És mégis...

Felállni.

Nem feladni. 

Küzdeni.

Remélni.

Mert hajnal van megint. (Persze)

Új nap indul.

És nem vagyok egyedül...

Kapuban állva

- Elkészültél? Készen állsz?
- Készen... Talán...

- Most, ha akarsz, belépünk ezen a kapun. Tudom, hogy sok a kérdés és a kétely. Meglesznek a válaszok. Odabenn mindenre fény derül. Már várnak. 

- Tudom. Kész vagyok. Fogd a kezem és induljunk. 

Szellemlét

- Miért nem örülsz?
- Örülök. Neked mindig!

Csak majdnem minden szürke mostanában. Látom és érzem a szép dolgokat, hálát adok minden jónak minden nap, és belül örülök annak, ami megvan, ami megadatott... kívülről azonban más látszik. Mert a belső, optimista magot befonta a szürkeség. Rátelepedett a frusztráció, a nélkülözöttség, a nem-kellesz-eléggé, nincs-szükség-rád, nem-ér-semmit-a-tudásod, hiába-minden érzése. Szétfolynak a napok. A rendszertelenség felemészti a perceket, órákat, heteket. Be-bekúszik a fekete jövő. Vagy inkább jövőtlenség. A kobold őrjöng, vagy épp cinikusan belekacag az arcomba... Folyamatosan fáj a fej, az ördög azt hiszi győzhet és meginoghat a hit.

Pedig a hit makacs. A hit erős. Ahogy a remény is, és a tudat, hogy ez is van valamiért. Célja van. Be fog érni. Ahogy az ötletek is a fejben, melyek már megfogantak, formálódnak, erősödnek, hogy aztán, a megfelelő időben, szépen sorban világra jöhessenek. A szellemlétnek is vége lesz egyszer. Hamarosan.

Hiszem.

Addig pedig tűrni kell. És várni. És elviselni, hogy sok a kérdés, de nem tudom őket megfogalmazni. A mondanivaló szétesik. Apró morzsákra hullanak a szavak.  

Betűnként forognak a száj körül, még mindig kacagva zsonglőrködik velük a kobold.

Kóbor betűk.
Várnak. Keresnek... 
Kapaszkodót. Kiutat.
Hogy újra szavakká formálódjanak.
Hogy új(ra) értelmet kapjanak...

Mivégre?

Fodor Ákos:

KÖZÉP-MAGAS-ISKOLA

Annak, ki írna,

ne tanácsot adj, hanem

írószerszámot.

 "Bármire képes vagy. Ezt se felejtsd el.
Mindenki tud valamit, amit ő tud a világon a legjobban.
Azért született meg."  

                                                                                               (Kornis Mihály)

Keresésben lenni

Az értelem kevés. Tapasztalni kell. Érezni.

És beszélni is. Vagy írni.

Mert azt gondoljuk, hogy tudjuk mi van a fejünkben. A csak gondolkodás viszont nem segít tisztázni semmit. Mikor azonban beszélünk, vagy írunk, nem csak gondolkodunk. Döntenünk is kell… Dönteni kell. Hogy melyik szót használjuk, melyiket írjuk le vagy mondjuk ki és melyiket nem. És ha kimondjuk, leírjuk, azt hogy tesszük. Folyamatos döntési helyzeteket oldunk meg, mire kikristályosodik a mondandónk. (Vagy épp hogy tudatfolyamban írunk, válogatás nélkül, ami ugyanúgy egy döntés: hagyni folyni a szavakat.)  Sokszor az írás, vagy egy baráttal vagy szakemberrel történt beszélgetés alatt, a folyamatban áll össze a kép a fejünkben és mire befejezzük hosszúra nyúló mondatunkat, akkorra jövünk rá magunk is, hogy a zűrzavaron át tulajdonképpen mit is akartunk mondani. Ami gyakran rokonságban sincs a mondat elejével.

Erről is beszél Pál Ferenc atya a lenti videókban. Ő elég "felkapott" már évek óta, mert annak ellenére, hogy katolikus pap – vagy éppen azért – rengeteget foglalkozik pszichológiával és önismerettel is. Felkapottsága miatt sokáig nem érdeklődtem utána, mondhatni dacból, mert hogy én aztán nem folyok az árral, azért se… Nemrég jöttem csak rá, hogy ezzel a felfogással csak én veszítek, és ha valamire felfigyelek, annak oka van, és ha értékesnek találom, teljesen mindegy hogy azt előttem hányan és mikor ismerték már meg vagy fedezték fel maguknak. Nálam most jött el az idő. Hallgattam már előadásait a neten, olvastam könyvét, most pedig szemben találtam magam vele a TV képernyőjén is. "Véletlenül".

Sallangok nélkül beszél, bárki számára érthetően, emberi nyelven, így az is élvezheti, aki még idegenkedik az egyházi formákba zárt, egyházi keretekbe illesztett gyakorló vallásosságtól, és még csak a templom kapujáig jutott és ott megállt, hogy szemlélődjön, bámészkodjon, ismerkedjen még egy kicsit. Ahogy én is.

Az "Amikor gyermek voltam" címet viselő műsor rövidke ugyan, de velős. Pont elég ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk. A következő két videóra érdemes rászánni azt a 10-10 percet. Ajánlom. Szívből.

A következő részben (alul) az érzelmi tanulásról is szó van. Az értelem kevés, kell a saját felismerés, a saját tapasztalat, főleg ha valakinél a konkrét tapasztalás általi tanulás a legmeghatározóbb tanulási fajta. (Létezik még kísérletező, reflektáló és rendszerező tanulási módszer is, ez a négy stílus létezik Kolb elmélete szerint, és mindenkinek van egy preferáltja, melyben a leginkább tud működni, tanulni.)
 
És még másról is beszél.
Jól esik hallgatni.
Mert valódi. Kapcsolatokról, emberekről, változásról, szükségletekről, hiányról… továbbgondolandó, amit mond. A zűrzavarban izmosodunk. Aztán, ahogy kérdezünk, és keresünk, lassan kitisztul a kép, letisztulunk, és felismerjük miért kellett átélni azt a sok – az adott pillanatban kibírhatatlannak tűnő – érzést…



Mert létezik a Terv. Az utat viszont mi választjuk, akkor is, ha mi magunk vagyunk az út. Magunkat is be kell járni, meg kell ismerni minden zeget-zugot. És akkor menni fog. A kérdés. Mert lehet hogy tényleg nem is a válasz a fontos. Hanem a helyes kérdés.

Hogy a válasz végül a magunké legyen…

On the edge...

of the dark side...

...

"...lying on your bed, looking at the ceiling, waiting for something to happen. And knowing all the time that you were meant for something better."

"Találkozni kell Istennel. Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást. Például azt, hogy mi végre vagyunk. Mert hát fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk, öljük egymást. Aztán mi végre? Meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni. Az igazságot akarom megtudni."

...

"…flashbacks coming in every night…

…it’s not the way it has to be…

…I have my fears

but they do not have me…"

"…I own my fear

so it doesn't own me…"

Sebző semmi

"Fejezd be hát az utolsó dalt, és menjünk.

Felejtsd el ezt az éjet, hiszen vége az éjnek.

Kit akarok én karjaimba zárni? Az álmokat nem lehet bezárni.

Mohó kezeim a semmit szorítják szívemre, s ez a semmi felsebzi a lelkem."

(R. Tagore: A kertész - részlet)

Mégis tudom, eljön majd a hajnal, és fellobban a fény...

Jelzőtűz

Elgondolkodtam. Az úton. Melyen járunk. Mind.

Eszembe jutott Glastonbury egyik nevezetessége, a Tor. Mihály arkangyal tornyának is hívják. Jártam ott, a fotó saját dokumentáció. Érdekes út volt. Aznap megértettem valami fontosat.

Úgy két éve történt. Egy napom volt, hogy megnézzek ott mindent, amit terveztem. Glastonbury egy gyönyörű, legenda övezte kis „sziget”, tele hagyományokkal, babonával, hitmintákkal. Furcsa emberek lakják, mindent körbeleng a misztikum. Hívők és hitetlenek, kelet és nyugat. Egyetlen főutca, árkádos udvarok, apró boltok, kristály árusok, helyi piac, elvarázsolt művészek, jósok, kártyások, vásár. A monda szerint tündérfölde. Lehet benne valami.

A nap deréktáján indultam el a Tor felé. Egy dombtetőn álló torony, nem nagy kunszt felsétálni, egy óra alatt fent vagyok – gondoltam. Elindultam a jelzés mentén. Elhaladtam néhány keleti imamalom mellett, itt tényleg minden van… Sétáltam, élveztem az ott létet, a jelenlétet, figyeltem a lépéseimre, az útra, és arra is, ami körbevesz. Csend volt, béke, természet… aztán mintha hirtelen fejbe vágtak volna. Megtorpantam. Hirtelen rádöbbentem, hogy már legalább egy órája megyek egy ösvényen, mely mentén magasra szökött a gyom, és egy teremtett lelket sem láttam indulásom óta. Pedig a Tor egy híres turistalátványosság… hogy lehet hogy nem jár erre senki?

Hirtelen, mint a filmekben, a nap elé felhő kúszott, beborult az ég, az állatok bőgése hallhatóan felerősödött. Sehol egy teremtett lélek, csak a gyanakvóan bekúszó zavartság a fejben. A domb és a Tor látóhatáron kívül. Tulajdonképpen fogalmam sincs hol vagyok, és hová jutok, ha kijutok innen. Hogy jutok vissza a központba és főképp hogy jutok vissza Londonba még aznap este? Az idő rohan, lassan visszafelé kellene indulnom… Mit tegyek? Már sokat jöttem, ha innen visszafordulok elvesztegettem órákat a semmire, nem látom a Tor-t, pedig az volt a fő cél mára. Visszaforduljak? Tovább menjek? Ki tudja hova jutok, ez egy erdős rész…

Kétségbeestem. Ott álltam egyedül egy idegen ország idegen városának elhagyatott ösvényén, az órámat bambulva, azt találgatva vajon mennyi időm van még, mielőtt lenyugszik a nap…

Hosszú percekig álltam ott kétkedve, forgolódva, döntésképtelenül. Hezitáltam. Tettem két lépést visszafele, aztán előre, megint vissza, megint előre. Nem tudtam, mit tegyek, merre menjek? Előre? Vissza? Van időm? Nincs?

Segítséget kértem az Égiektől. Nyugtattam magam. Aztán nagy levegőt vettem, és a lábam elindult. Tovább. Előre. Neki az ismeretlennek. A járatlan úton. Legbelül tudtam, hogy az irány jó, bárhová jutok is, lesz megoldás. A lábam vitt, az elmém közben őrjöngött és válogatott szitkokat küldött saját gazdájára, miközben mégis megmagyarázhatatlanul növekedett bennem a bizonyosság, hogy jó ez így. Ez ÍGY jó. És pont így kell lennie, mert most valami történik. Valamit tanulok. Valamit éppen megélek és megértek.

Még legalább egy órát gyalogoltam így, mire az árnyakon át egyszer csak szemem elé tárult a domb, tetején Mihály arkangyal tornyával. Pontosan a felvezető út előtt kötöttem ki, csak nem az első, hanem a hátsó út előtt. A hosszabbik út előtt, egy ritkán használatos ösvényen át. Itt már voltak emberek.

Nagyot sóhajtva, megkönnyebbülten indultam felfelé, üdvözölni Mihály arkangyalt a saját tornyában.

Aznap megértettem, hogy minden kétely, minden bizonytalanság és kérdőjel, minden szorongás a félelem szülötte. A félelem minden korlátok atyja. Megbénít. Aggodalmat szül, mely szorongássá nő és pánikká testesül. A szív vadul dobolni kezd, a torkot megragadja egy jéghideg vasmarok…és szorítja… a mellkas behorpad a súlytól, a homlokot ellepi a hideg verejték. Tehetetlenné válunk. Legalábbis azt hisszük.

Pedig a félelem csak a fejünkben él. Az elménkben. A szívünkből táplálkozik és a lelkünkbe piszkít. A piszok azonban eltüntethető. Kitakarítható. Néha rendesen suvickolni kell, néha elég csak egy portörlő kendő. Az elme uralható, a trükkjei megismerhetőek és kontrollálhatóak.

Bármilyen nehéz is az út, bárhogy is félünk és tiltakozunk, egyetlen megoldás, egyetlen irány van: tovább. Tovább, előre. Ha egy helyben toporgunk kétségbeesve, az nem segít. A talaj mocsárrá válik és süllyedni kezdünk. Ha feladjuk és visszafordulunk, csak veszítünk.

Tovább kell menni az úton,

a cél felé.

Mert csak az vezet felfelé.

Követni kell a hit jelzőtüzét.

Csak így jutunk át a füstön, a fény forrásához.

„...a füst majd égeti érzékeny szemed

nem az úton jársz

magad vagy az út

lassan már ezt is

megértheted.”
                                                                    (Ákos: Szabad vagy)

Vízen fekve

A vízen fekszem, háton, egyik karom a másik után húzom. Fejemben képek és dallamok, a feldolgozandó múlt, a folyton kísértő jelen és a bevillanó lehetséges jövőképek sokasága. Úszom.

Megnyugtat. Mozgó meditáció is lehetne, mert időnként minden elhalkul, egy-egy pillanatra talán el is hallgat, a fejemben és körülöttem is, és csak a testem mozog. Az ablakon napfény tör át, néha elvakít, mintha nem is uszodában úsznék.

A teljesítményem hullámzó. Néha erőlködöm és kapkodom a levegőt, néha pedig erőfeszítés nélkül siklok. Előfordul, hogy vizet nyelek, vagy figyelmetlenség miatt beleütközöm valakibe. Bosszúsan várok, ha valaki túl lassú, és frusztrál ha egy másik versenyszerűen szeli a hosszakat épp a közvetlen közelemben.

Figyelem magam, az apró változtatásokra vajon hogy reagál a test, a tüdő, az agy? El kell kapnom a ritmust, flow-ba kerülni, ahogy a szakmában mondják… Érdekes dolgokat tapasztalok, furcsa párhuzamok alakulnak ki a fejemben:

Hátúszásnál a legtöbben állukat leszorítva, nyakukat feszült görcsben tartva úsznak, a kiindulási pontot bámulják, mert úgy biztonságban érzik magukat. A múltat nézik. Látni akarják honnan indultak és ki van még a közelükben. Bizalmatlanok a vízzel, lassan és görcsösen haladnak, kapkodják a levegőt. Néha én is beleesek ebbe a hibába. Aztán észreveszem magam. Elernyesztem a nyakam, tekintetem az ég felé, előre, magam elé és fölé emelem, a hátam egyenes, nyújtózom… egyre jobban. És közben haladok. Egyre könnyebben, simábban, mintha repülnék.

Sokkal egyszerűbb így. Sokkal egyszerűbb. Mégis sokszor visszaesik az ember és a régi mintát követi, kiesik a ritmusból, elbizonytalanodik, vizet nyel, feszíti a nyakát, kétségbeesetten kapaszkodik szemével a múltba. Pedig csak bíznunk kéne és elengedni magunkat.

Ahogy az életben is.

Bízni, és hitünkkel felvértezve csak felfeküdni a vízre, felfelé és előre nézni, megtalálni a leghatékonyabb technikát, nyújtózni a haladás érdekében és erőt kifejteni hogy elérjük a célunkat. Figyelni és tanulni. Figyelni magunkat és a másikat, tapasztalatból tanulni, miközben mintaként figyeljük a bajnokokat...

A görcsös erőlködés helyett rábízni magunkat a vízre, a testre, a folyamatra…

Repülni a fuldoklás helyett…

Hát nem sokkal egyszerűbb lenne minden…?