Mostanában feltűnt magamon hogy kritikusabban gondolkodom. És itt a kritikus gondolkodás pozitív, nem kőkemény szkepticizmus vagy cinizmussal átitatott negativitás. Egyszerűen igénylem a tudományos hátteret, vagy azt, hogy a naiv személetet kiegészítse, egyensúlyba hozza egy reálisabb rálátás is. Eddig általában a naiv oldalt képviseltem, a miért-ne?-minden-lehetséges-legyünk-pozitívak-és-bizakodjunk típusú felállást, mely még mindig valid, hiszen alapvetően pozitívan szemlélem a világot: ez a tanult optimizmus. Mert van ilyen. Ahogy tanult tehetetlenség is van, tanult optimizmus is létezik. Martin Seligman nevéhez fűződnek az ezzel kapcsolatos kísérletek, az ő előadása is egyike volt a januári TEDxDanubia vetített előadásainak, melyre az eseményen Mérő László reagált egy a magyar észjárásról tartott rövidke, nagyon frappáns levezetésben.
Szóval a tanult optimizmus mellett fontosak lettek a bizonyítékok, a reális oldal, vagy az, hogy több szemszögből nézzek rá egy adott dologra, eseményre, lehetőségre illetve megkérdezzem, megnézzem ki mit gondol, hogyan látja az adott szituációt. Hogy ne fogadjam el feltétlenül, amit hallok, hiszen kérdőjelet is tehetek a mondat végére. Lehet kérdezni, lehet kutakodni. Lehet saját véleményem, ami nem feltétlenül egyezik másokéval. Lehet gondolkodni. Mi van, ha igaz? És mi van, ha nem igaz? Mi van ha..? Ez egy kulcskérdés. És itt most nem a végtelenségig tartó feltételezésekről beszélek, hanem az egészséges rákérdezésről és a szelektálásról.
Sok minden érdekel, de nagyon megválogatom mi mellé állok oda 100%-osan. Inkább csipegetni szoktam. Filozófia, pszichológia, tudományok, vallás… a részeket, melyek közel állnak hozzám, megtartom és felhasználom tudatom és ismereteim építésében, amit meg hasztalannak vagy rosszabb esetben ártalmasnak vélek, azt kiselejtezem. Az egyetlen „mozgalom”, amely mellett 100%-osan ott vagyok, a TED. Mert értéket és tudást közvetít. Kreatív és innovatív, előremutató, megható, meghökkentő, szórakOKtató. Bátorítja a kreatív-, és a kritikus gondolkodást, ahogy az őszinte, építő véleménynyilvánítást is. Bizonyítja, hogy ez kultúrált módon is megtehető a neten, még akkor is ha negatív vélemény születik éppen. Tanít, esélyt ad, provokál, formál, inspirál. Ahogy a jó tanárok szokták.
Erin Gruwell, Rafe Esquith és Brad Cohen a hőseim közt kaptak helyet. Három olyan legenda a ma élő tanárok közül, akik példaként szolgálnak mindenkinek, aki a tanítás/fejlesztés bármely formájával foglalkozik, vagy csak „szimplán” gyermeket nevel. Mert a szülő az egyik legnagyobb tanár…
Erin Gruwell a ’Freedom Writers’ c. filmből lehet ismerős, mely egy igaz történet. Brad Cohen-ről, a tourette szindrómával élő tanárról szintén készült egy film, ’Front of the Class’ címmel. Rafe Esquith a 'The Hobart Shakespeareans' c. dokumentumfilmben szereplő tanár. Igazi példaképek. Nincs közük a TED-hez, csak eszembe jutottak.
Erin Gruwell és a Freedom Writers, a film és ami mögötte van:
Rafe Esquith tanítványai immigráns ötödikesek, nem anyanyelvük az angol, mégis értik Shakespeare és a klasszikusok minden egyes szavát.
és egy üzenet a szülőknek:
Brad Cohen és a tourette, a film és a történet mely ihlette azt:
És hogy (levezetésképpen) milyen, mikor egy 4 éves kissrác kerül flow-ba dobolás közben…? Ildikó Frog blogján találtam ezt a videót. Bánfalvi Sanyi nagyon vigyázz, növekszik az utánpótlás… : ))
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése