikor „nincs dolga”, mikor nem szól a hangja. Ám amikor szól az a hang, a civil köpönyeget vált és csillagként ragyog. Ha már megszületett, hadd ragyogjon. Olcsó klisé. Mégis igaz.
Libabőrbe bújik a test. Tátott szájjal figyel kicsi, fiatal, felnőtt és öreg. A kicsik aktívan énekelnek és táncolnak, az öregek bölcs mosollyal figyelnek, a fiatal csajszik figyelemért viháncolnak.
Én oldalt ámulok. Nem tudok sztárként nézni rá. Csak egy régi-régi, régen látott és nagyon visszavárt ismerősként.
Hazafelé elmélázom kicsit a parkban. Megint egy filmet vetít az elme. Lement a főcím.
A tehetség és a jó hang kevés. Tehetsége sok embernek van. Sőt, minden ember tehetséges valamiben, ami előbb-utóbb kibuggyan belőle, ha hagyja. Jól énekelni is sok ember tud. Ő viszont sokkal többet tesz, sokkal többet ad. Nem csak énekel. A dalokat saját magán szűri át és tükörként fordítja a nép felé. „Látjátok? Ez vagyok én. És ezek vagytok Ti is… Együtt vagyunk egyedül és mind ugyanazt akarjuk. Adni. Szeretni…” Magát nyitja meg és használja eszközként, és pont azért hat ennyire, mert őszinte, tiszta és rengeteg munka és kitartás van mögötte. És mert vállalja, hogy megsokszorozódik a sebezhetősége, mégsem tartja magán a pajzsot. A sok korábbi megpróbáltatás nem hogy elbizonytalanította, de megerősítette, és így kapta meg, így építhette meg azt a stabil alapot, amelyre most felépítheti a várát. Az Amerikai Álom Magyarországon. Hát lehetséges…
Ami furcsa, hogy ez esetben elsősorban nem a dalok hatnak. Hanem ő maga. És sokáig lehetne pszichológiai szempontból is elemezni az egész jelenséget, a sikere „titkát”, a jó időzítést, a ments meg image-t, amit ráhúztak, meg a többi hasonló fogást… most nem teszem. Ritka az, hogy amikor egy előadóról beszélek magamról is beszélek és amikor magamról beszélek, az az előadóról is szól. És valahol mindenkiről. Így működnek, ezért hatnak a dalok is, a zene, a művészet… mert mindenki magára szabja egy kicsit. Az alap megmarad, az üzenet magja érintetlen, mégis, a köpenye lehet színváltó. Kinek melyik tetszik. Kire melyik passzol inkább. Ákos szokta mondani, (amit egyébként Márai is gyönyörűen leírt), hogy a dal, a vers, vagy bármiféle alkotás nem az értelemre hat. Nem érthetjük száz százalékosan, hogy mit mond egy dalban a szerző, vagy aki előadja. De érezhetjük. És bizony érezzük… nagyon is… főleg ha ilyen látványosan gazdag színeket használ az előadó…
„A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé…” (Márai Sándor)
Így, hát így. Érzelmek. Mese. Álmok. Valóság.
A Kiskirályfi megkapta a Birodalmat és a fele Királyságot. És bár esetlennek látszik sok szempontból, szerintem a vetített kép nem olyan szemcsés amilyennek elsőre látszik… Szerintem menni fog ez neki. Az ismertség, a „nagyvilági élet”.
Nem tudom miért rakták be sokan a melankolikus, depressziós, lelkileg instabil dobozba, aki képtelen lesz megbirkózni a nyomással. Attól, mert az ember alapvetően visszafogottabb, még lehet boldog és vidám. És attól, mert néha melankolikus, vagy merengő, még nem lesz depressziós. Ráadásul az érzékenység sem egyenlő a gyengeséggel. A művészek ilyenek… a sztárok kevésbé. És ez szokatlan.
Aki ezt gyengeségnek látja, szerintem nagyon meg fog lepődni. Mert amit eddig látott a nagyérdemű, az csak a csírája annak az erőnek, ami benne van.
Sokan féltik őt. Figyelmeztetik, hogy vigyázzon, maradjon önmaga és ne változzon meg, mert így szeretik, ahogy van. Mintha a változás mindig negatív lenne. Pedig a változás alapvetően jó! Az ember nem veszíti el a gyökereit, az alapértékeit, a lelkét mikor megváltoznak körülötte a dolgok, és ez által ő is változik ebben-abban. A változás azt jelenti, hogy az ember fejlődik, növekszik, egyre inkább azzá lesz, amivé és akivé válnia kell. Kiteljesedik, nem elromlik.
Persze, van, aki elszáll, kezelni kell tudni a sikert és az ezzel járó hátrányokat is, kell tudni nemet mondani vagy meg kell tanulni, mert a média egyik pillanatról a másikra hiénává válhat… ez is világos. És sokszor a siker még nagyobb stressz-forrás mint a kudarc.
Néha a rajongók is erőszakosak. Sok az irigy és a rosszakaró. És ő művész, tényleg nagyon érzékeny. Azt mondják: szegény, mi lesz vele, nem fogja bírni… Pedig fogja! Megtanulta hogy maradjon talpon. A próbáknak azonban vége, kezdődik az előadás. Még csiszolódni fog, sokat, és tovább fejlődni, és lesznek még hihetetlenül kemény menetek, de pontosan fogja érezni, hogy mi az, ami neki jó, és ki az, aki őszinte vele. Minden téren. Mert sziklaszilárd alapokra építhet. Mert megtanulta mi a fontos.
Bárhogy is lesz, én biztos vagyok benne, hogy tudni fogja merre menjen ésha kételkedne is, legyőzi a félelmeit, ahogy eddig is, és boldogan él majd, akár az Óperencián innen, akár az Üveghegyen túl…
A kard pedig jó szolgálatot tehet, jó ha kéznél van mert néha bizony fel kell csatolni, hasznos a sárkányok ellen. Sokak szerint bolondság, de én még hiszek a mesékben.
És a királyfik mindig győznek!
(A felső kép Szegedi Katalin műve, http://szegedikatalin.blogspot.com )
„- Igazán akarod?
- Igen! Kiharcolni a magam történetét! Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetéssel, ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást... Végül is elég sokáig voltam kívül, sokáig voltam távol... Félre a világ mögötti világgal!...”
(Berlin felett az ég)
Bejegyzések
