Avenues

"From here I look around to see
what avenues belong to me
I can't tell what I've found.

 ...

Now what would you have me do
I ask you please?
  I wait to hear your voice,
the word you say.

  I wait to see your sign
would i obey?"

"...a lét másik szintjén..."

"Az élet egy folyamatos premier, amiben nincs lehetőség próbaelőadásra - mindig új és megismerhetetlen. Mindig az történik aminek történnie kell, és minden egyes pillanatban választhatunk: fel akarunk lépni a lét egy

egészen új szintjére, vagy sem.

Ezt a folyamatot a hernyó átváltozásához hasonlítanánk: amint a hernyó úgy érzi, hogy valami új akar lenni, bebábozódik, és visszavonul gubójába. A gubó csendjében megtörténik az átváltozás: megszületik a pillangó. Amint a pillangó megszületett, a hernyó már nem lehet többé hernyó. Egyszerűen már nem létezik. Pillangóvá vált, és egyenlőre fogalma sincs, hogyan kell repülni. Fél attól, hogy leesik és megpróbál mászni a levegőben, ahogyan eddig a földön tette. Régi tapasztalatai már nincsenek a hasznára, ezért meg kell tanulnia repülni. 

Abban a pillanatban, amint felismeri, hogy pillangó, azaz azonosul saját magával, ez már nem is lehet olyan nehéz. Eddigi léte fölé emelkedik, és megtanulja élvezni a repülést. Új kihívásokkal találkozik, új kockázatokkal, új lehetőségekkel és egy új élettel - egy élettel ami a lét másik szintjén található."

(Kurt Tepperwein: Illúziók nélkül - Arozika blogjáról)

Vezess...

Angyal... Fogj kézen és vigyél magaddal. Kérlek. Fogj kézen és mutasd merre menjek. Sétálj velem. Állj mögöttem. Vezess...
Gyújts fényt...
Mutasd meg az utat...

...ahogy eddig mindig...

Út

"Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett."

(Csukás István)

"Minden út egy helyre visz..."

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Jelzőtűz

Elgondolkodtam. Az úton. Melyen járunk. Mind.

Eszembe jutott Glastonbury egyik nevezetessége, a Tor. Mihály arkangyal tornyának is hívják. Jártam ott, a fotó saját dokumentáció. Érdekes út volt. Aznap megértettem valami fontosat.

Úgy két éve történt. Egy napom volt, hogy megnézzek ott mindent, amit terveztem. Glastonbury egy gyönyörű, legenda övezte kis „sziget”, tele hagyományokkal, babonával, hitmintákkal. Furcsa emberek lakják, mindent körbeleng a misztikum. Hívők és hitetlenek, kelet és nyugat. Egyetlen főutca, árkádos udvarok, apró boltok, kristály árusok, helyi piac, elvarázsolt művészek, jósok, kártyások, vásár. A monda szerint tündérfölde. Lehet benne valami.

A nap deréktáján indultam el a Tor felé. Egy dombtetőn álló torony, nem nagy kunszt felsétálni, egy óra alatt fent vagyok – gondoltam. Elindultam a jelzés mentén. Elhaladtam néhány keleti imamalom mellett, itt tényleg minden van… Sétáltam, élveztem az ott létet, a jelenlétet, figyeltem a lépéseimre, az útra, és arra is, ami körbevesz. Csend volt, béke, természet… aztán mintha hirtelen fejbe vágtak volna. Megtorpantam. Hirtelen rádöbbentem, hogy már legalább egy órája megyek egy ösvényen, mely mentén magasra szökött a gyom, és egy teremtett lelket sem láttam indulásom óta. Pedig a Tor egy híres turistalátványosság… hogy lehet hogy nem jár erre senki?

Hirtelen, mint a filmekben, a nap elé felhő kúszott, beborult az ég, az állatok bőgése hallhatóan felerősödött. Sehol egy teremtett lélek, csak a gyanakvóan bekúszó zavartság a fejben. A domb és a Tor látóhatáron kívül. Tulajdonképpen fogalmam sincs hol vagyok, és hová jutok, ha kijutok innen. Hogy jutok vissza a központba és főképp hogy jutok vissza Londonba még aznap este? Az idő rohan, lassan visszafelé kellene indulnom… Mit tegyek? Már sokat jöttem, ha innen visszafordulok elvesztegettem órákat a semmire, nem látom a Tor-t, pedig az volt a fő cél mára. Visszaforduljak? Tovább menjek? Ki tudja hova jutok, ez egy erdős rész…

Kétségbeestem. Ott álltam egyedül egy idegen ország idegen városának elhagyatott ösvényén, az órámat bambulva, azt találgatva vajon mennyi időm van még, mielőtt lenyugszik a nap…

Hosszú percekig álltam ott kétkedve, forgolódva, döntésképtelenül. Hezitáltam. Tettem két lépést visszafele, aztán előre, megint vissza, megint előre. Nem tudtam, mit tegyek, merre menjek? Előre? Vissza? Van időm? Nincs?

Segítséget kértem az Égiektől. Nyugtattam magam. Aztán nagy levegőt vettem, és a lábam elindult. Tovább. Előre. Neki az ismeretlennek. A járatlan úton. Legbelül tudtam, hogy az irány jó, bárhová jutok is, lesz megoldás. A lábam vitt, az elmém közben őrjöngött és válogatott szitkokat küldött saját gazdájára, miközben mégis megmagyarázhatatlanul növekedett bennem a bizonyosság, hogy jó ez így. Ez ÍGY jó. És pont így kell lennie, mert most valami történik. Valamit tanulok. Valamit éppen megélek és megértek.

Még legalább egy órát gyalogoltam így, mire az árnyakon át egyszer csak szemem elé tárult a domb, tetején Mihály arkangyal tornyával. Pontosan a felvezető út előtt kötöttem ki, csak nem az első, hanem a hátsó út előtt. A hosszabbik út előtt, egy ritkán használatos ösvényen át. Itt már voltak emberek.

Nagyot sóhajtva, megkönnyebbülten indultam felfelé, üdvözölni Mihály arkangyalt a saját tornyában.

Aznap megértettem, hogy minden kétely, minden bizonytalanság és kérdőjel, minden szorongás a félelem szülötte. A félelem minden korlátok atyja. Megbénít. Aggodalmat szül, mely szorongássá nő és pánikká testesül. A szív vadul dobolni kezd, a torkot megragadja egy jéghideg vasmarok…és szorítja… a mellkas behorpad a súlytól, a homlokot ellepi a hideg verejték. Tehetetlenné válunk. Legalábbis azt hisszük.

Pedig a félelem csak a fejünkben él. Az elménkben. A szívünkből táplálkozik és a lelkünkbe piszkít. A piszok azonban eltüntethető. Kitakarítható. Néha rendesen suvickolni kell, néha elég csak egy portörlő kendő. Az elme uralható, a trükkjei megismerhetőek és kontrollálhatóak.

Bármilyen nehéz is az út, bárhogy is félünk és tiltakozunk, egyetlen megoldás, egyetlen irány van: tovább. Tovább, előre. Ha egy helyben toporgunk kétségbeesve, az nem segít. A talaj mocsárrá válik és süllyedni kezdünk. Ha feladjuk és visszafordulunk, csak veszítünk.

Tovább kell menni az úton,

a cél felé.

Mert csak az vezet felfelé.

Követni kell a hit jelzőtüzét.

Csak így jutunk át a füstön, a fény forrásához.

„...a füst majd égeti érzékeny szemed

nem az úton jársz

magad vagy az út

lassan már ezt is

megértheted.”
                                                                    (Ákos: Szabad vagy)

Válaszút

"Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkoznunk kellene; másik felét pedig azért, mert gondolkozunk, amikor éreznünk kellene. " (John Churton Collins)

Ha válaszút elé kerülsz, egyetlen kérdést tégy fel magadnak - ahogy Carlos Castaneda tette:

"Which path has a HEART? 

 Melyik útnak van SZÍVE?"



 

 

"...lángot gyújtok a mély sötétben,

hogy az útra rátalálj..."