Oldalak

11 perc

2010. október 29., péntek

(Paulo Coelho: Tizenegy perc, részletek Maria naplójából)

„… beléptem egy kávézóba, és ott meghallottam egy hangot. Mintha Isten egy követ dobott volna arra a helyre. Az energiahullámok elértek engem és egy férfit, aki egy sarokban ült és festett. Ő is megérezte a hullámokat, amelyeket a csobbanás keltett, és én is. És most? Hogyan tovább?

A festő rögtön tudja, mikor talál rá egy modellre. A zenész is tudja, mikor szóljon a hangszere. Itt, a naplómban, én is biztos vagyok benne, hogy bizonyos mondatokat nem én írok le, hanem egy nő, aki ragyog a fénytől, és aki én vagyok, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.

Élhetek továbbra is úgy, mintha nem történt volna semmi sem. De úgy is tehetek, mint a kiskacsa, és szórakoztathatom magam a hullámmal, ami egyszer csak megjelent és fölkavarta a vizet.

Neve is van ennek a kőnek: szenvedély. Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom. A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket.

Szeretném azt hinni, hogy szerelmes vagyok. Valakibe… aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az első ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek…
 
…
 
A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.
 
Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából.

Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban. Igen, van egy vezérfonál.

…

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan… a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával...”

A megőrző

2010. október 25., hétfő

Lassan Ákos-bloggá alakulok ha így folytatom... :)
Ezt viszont most muszáj... ezt is. Mert öröm ilyen cikkeket olvasni...

"Nagyon szerencsés vagyok, de sokat dolgoztam érte. Talán úgy pontosabb, hogy szerencsés vagyok, mert mindig megdolgozhattam a sikerért. A rockzenében az imázs mindenek felett áll. Az én imázsom nem halotti maszk, hanem a saját arcom. Az vagyok, akinek látszom. Pont a csaták miatt maradtam ember. A közönséget nem is kell győzködni, hogy értsék: én ők vagyok."

A Gentleman.hu teljes cikke, Ernyei Béla tollából, Erdélyi Gábor fotóival illusztrálva. Kötelező olvasmány.

(A fenti kép Juhász Viktor fotója.)

Egyetlen hang

2010. október 24., vasárnap

Annyi érzelem kavarog bennem… kezelhetetlen. Bár szabadjára engedhetném őket… akkor nem feszítenének ennyire.

Bennrekednek a szavak… leírom és kitörlöm őket, mert nem találom a megfelelőt. Közben szól a dal a fejben…
”A vágyak sorban állnak…”
Ó, bárcsak…
 
Vissza kell rángatnom magam, mert messze járok. Leülök rajzolni. Működik, mert pár órán át elcsendesül az elme - és legfőképp a szív - és a vonalakra figyel. Itt egy kis árnyék, ott egy kis fény… ahogy a valóságban is… (ha van olyan). Árnyék és fény. Elhúzódom az árnyéktól és nyújtózóm…
...de hiába...
...nem érem el…
…kell még valami…
…valaki…
…aki kikötözi a szárnyakat…
…aki összeolvasztja a Hét Parancsszót egyetlen hanggá…

„…megint elmúlt egy nap, nélküled…”

Lélekmentő koszt

2010. október 22., péntek


Érzelmek. Vágyak. Képek.
Zűrzavar. Káosz és rendezettség.
Hangulatok, színek, vibrálás, tűzben égő vér, pulzáló szívdobbanás.

Mindig intenzív a hatás, ha Ákos a színpadra lép, ha kijön egy dal, még inkább ha egy album, és leginkább ha az album ’A katona imája’ címet viseli.

Az első hangnál, az első szónál robbanásig feszül a testem, ahogy hallgatom. A legelső hangnál. Minden dal mást hoz ki belőlem… előtör a vadállat, a gúnyosan-cinikus, a megalázkodott, a hitetlen, a hívő, a nő, a szépet szerető.

Őrjöngve tombolok és összeroskadva reszketek, mert tényleg egyetlen Dal létezik… és Ákos a toll a Jóisten kezében. A hangszer. A húrok, a dobok, a billentyűk, az ének… az egész zenekar egyetlen emberben.

Ő a hírvivő, a hajós, a lélekszállító angyal, aki révésznek áll és visszahozza közönsége eltévelyedett lelkét, felébreszti, felrázza, ha kell még arcul is csapja, mert csak egy irány van. Egy helyes irány.

Tanít és nevel. Megfogja a kezet és vezet. Meghat és megihlet, megérint és feltölt. A sztár, aki ember. A sebezhető dalos, aki kőkemény páncélt ölt, ha csatába indul…

Mint megfásult katonáknak az étel, olyanok a dalok a mi kiéhezett lelkünknek. Minden dal más. Egy és mégis más. Egy-más…

Édes, fanyar, kesernyés, égetően csípős vagy éppen pikáns. Új fajta tálalás, új fajta ízek. Ismerős fűszerek, minőségi alapanyagok. Éltető eledel. Lélekmentő koszt.

Köszönet érte a dalosnak. A hajósnak. A vándornak. A katonának. Az Égiek tanítványának.
Köszönet mindenért.
Ahogy eddig is.

...te hazavezettél, én hazataláltam…



(Fotók: Emmer László, akos.hu)

Verbális tudatfolyam - Maira Kalman

2010. október 15., péntek

Maira Kalman. Ez a nő zseniális…

Mintha egy levegővel mondaná végig a mondanivalóját, cenzúra nélkül, ahogy épp jön, ahogy megérkeznek és kibuknak a szavak, gondolkodás és hezitálás nélkül. Spontán szabadság, verbális tudatfolyam, humor, az élet apró – sokaknak észrevétlen - örömei és az élet nagy kérdései. Emlékek, fricskák, művészet, játékosság, kreativitás, öröm, fájdalom, szeretet, közöny, összetartozás, élet, halál. Az élet zamata 18 percben egy álmodozó szemével:

(Magyar felirat elérhető a 'view subtitles' alatt.)

“...And I really spend a lot of time wondering, how much truth do we tell? What is that we're actually -- what story are we actually telling? How do we know when we are ourselves? How do we actually know that these sentences coming out of our mouths are real stories, you know, are real sentences? Or are they fake sentences that we think we ought to be saying?“

„Gyakran elmorfondírozom azon, hogy mennyi igazságot mondunk? Milyen történetet mesélünk el valójában? Honnan tudjuk mikor vagyunk önmagunk? Honnan tudjuk, hogy a mondatok melyeket kimondunk igaz történetek, igaz mondatok? Vagy azok hamis mondatok, melyekről azt hisszük hogy ki kell mondanunk őket?”

“...And I look at a beautiful bowl of fruit, and I look at a dress that I sewed for friends of mine. And it says, Ich habe genug, which is a Bach cantata, which I once thought meant, I've had it, I can't take it anymore, give me a break, but I was wrong. It means, I have enough -- and that is utterly true. I happen to be alive, end of discussion.”

„Előttem ez a gyönyörű gyümölcstál, és a ruha, amit egy barátomnak varrtam. A szöveg: ’Ich habe genug’, egy Bach kantáta, melyről azt hittem, azt jelenti, hogy elegem van, hagyjatok békén, de tévedtem. Azt jelenti, hogy elegendő, amim van és ez így igaz. Élek, és kész.”

És egy kis ráadás: The Elements of Style

Vakon

2010. október 7., csütörtök

A gondolatok a fejben béklyóként láncolnak a gép elé. Magától mozdul a kéz, mozognak az ujjak, szinte nem is látom mit ír, furcsán érzem magam, furcsa ez az egész, kívülállóan, kívülállóként nézem magam.

Becsomagolom a szavakat megint, mert ha úgy írnám le, ahogy vannak, mindenki értené őket. Mindenki és senki. Így azonban a mindenki kimarad, senki nem érti, csak az, aki nagyon-nagyon figyel. Ha van ilyen. Sokszor kételkedem.

Magammal vívok harcot minden nap. Vajon megéri? Vajon megéri küzdeni egy olyan álomért, ami talán soha nem válik valóra? Amit valaki már megálmodott, igaz, csak vázlatosan és kesze-kuszán, kivehetetlen kontúrokkal, a színek pedig fakóak és összemosódottak… és ami akár rémálommá is válhat tönkretéve álmodót és álmodottat?
Megéri kockáztatni?

Valaki az én álmomat álmodja. Az én képemet próbálja megfesteni. „Az én filmem kész…”


És lehet hogy sikerül is neki. Volt már ilyen. Mint mikor hajótörés után a lakatlan szigeten az egyik tábor ellopja a másik tábor tüzét. Pedig veszélyes játék a tűz...

Vajon a kép, amit látni vélek valós? Vagy azzá válhat? Az én képem egyáltalán? A megfáradt, fakó állóképből élénk színekben úszó mozgóképet teremtenénk. Én ezt látom. A teljes, kész képsort… élő színekkel, csodaszép rajzolatokkal. A tiszta, valódi, romokból újjáépített, és talán elérhetetlen-érinthetetlen teremtményt...

Közben pedig élni kell. A mindennapokat. Eljátszani a szerepeket. Keménynek látszani. Felhőtlennek tűnni. Dolgozni. Figyelni. Tanulni. Számlákat fizetni. Értelmetlen vizsgákra készülni. Olvasni. Tenni bármit, elfoglalni az elmét, hogy a léleknek esélye se legyen a géphez rángatni az írót, hogy zagyvaságokat írjon, mint most…

Győzelmet ülök és vereséget gyászolok meg minden nap.

Mit tegyek hát?
Mit tehetek?

Csak egyet.

Óvatosan tapogatva a talajt…
lépkedek tovább vakon…
a fény felé…





'Rend-hagyó' galéria

Lehet hogy túlságosan vágyom arra, amire vágyom és bárkire ráhúznám a palástot, aki csak egy kicsit is közelebb lép. Betér, és elcsodálkozik… mert a galéria képei érdekesek… és aztán úgy tesz, ahogy én szoktam a múzeumokban: közel hajolok, megnézem vajon hogy csinálhatta? Miből és hogyan építette fel azt a formát, alakot, és miért úgy ahogy? Elképzelem a művészt, ahogy alkot, ahogy eltúlzott és vehemens ecsetvonásokkal feldobálja a színpacákat a vászonra, majd kínzó gonddal egyengeti, pontosítja, alakítja őket, amíg a kép teljessé nem válik. Vajon mit élhetett át abban a pillanatban? Vajon milyen érzés rángatta el őt kérlelhetetlenül a festőállvány elé, dolgos hétköznapi teendői mellől? Mitől akart megszabadulni? Mit akart megosztani?

És így, vajon mit lát, aki az én ’képeimet’ nézi? Mit érez? Mit kérdez magában? És vajon akar –e többet látni, hiszen a termek száma végtelennek tűnik és sokan elfáradnak már az első termekben. Sok a fény, vagy épp kevés, nem mindig szerencsés a megvilágítás. Vagy egyszerűen csak megunják. Egyhangúnak tűnik. Nem tudják, hogy videó-szoba is van, és mozivászon, és színházi kisterem, és művészterem és zenestúdió, és játszóterem, és csináld-magad-próbáld-ki terem. A galériákban ez nem szokás. Nem tudják hogy ez egy szokatlan galéria. Rendhagyónak mondanák a nyelvészek. És talán igaz is: ’rend-hagyó’, mert még a zűrzavarban is hagy valamiféle rendet maga után...
Egy-egy kép néha tükörré válik.
Itt lehet sírni és nevetni.
Egymáson és magunkon is…

Kódfejtő?

Blog, mint lelki üzenőfal. Magamnak és a világnak. Annak aki számít, és annak is aki nem. Ismeretleneknek, ismerősöknek, ismert ismeretleneknek és ismeretlen ismerősöknek. Játék a szavakkal, állapotjelentés, segélykiáltás, megosztás, közlés. Jelek, üzenetek, kódolt szavak. A kérdés csak az: vajon van köztünk kódfejtő?

"...ki fejti meg, mondd, ki fejti meg?..."

Angyal, ha hallod...

2010. október 4., hétfő


"...idegen vagyok itt mégis minden olyan otthonos…
Félek... Butaság. A félelem beteggé tesz. Mert mindig csak az egyik felem fél, a másik nem hisz benne. Hogy kéne élnem? Lehet hogy nem is ez a kérdés? Hogy kéne gondolkodnom? Olyan keveset tudok… talán mert folyton csak kíváncsi vagyok. Néha olyan rosszul gondolkodom… mert közben úgy érzem hogy beszélek valakihez…"
...


"Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcodat... a szemedbe nézni és elmondani, milyen jó itt, csak megérinteni is valamit. Ez itt hideg... érezni. Jó. Vagy ez itt? Dohányozni... kávét inni, vagy a kettőt együtt fantasztikus! Vagy... rajzolni! 
Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami. Vagy, ha hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó. Annyi a szép dolog.
De te nem vagy itt. Én itt vagyok. Jó lenne ha itt lennél. Jó lenne beszélgetni veled. Companero..."

(Wim Wenders: Berlin felett az ég)

Bölcsesség-szemelvények

2010. október 3., vasárnap

Popper Péter tanításaiból     (jó)néhány szemelvény:

"A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen.
Gondolkodásunk fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, nem éljük át kellő mélységben és intenzitással. Ezért sokat tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni.

Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban.
Milyen hamar megfeledkezünk mások problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett! Egy másik ember ugyanígy van velünk. Ezért nem szabad túlértékelni a "Mit szólnak hozzá?" – jelentőségét. Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket. Ugyanígy örömeink, eredményeink sem. Mennyit marcangoltuk magunkat, szégyenkeztünk értelmetlenül. Hányszor bántódtunk meg fölöslegesen.

A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.
Filozófiai szempontból ismerjük az idő objektivitását. De életünknek van egy szubjektív időrendje is. A pszichológiai idő-élmény egyéni és sajátos. Mennyire aktuális lehet számunkra valami, ami tíz éve történt, és milyen közömbös egy tegnapi esemény. Milyen hosszú és unalmas lehet átélni eseménytelen nyári hónapokat. A napok végtelenül lassan vánszorognak. De visszatekintve egy röpke pillanatnak tűnik a nyár. Nem történt semmi, amit emlékezetünk megőrizhetett volna. Ám milyen gyorsan rohan el ugyanez az idő, ha eseményekkel zsúfolt. De visszapillantva rá végtelen hosszúságúnak érezzük, annyi minden történt. Így vagyunk az életünkkel is. Ezért kell bátran és kíváncsian élni. Nem szabad féltenünk magunkat az eseményektől, a megismerés kockázataitól. Mernünk kell élni és cselekedni a szívünk szerint: tartalmas és jó életünk lesz, bármeddig tartson is. A gyáva élet mindig rövid.

Az a felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait.
Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.

Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.
Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudjuk örömmel megadni és elfogadni – egymásnak és egymástól – mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; – ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát.

Figyelj csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.
A szorongó embert leginkább a képzelete gyötri meg. Irreálisan felnagyítja a jövő félelmetes lehetőségeit. Ennek az az oka, hogy a szorongás tárgyat keres magának, amihez hozzátapadhasson. Tárgytalan félelmeinket legalább érthetővé akarjuk tenni a magunk számára. Ez a folyamat utólagos: először van a szorongás, azután hozzákapcsolódik egy elképzelt lehetőséghez. Mennyit féltünk fölöslegesen a holnaptól, amely eljött, sőt ma már múlttá vált – túljutottunk rajta, és az elképzelt rémségek sehol sem voltak. Olyan ez, mint egy vizsga vagy egy műtét. Mennyire félünk tőle, s utólag csöndben azt mondjuk: Ennyi volt az egész?

Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy.
Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz – így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit – már lezárultak a számlák.

Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi – sem bennem, sem másokban.
Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" – ettől ember."

(Forrás: Irodalmi Jelen Online)

Addiktív lét

A zene végtelen évek óta (jó fajta) drogként hat rám. Feltölt, megtisztít, felszabadít, erőt ad, meghat… Újra és újra meg kell kapnom az adagom. Ha nem, akkor az történik, ami most: koncert-elvonási tüneteim lesznek…

...mert bennem őrült láng ragyog…




…és hozd a szárnyakat…




… az idő lejár, a világ megáll…




…a szemünkben ég a tűz…




…do we bow or do we fight for it?!…



Olvass most belőle(m)

2010. október 2., szombat

Unique.
Mert zseniális a zene és a szöveg,
mert a klippeknek része a backstage is… (!!)
mert háztetőkön rohangálnak, épp csak szárnyak nélkül…
mert a ’HM-szekció’ másik tagjára (is) emlékeztet, akivel folyton egyszerre prüntyögünk a levegőben-úszó-szintiken,
mert jól esik,
és még másért is…








Lyuk a falban - a befalazott számítógép

2010. szeptember 27., hétfő

A TEDxDanubia Cafe-n beszélgettem egyik TED fordító ’kollégámmal’, aki megkért hogy lektoráljam legutóbbi fordítását. Örömmel megtettem. Ez is egyike azon TED előadásoknak, melyet minden gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembernek és szülőnek látnia kellene.

Sugata Mitra egy oktatással foglalkozó, indiai származású tudós, aki olyan kísérletek sorozatát végezte el Újdelhitől a Dél-afrikai Köztársaságon keresztül Olaszországig, amelyben saját maguk felügyelte internethozzáférést adott gyerekeknek. Egy-egy eldugott falu központi helyén a falba süllyesztett egy szélessávú internetkapcsolattal ellátott számítógépet, és otthagyta. Rejtett kamerával figyelték, ahogy a gyerekek felfedezik és működésre bírják ezt a furcsa lyukat a falon. A tudós két hónap múlva visszatért, és az eredmények melyek fogadták megdöbbentőek és zavarbaejtőek voltak. Minden képzeletet felülmúltak, és megváltoztathatják az oktatásról, tanításról eddig világszerte vallottakat...


(Magyar felirat a ’view subtitles’ alatt kiválasztható.)

TEDxDanubia Cafe

Jó kis péntek délutáni program volt ez a Planetáriumban. A második TEDxDanubia rendezvény. Az elsőhöz képest sokkal pörgősebb, összefogottabb, rendezettebb előadássorozat volt a mostani. Jól sikerült. A díszlet külön kedvenc volt, a színpad fehér háttere – ami itt a fotón drága, polírozott designer díszletnek látszik - WC papír gurigákból épült, és megvilágítva nagyon hatásos volt.

Ha pedig röviden áttérek a tartalomra, kiemelkedő felütés volt Simon Cohen, az etikus média és a Global Tolerance megalapítója „Mi jobb a tökéletesnél?” című előadása. Lendületes, szórakoztató, tanulságos. Elgondolkodtató. Mivel még vágás és fordítás alatt vannak az anyagok, egyelőre nem tudom feltenni egyiket sem, de hamarosan látható lesz egy-két olyan darab, mely különösen tetszett. Addig azonban a Figyelőnet cikkéből kiderül Simon gondolkodásmódja, filozófiája és céljai. Vázlatosan legalábbis. Szívből ajánlom :)

A fénybe nézz

2010. szeptember 20., hétfő

A Főhős megint betalált… egyenesen a lélekbe csatlakozott.
Erősen villog a  't ö l t é s'  felirat…

"...nincs is más, csak egyetlen dal
amit mindenhová hordasz magaddal..."

Türelemjáték

2010. szeptember 19., vasárnap

Már rég megtanulhattam volna, hiszen annyiszor hallottam már a szabályokat… Igaz, mindig másképp hangoztak és más irányból jöttek. Átíródtak, felülbírálódtak, törlődtek. Hogy lehet az alakjukat folyton változtató szabályokat követni? Sokszor fedezek fel ma is egymással ellentétes pontokat… és fordulok tanácstalanul az ég felé…

Újra és újra megpróbálom. Betartani a kimondott és kimondatlan szabályokat: csak akkor felelj, ha kérdeznek, csak annyit mutass, amennyit feltétlenül kell… Mégis folyton azon kapom magam, hogy hátulról rákoppintanak a fejemre. Mintha általánosban lennék: ’már megint nem tanultál fiam, hát még mindig nem érted?!’

Elbizonytalanodom.
Be kell csomagolnom a szavakat. Hogy nehogy idő előtt leleplezzék a művész legféltettebb művét, hogy nehogy lecsupaszítsák a szobrot, melyet a művész titkos műhelyében farag éppen tízezer éve, amióta vár…
Egyszer közel került a leleplezéshez, egyszer pedig elhitte hogy közel kerülhet hozzá, csak pillanatok kérdése… A mű azonban még mindig érintetlen. Látatlan. És életre kelni kész...

’Várj, csak várj! Ne kapkodj! Uralkodj magadon! Fogd vissza a vágtára éhes lovakat…!’

Könnyen kiadható, nehezen teljesíthető parancs. Vajon honnan jön? És vajon miért ilyen nehéz betartani?
Megfejthetetlen türelemjáték.
 
„…MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye…”

Csapongó szótenger, meggörbült felkiáltójel

2010. szeptember 18., szombat

Vajon hol vannak a határok? Hol van a régi vége és honnantól kezdődik az új? Van kezdet és van vég? Van régi és van új? Egyébként is, mennyit szabad mutatni? Kell –e egyáltalán mutatni bármit is? Aki akarja, úgyis megnézi. Végigjárja a termeket és elidőz a képek felett…”Hmmm, ez tetszik, ez érdekes…ezt nem értem, ez vajon miért született?” …

Csapongó gondolattöredékek. Szótenger. Tudatfolyam.

Az egyik legkedvesebb barátnőmmel arról beszélgettünk a minap, hogy mi a jobb, őszintének és nyitottnak maradni kockáztatva a sérülést és felvállalni a megoldásra váró konfliktusokat, vagy álarcot húzni és megjátszani magunkat a (színlelt!) békesség és boldogság érdekében? Megéri erőt fektetni abba, hogy megláttassuk másokkal, amit szinte senki nem lát – csak a legközelebbiek – vagy bújjunk bele a ránk osztott szerepbe? Vegyük fel a kabátot, amit a kezünkbe nyom a kellékes? Utána beülhetünk a sminkbe, aztán még bodornak egyet a frizurán és megszületett a karakter. Pont olyan, amilyennek elvárják.

Nem a hibáink ellenére, hanem a hibáinkkal együtt kell, hogy szeressen, aki szeret. Régi klisé. Igaz klisé. Minden emberi kapcsolat bonyodalmakkal teli és elképesztően komplex. Család, barátok, szerelmek. Ha azonban a komplexitás csomóit kibogozzuk együtt, EGYÜTT, akkor annyira hihetetlenül egyszerűvé válik. Letisztul.

Van ilyen.
Azt mondják.
És én elhiszem.

Sok mindenről beszélgettünk. És sok egyéb is kavarog bennem. Tudom, követhetetlen...

„Zajlik a sok kis játszma…”
Összefoltozott gondolatok, szétesett mondatok, árván maradt, meggörbült felkiáltójel. Képek, érzések, gondolatok. Vetítőterem. Ahol egymás után hihetetlen sebességgel forognak a tekercsek, a filmek összevágva, összegabalyodva, érthetetlen kuszaságban keringenek a vászon körül. Körbenézek a moziban… vajon más is azt látja, amit én? De ők nyugodtnak tűnnek. Vagy épp ingerültnek. Az egyik például alszik. A másik dühöng. Az ott félve siránkozik. Az a másik boldog örömtáncot lejt. Az ott hátrébb meghatódott. És az ott középen… ő imádkozik. Egy moziban ülünk, de mindenki a saját filmjét nézi.

És ha beszélnék a mozigépésszel…? Ha „rendes” mozivá alakítjuk a helyet, meghirdetjük a filmet és az ül be aki az egyetlen meghirdetett filmet akarja látni? Vajon akkor egy filmet nézne mindenki?

És vajon:

ha mellém ül valaki, belenézünk és belelátunk majd egymás filmjébe? Esetleg onnantól új film indul?

…meggörbült felkiáltójel…






Útravaló

2010. szeptember 17., péntek


Egyik korábbi bejegyzésemben a tanár-hőseimet emlegettem. Randy Pausch akkor kimaradt, külön bejegyzést szántam neki (úgy mint a FloWriter-en).

Régebben, talán az általános iskolás évekig is visszanyúlik, az egyik álmom az volt, hogy Amerikában járok egyetemre. Az amerikai filmeket nézve ugyanis kialakult bennem egy kép a kinti iskolákról és oktatásról. Ott mindig közös projektek vannak, együttdolgozás, vidámság, inspiráló tanárok, akik megkövetelik ugyan a teljesítményt, de korrekt és építő visszajelzést adnak így segítve a fejlődést és erősítve az egészséges önbizalmat. Művészeti szakkör, tánc, sport, színjátszás, korlátlan lehetőségek. Az ottani iskola sokkal szórakoztatóbbnak (szórakOKtatóbbnak) tűnt.

Aztán jött a filmekben az a rész, mikor a diákok kemény munka és kitartás árán, a tanárok támogatásával eljutottak az ünnepélyes diplomaosztásig. Na, itt megint beindult a fejbéli vetítőgép, és elképzeltem miként élem majd ezt meg én is ha odajutok: talárban, a kis satyekot dobálva, büszke szempárokkal körülvéve, eufóriában, mindenkit ölelgetve. Elképzeltem, ahogy én is büszkén és felszabadultan lóbálom az oklevelem, miközben szól a zene és mindenki csak rám figyel, aztán jön a kedvenc tanár, professzor és megkapjuk az útravalót, a beszédet, melytől mindenkinek eláll a szava, és melyre mindannyian emlékezni fogunk az idők végezetéig.

Furcsa fricska, hogy jártam ugyan egyetemre kint, a várt útravaló(ka)t utólag találtam meg itthon, a neten kutakodva. Az egyik ezek közül Randy Pausch útravalója a Carnegie Mellon University diákjainak:
 

 
Randy Pausch személyisége és munkássága nagy hatással volt rám. Leghíresebb előadása „Az utolsó tanítás” (The Last Lecture) címmel jelent meg könyv és film formájában. Az előadás 76 perces, humorral tarkított, megindító, ténylegesen inspiráló és számvetésre késztető tanítás. Kihagyhatatlan… Íme:


(Magyar felirat sajnos még nem elérhető.)

...szavam annak szól akit illet...

2010. szeptember 12., vasárnap

to an honest man... mert szívből jön...

Játsszuk el...




KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
Akarsz -e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(1912)

Pumukli

2010. szeptember 8., szerda

A mesékről és azok varázserejéről akartam írni, mint pl. a Tündér Lala, meg a Magyar népmesék, vagy az Óz, meg Alice Csodaországban és a Kisherceg … és közben eszembe jutottak a régi kedvenc rajzfilmjeim is… párat megtaláltam a youtube-on, köztük Pumuklit is. Imádtam, a nagy bársonyfotelünkbe fészkelve vártam mindig hogy kezdődjön már… és bár nem vagyok nagy szinkron-rajongó, itt a szinkron is csúcs… Úgyhogy le is ragadtam, és órák óta Pumuklit nézek, csillogó szemmel, széles vigyorral, hatalmasakat kacagva… Zseniális...

„...nem lehetne esetleg már hajnalizni is?”




Verslánc

2010. szeptember 7., kedd

Verslánc. Dallamfonal.

Néha saját szavak helyett másoké után nyúl az ember. Régen olvasott de jól ismert verseket, dalokat kapkod le a polcról… mint mikor a gyermek körberajzol egy sablont. A körvonal adott, a lényeg tisztán kivehető, mégis átszínezheti saját magára. Az életére, a képére, formaként ráhúzhatja a hangulatára. Hangulatsütiket szaggat a versek és dalok tésztájából.

Néha bennrekednek a szavak. Fuldoklunk, ahogy a ki nem mondott és le nem írt szavak béklyóként nehezednek a lábunkra és húznak a mélység felé. Ám ekkor belekapaszkodunk egy dalba, egy versbe… mely mentőövként fenntart, majd hirtelen mellénnyé alakul, majd csónakká… és szelíden visszavisz minket a partra.

Kovács Ákos:
FEJ VAGY ÍRÁS

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

ha soha nem jössz
én akkor is várlak
hogy feloldozz
hogy magadhoz ölelj

addig is
lődörgök az utcán
és csak elvétve szeretek
- a város hű börtön -
de erőmet őrzöm
hogy tőlem kapd vissza
régi szép nevedet

sem a világ mélye-sekélye
sem a sorsom harmadik esélye:

nem köt ide semmi
nem köt ide semmi
az égbe bogoztak
végérvényesen
a mégoly kevés is
elég tudna lenni
de záródom
s eltűnök
harminckét évesen

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi fontosabb:
az írás
nem a fej

(2000.ápr.17)

Bonanza Banzai: A vers mindig ugyanaz marad




Ágnes: Születésnapodra





Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Latinovits Zoltán)





József Attila: Kopogtatás nélkül (Latinovits Zoltán)




Ákos: Minden éjjel (Ákos, Kaszás Attila)




és az elmaradhatatlan:

Hole

2010. szeptember 5., vasárnap

...someone please wake me...