(Paulo Coelho: Tizenegy perc, részletek Maria naplójából)
„… beléptem egy kávézóba, és ott meghallottam egy hangot. Mintha Isten egy követ dobott volna arra a helyre. Az energiahullámok elértek engem és egy férfit, aki egy sarokban ült és festett. Ő is megérezte a hullámokat, amelyeket a csobbanás keltett, és én is. És most? Hogyan tovább?A festő rögtön tudja, mikor talál rá egy modellre. A zenész is tudja, mikor szóljon a hangszere. Itt, a naplómban, én is biztos vagyok benne, hogy bizonyos mondatokat nem én írok le, hanem egy nő, aki ragyog a fénytől, és aki én vagyok, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Élhetek továbbra is úgy, mintha nem történt volna semmi sem. De úgy is tehetek, mint a kiskacsa, és szórakoztathatom magam a hullámmal, ami egyszer csak megjelent és fölkavarta a vizet.
Neve is van ennek a kőnek: szenvedély. Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom. A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket.
Szeretném azt hinni, hogy szerelmes vagyok. Valakibe… aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az első ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek…
…
A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.
Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából.
Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban. Igen, van egy vezérfonál.
…
A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan… a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával...”
Bejegyzések
