TEDxDanubia Cafe

Jó kis péntek délutáni program volt ez a Planetáriumban. A második TEDxDanubia rendezvény. Az elsőhöz képest sokkal pörgősebb, összefogottabb, rendezettebb előadássorozat volt a mostani. Jól sikerült. A díszlet külön kedvenc volt, a színpad fehér háttere – ami itt a fotón drága, polírozott designer díszletnek látszik - WC papír gurigákból épült, és megvilágítva nagyon hatásos volt.

Ha pedig röviden áttérek a tartalomra, kiemelkedő felütés volt Simon Cohen, az etikus média és a Global Tolerance megalapítója „Mi jobb a tökéletesnél?” című előadása. Lendületes, szórakoztató, tanulságos. Elgondolkodtató. Mivel még vágás és fordítás alatt vannak az anyagok, egyelőre nem tudom feltenni egyiket sem, de hamarosan látható lesz egy-két olyan darab, mely különösen tetszett. Addig azonban a Figyelőnet cikkéből kiderül Simon gondolkodásmódja, filozófiája és céljai. Vázlatosan legalábbis. Szívből ajánlom :)

A fénybe nézz

A Főhős megint betalált… egyenesen a lélekbe csatlakozott.

Erősen villog a  't ö l t é s'  felirat…

"...nincs is más, csak egyetlen dal

amit mindenhová hordasz magaddal..."

Türelemjáték

Már rég megtanulhattam volna, hiszen annyiszor hallottam már a szabályokat… Igaz, mindig másképp hangoztak és más irányból jöttek. Átíródtak, felülbírálódtak, törlődtek. Hogy lehet az alakjukat folyton változtató szabályokat követni? Sokszor fedezek fel ma is egymással ellentétes pontokat… és fordulok tanácstalanul az ég felé…

Újra és újra megpróbálom. Betartani a kimondott és kimondatlan szabályokat: csak akkor felelj, ha kérdeznek, csak annyit mutass, amennyit feltétlenül kell… Mégis folyton azon kapom magam, hogy hátulról rákoppintanak a fejemre. Mintha általánosban lennék: ’már megint nem tanultál fiam, hát még mindig nem érted?!’

Elbizonytalanodom.

Be kell csomagolnom a szavakat. Hogy nehogy idő előtt leleplezzék a művész legféltettebb művét, hogy nehogy lecsupaszítsák a szobrot, melyet a művész titkos műhelyében farag éppen tízezer éve, amióta vár…

Egyszer közel került a leleplezéshez, egyszer pedig elhitte hogy közel kerülhet hozzá, csak pillanatok kérdése… A mű azonban még mindig érintetlen. Látatlan. És életre kelni kész...

’Várj, csak várj! Ne kapkodj! Uralkodj magadon! Fogd vissza a vágtára éhes lovakat…!’

Könnyen kiadható, nehezen teljesíthető parancs. Vajon honnan jön? És vajon miért ilyen nehéz betartani?

Megfejthetetlen türelemjáték.

 

„…MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye…”

Csapongó szótenger, meggörbült felkiáltójel

Vajon hol vannak a határok? Hol van a régi vége és honnantól kezdődik az új? Van kezdet és van vég? Van régi és van új? Egyébként is, mennyit szabad mutatni? Kell –e egyáltalán mutatni bármit is? Aki akarja, úgyis megnézi. Végigjárja a termeket és elidőz a képek felett…”Hmmm, ez tetszik, ez érdekes…ezt nem értem, ez vajon miért született?” …

Csapongó gondolattöredékek. Szótenger. Tudatfolyam.

Az egyik legkedvesebb barátnőmmel arról beszélgettünk a minap, hogy mi a jobb, őszintének és nyitottnak maradni kockáztatva a sérülést és felvállalni a megoldásra váró konfliktusokat, vagy álarcot húzni és megjátszani magunkat a (színlelt!) békesség és boldogság érdekében? Megéri erőt fektetni abba, hogy megláttassuk másokkal, amit szinte senki nem lát – csak a legközelebbiek – vagy bújjunk bele a ránk osztott szerepbe? Vegyük fel a kabátot, amit a kezünkbe nyom a kellékes? Utána beülhetünk a sminkbe, aztán még bodornak egyet a frizurán és megszületett a karakter. Pont olyan, amilyennek elvárják.

Nem a hibáink ellenére, hanem a hibáinkkal együtt kell, hogy szeressen, aki szeret. Régi klisé. Igaz klisé. Minden emberi kapcsolat bonyodalmakkal teli és elképesztően komplex. Család, barátok, szerelmek. Ha azonban a komplexitás csomóit kibogozzuk együtt, EGYÜTT, akkor annyira hihetetlenül egyszerűvé válik. Letisztul.

Van ilyen.

Azt mondják.

És én elhiszem.

Sok mindenről beszélgettünk. És sok egyéb is kavarog bennem. Tudom, követhetetlen...

„Zajlik a sok kis játszma…”

Összefoltozott gondolatok, szétesett mondatok, árván maradt, meggörbült felkiáltójel. Képek, érzések, gondolatok. Vetítőterem. Ahol egymás után hihetetlen sebességgel forognak a tekercsek, a filmek összevágva, összegabalyodva, érthetetlen kuszaságban keringenek a vászon körül. Körbenézek a moziban… vajon más is azt látja, amit én? De ők nyugodtnak tűnnek. Vagy épp ingerültnek. Az egyik például alszik. A másik dühöng. Az ott félve siránkozik. Az a másik boldog örömtáncot lejt. Az ott hátrébb meghatódott. És az ott középen… ő imádkozik. Egy moziban ülünk, de mindenki a saját filmjét nézi.

És ha beszélnék a mozigépésszel…? Ha „rendes” mozivá alakítjuk a helyet, meghirdetjük a filmet és az ül be aki az egyetlen meghirdetett filmet akarja látni? Vajon akkor egy filmet nézne mindenki?

És vajon:

ha mellém ül valaki, belenézünk és belelátunk majd egymás filmjébe? Esetleg onnantól új film indul?

…meggörbült felkiáltójel…

Útravaló

Egyik korábbi bejegyzésemben a tanár-hőseimet emlegettem. Randy Pausch akkor kimaradt, külön bejegyzést szántam neki (úgy mint a FloWriter-en).

Régebben, talán az általános iskolás évekig is visszanyúlik, az egyik álmom az volt, hogy Amerikában járok egyetemre. Az amerikai filmeket nézve ugyanis kialakult bennem egy kép a kinti iskolákról és oktatásról. Ott mindig közös projektek vannak, együttdolgozás, vidámság, inspiráló tanárok, akik megkövetelik ugyan a teljesítményt, de korrekt és építő visszajelzést adnak így segítve a fejlődést és erősítve az egészséges önbizalmat. Művészeti szakkör, tánc, sport, színjátszás, korlátlan lehetőségek. Az ottani iskola sokkal szórakoztatóbbnak (szórakOKtatóbbnak) tűnt.

Aztán jött a filmekben az a rész, mikor a diákok kemény munka és kitartás árán, a tanárok támogatásával eljutottak az ünnepélyes diplomaosztásig. Na, itt megint beindult a fejbéli vetítőgép, és elképzeltem miként élem majd ezt meg én is ha odajutok: talárban, a kis satyekot dobálva, büszke szempárokkal körülvéve, eufóriában, mindenkit ölelgetve. Elképzeltem, ahogy én is büszkén és felszabadultan lóbálom az oklevelem, miközben szól a zene és mindenki csak rám figyel, aztán jön a kedvenc tanár, professzor és megkapjuk az útravalót, a beszédet, melytől mindenkinek eláll a szava, és melyre mindannyian emlékezni fogunk az idők végezetéig.

Furcsa fricska, hogy jártam ugyan egyetemre kint, a várt útravaló(ka)t utólag találtam meg itthon, a neten kutakodva. Az egyik ezek közül Randy Pausch útravalója a Carnegie Mellon University diákjainak:

 

 

Randy Pausch személyisége és munkássága nagy hatással volt rám. Leghíresebb előadása „Az utolsó tanítás” (The Last Lecture) címmel jelent meg könyv és film formájában. Az előadás 76 perces, humorral tarkított, megindító, ténylegesen inspiráló és számvetésre késztető tanítás. Kihagyhatatlan… Íme:

(Magyar felirat sajnos még nem elérhető.)

...szavam annak szól akit illet...

to an honest man... mert szívből jön...

Játsszuk el...

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
Akarsz -e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(1912)

Pumukli

A mesékről és azok varázserejéről akartam írni, mint pl. a Tündér Lala, meg a Magyar népmesék, vagy az Óz, meg Alice Csodaországban és a Kisherceg … és közben eszembe jutottak a régi kedvenc rajzfilmjeim is… párat megtaláltam a youtube-on, köztük Pumuklit is. Imádtam, a nagy bársonyfotelünkbe fészkelve vártam mindig hogy kezdődjön már… és bár nem vagyok nagy szinkron-rajongó, itt a szinkron is csúcs… Úgyhogy le is ragadtam, és órák óta Pumuklit nézek, csillogó szemmel, széles vigyorral, hatalmasakat kacagva… Zseniális...

„...nem lehetne esetleg már hajnalizni is?”

Verslánc

Verslánc. Dallamfonal.

Néha saját szavak helyett másoké után nyúl az ember. Régen olvasott de jól ismert verseket, dalokat kapkod le a polcról… mint mikor a gyermek körberajzol egy sablont. A körvonal adott, a lényeg tisztán kivehető, mégis átszínezheti saját magára. Az életére, a képére, formaként ráhúzhatja a hangulatára. Hangulatsütiket szaggat a versek és dalok tésztájából.

Néha bennrekednek a szavak. Fuldoklunk, ahogy a ki nem mondott és le nem írt szavak béklyóként nehezednek a lábunkra és húznak a mélység felé. Ám ekkor belekapaszkodunk egy dalba, egy versbe… mely mentőövként fenntart, majd hirtelen mellénnyé alakul, majd csónakká… és szelíden visszavisz minket a partra.

Kovács Ákos:
FEJ VAGY ÍRÁS

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

ha soha nem jössz
én akkor is várlak
hogy feloldozz
hogy magadhoz ölelj

addig is
lődörgök az utcán
és csak elvétve szeretek
- a város hű börtön -
de erőmet őrzöm
hogy tőlem kapd vissza
régi szép nevedet

sem a világ mélye-sekélye
sem a sorsom harmadik esélye:

nem köt ide semmi
nem köt ide semmi
az égbe bogoztak
végérvényesen
a mégoly kevés is
elég tudna lenni
de záródom
s eltűnök
harminckét évesen

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi fontosabb:
az írás
nem a fej

(2000.ápr.17)

Bonanza Banzai: A vers mindig ugyanaz marad




Ágnes: Születésnapodra





Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Latinovits Zoltán)





József Attila: Kopogtatás nélkül (Latinovits Zoltán)




Ákos: Minden éjjel (Ákos, Kaszás Attila)




és az elmaradhatatlan:

Hole

...someone please wake me...

TEDxDanubia Cafe 2010

TEDxDanubia Cafe 2010

'Egy lépés a jövő felé'

2010. szeptember 24.

Planetárium, Népliget, Budapest

 

"A TEDxDanubia Cafe egy kisebb, bensőséges hangulatú, fél napos konferencia. 18, különböző háttérből érkező nemzetközi és magyar előadó segítségével, a TED híres 18 perces vagy rövidebb előadásokra épülő formátumát és az ugyancsak híresen intenzív, szórakoztató, magával ragadó és inspiráló stílust követve, a délután során három izgalmas felvonásra kerül sor.

 

Első felvonás: Jó üzlet

melynek keretében azt járjuk körül, hogy miként lehet az üzlet egyszerre hatékony, profitábilis és jó… Egyáltalán mit jelent az, hogy jó a 21. század kontextusában? Fontos-e ez a kérdés, s ha igen, hogyan nyúljunk hozzá?

Második felvonás: Pozitív összegű játszmák

melynek keretében a bizalommal és az együttműködéssel kapcsolatos attitűdjeinket, normáinkat, mintáinkat, társadalmi intézményeinket vizsgáljuk, s az ezzel kapcsolatos megértést, kreativitást és innovációt helyezzük a középpontba.

Harmadik felvonás: Zöld új világ

melynek keretében újra gondoljuk a kérdést, hogy mit jelent a „zöld”… Mit jelenthet, túl a környezetvédelmen, túl a megóváson? Mit jelenthet akkor, ha összefüggő rendszerekben, ökoszisztémákban gondolkodunk? Milyen lehetőségeket tartogat, ha egy modern, magasabb életminőséget jelentő, előre mutató életfelfogásban és életstílusban gondolkodunk?

Mindhárom kapcsán egy-egy a mindennapi gondolkodásunkban ritkán érintett, de annál fontosabb, érdekesebb és jövőnk szempontjából alapvető kihívást jelentő kérdést járunk körül. A válaszok, melyeket e kérdésekre – végeredményben tetteink által – adunk majd, meg fogják határozni, milyen világot építünk a magunk és gyermekeink számára…"

Részletek a programról, az előadókról és a jelentkezésről a honlapon, ITT.

The FloWriter

Újabb 'terem' nyílt a galériámban, ezúttal angol nyelven és tematikus formában. Egy újabb megnyitó tehát, egy újabb meghívó.

http://theflowriter.blogspot.com/

A szórakOKtatás, a kreativitás és a fejlesztés blogja... akarom mondani terme ezennel megnyitja kapuit, és mostantól a fenti címen látogatható.

Kritikus gondolkodás

Mostanában feltűnt magamon hogy kritikusabban gondolkodom. És itt a kritikus gondolkodás pozitív, nem kőkemény szkepticizmus vagy cinizmussal átitatott negativitás. Egyszerűen igénylem a tudományos hátteret, vagy azt, hogy a naiv személetet kiegészítse, egyensúlyba hozza egy reálisabb rálátás is. Eddig általában a naiv oldalt képviseltem, a miért-ne?-minden-lehetséges-legyünk-pozitívak-és-bizakodjunk típusú felállást, mely még mindig valid, hiszen alapvetően pozitívan szemlélem a világot: ez a tanult optimizmus. Mert van ilyen. Ahogy tanult tehetetlenség is van, tanult optimizmus is létezik. Martin Seligman nevéhez fűződnek az ezzel kapcsolatos kísérletek, az ő előadása is egyike volt a januári TEDxDanubia vetített előadásainak, melyre az eseményen Mérő László reagált egy a magyar észjárásról tartott rövidke, nagyon frappáns levezetésben.

Szóval a tanult optimizmus mellett fontosak lettek a bizonyítékok, a reális oldal, vagy az, hogy több szemszögből nézzek rá egy adott dologra, eseményre, lehetőségre illetve megkérdezzem, megnézzem ki mit gondol, hogyan látja az adott szituációt. Hogy ne fogadjam el feltétlenül, amit hallok, hiszen kérdőjelet is tehetek a mondat végére. Lehet kérdezni, lehet kutakodni. Lehet saját véleményem, ami nem feltétlenül egyezik másokéval. Lehet gondolkodni. Mi van, ha igaz? És mi van, ha nem igaz? Mi van ha..? Ez egy kulcskérdés. És itt most nem a végtelenségig tartó feltételezésekről beszélek, hanem az egészséges rákérdezésről és a szelektálásról.

Sok minden érdekel, de nagyon megválogatom mi mellé állok oda 100%-osan. Inkább csipegetni szoktam. Filozófia, pszichológia, tudományok, vallás… a részeket, melyek közel állnak hozzám, megtartom és felhasználom tudatom és ismereteim építésében, amit meg hasztalannak vagy rosszabb esetben ártalmasnak vélek, azt kiselejtezem. Az egyetlen „mozgalom”, amely mellett 100%-osan ott vagyok, a TED. Mert értéket és tudást közvetít. Kreatív és innovatív, előremutató, megható, meghökkentő, szórakOKtató. Bátorítja a kreatív-, és a kritikus gondolkodást, ahogy az őszinte, építő véleménynyilvánítást is. Bizonyítja, hogy ez kultúrált módon is megtehető a neten, még akkor is ha negatív vélemény születik éppen. Tanít, esélyt ad, provokál, formál, inspirál. Ahogy a jó tanárok szokták.

Erin Gruwell, Rafe Esquith és Brad Cohen a hőseim közt kaptak helyet. Három olyan legenda a ma élő tanárok közül, akik példaként szolgálnak mindenkinek, aki a tanítás/fejlesztés bármely formájával foglalkozik, vagy csak „szimplán” gyermeket nevel. Mert a szülő az egyik legnagyobb tanár…

Erin Gruwell a ’Freedom Writers’ c. filmből lehet ismerős, mely egy igaz történet. Brad Cohen-ről, a tourette szindrómával élő tanárról szintén készült egy film, ’Front of the Class’ címmel. Rafe Esquith a 'The Hobart Shakespeareans' c. dokumentumfilmben szereplő tanár. Igazi példaképek. Nincs közük a TED-hez, csak eszembe jutottak.

Erin Gruwell és a Freedom Writers, a film és ami mögötte van:

Rafe Esquith tanítványai immigráns ötödikesek, nem anyanyelvük az angol, mégis értik Shakespeare és a klasszikusok minden egyes szavát.

és egy üzenet a szülőknek:

Brad Cohen és a tourette, a film és a történet mely ihlette azt:

Mennyi inspiráció! Szeretném, ha a most felnövekvő nemzedék és leendő gyermekeim is felismernék és magukba szívnák az itt látott tanárok és a TED előadások által közvetített értékeket (és akkor az irodalomról és a művészetről még nem is beszéltem külön.) Nem feltétlenül cél, hogy minden gyermek olyan legyen, mint pl. a 12 éves Adora, a következő TED videóban, - aki nyilván nem egymaga írta előadása szövegét, mégis csodálatra méltó - de fontos hogy a gyerekek tudják és merjék elmondani a gondolataikat, érzéseiket és megkapják a megfelelő hátteret és inspirációt, hogy kiaknázhassák tehetségüket. Én megteszem, ami tőlem telik. És hogy hogyan lyukadtam ki a gyereknevelésnél mikor a kritikus gondolkodásról kezdtem írni… azt csak a jó ég tudja… Így alakult. Elsodródtam. De itt még ezt is lehet… ilyen az elmélkedés és az inspiráció flow-ja…

(Magyar felirat a 'View Subtitles'-re kattintva kiválasztható.)

És hogy (levezetésképpen) milyen, mikor egy 4 éves kissrác kerül flow-ba dobolás közben…? Ildikó Frog blogján találtam ezt a videót. Bánfalvi Sanyi nagyon vigyázz, növekszik az utánpótlás… : ))

Inception – Eredet

Az ötlet. Vajon honnan jön? Honnan jön az ihlet, honnan jönnek az ötletek? Lehetséges hogy egy ötletet, egy gondolatot elültetünk valakinek a tudatalattijában míg ő álmodik? Befolyásolhatjuk mások álmait? És mi történik mikor tudatosan álmodunk, mikor tudtára ébredünk annak, hogy álmodunk? Álom az álomban… és még tovább? Hány álmunk lehet egy álmon belül? Milyen mélyre mehetünk? Mi az álom? És mi a valóság? És mi van ha az amit valóságnak hiszünk, csak álom? És ha fordítva van? Mi a reality-check, hol a totemtárgy? Hol az igazság…?  

Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak ezek a kérdések. Lehet hogy az én fejemben is kotorászott valaki, lehet, hogy maga Christopher Nolan, mert ma este a moziban ülve azt hajtogattam magamban: „miért nem írtam még meg? miért nem írtam már meg?” A könyvet, a filmet… amit most megírt más. Amit most a vásznon látok. Az alapötletet legalábbis.

Én tisztán követem, bár többen elvesznek a sztoriban menet közben. Hol vagyunk? Kinek a tudata, kinek az álma, melyik szint, kik azok akik támadnak és miért? Néha kicsit mátrixos a szitu, bár nem annyira elvont. Szerintem legalábbis. Trükkösek a megoldások, és amerikai filmhez méltóan van rendesen látvány és akció, na meg azért ott az emberi-érzelmi vonal is. Akinek soha eszébe sem jutott ez a téma csak pislog és kapkodja a fejét. Én meg mosolygok. Csendben párszor befejezem a szereplők egy-egy mondatát, megjóslom magamban a cselekményt, a végkifejletet és az utolsó képkockát. Furcsa érzés. Mintha közöm lenne hozzá, pedig nincs. Ehhez nincs.

Álom és valóság…

Nincs bajom Leo-val, de az én filmemben Edward Norton kapja majd a főszerepet… :))

'Bipoláris' lét

Kicsit megrekedtem az írással. Periódusokban élek. Kicsit bipoláris beütés... Van hogy hetekig nem nyúlok a bloghoz, aztán meg éjjel-nappal szüttyögök rajta (és rajta kívül is), hogy szinte észrevehetetlen változtatásokkal alakítgassam, fejlesztgessem tovább.

Vajon miért ez a "bipolaritás"? Dualitás. Kettősség. Egy eleve bennem lévő állapot. Nem unikum. Mindennapos.

Ellentétek. Talán ezért rekedek meg sokszor, mert ellentétes dolgokat akarok megvalósítani egyszerre. Vágyom a szabadságot, és a biztonságot is. Vágyom a kreativitást és a művészi létet miközben szabályokkal teli értékrendszer szerint élek, illetve szándékszom élni. Van hitem, de a tömör formákba öntött vallás gyanakvással tölt el... Igénylem a gyökereket, míg a rigid keretek taszítanak és megrémítenek. Elköteleződni vágyom és kötetlennek maradni.

Írok is és nem is. Alkotok, de az eredményt ritkán mutatom. Látszani akarok, mégsem láttatom magam. Tanulok és a már megszerzett tudásra legyintek, azt gondolván (hamisan), hogy azt már mindenki tudja. Elvont fogalmakban és képekben írok, mégis azt remélem néhányan megértik.

Lépek és visszalépek. Ugrok és megkapaszkodom.

De valami forr bennem. Valami készülődik, valami felépülőben van, valami közeleg... Csak fel kell ráznom és emlékeztetnem kell magam. Újra és újra. Minden áldott nap. És merni végre…

Egy dalnyi eső

Sokféle Ákos koncerten voltam már, sokféleképpen megélve az estéket. Volt már könyöklős, lilafoltos, feketeruhás-Ákospólós, volt csendesen ünneplős, ülős, kicsit hangosabban-ülős, nézelődős, visszafogottan bulizós, széjjelfütyült, aktívan rugózós, nyakrángásos, végig-ugrálós, szétázós, szétizzadós, szélviharban áramszünetes, sok-sok első soros, kevesebb oldalról-őrjöngős, vidám és megtört, mulatós és meghatódós. És volt már istentelen (illetve pont, hogy istenes...) felszabadultság is, pont úgy, mint most a zártkörű paksi atompartin…

Ilyen buli viszont még nem volt. Az ember nem tudja mire számítson egy mini sörfesztiválhoz hasonló, padokkal telerakott sátor láttán, melyben a lehető legvegyesebb embernép falja a kolbászt még pár perccel kezdés előtt is. Kíváncsian vártam a transzformációt, mely bizony rekord sebességgel történt meg, ahogy a Főhős és zenekara rákezdett. A „tömegbarát”-nak vélt oldalsó rész is két pillanat alatt szűkült be, és még a középkorosztály érettebbik vége felé hajló, körömcipős, csinibe öltözött asszonkák is úgy ugráltak ütemre a néppel együtt az első pillanattól kezdve, mintha újra tizen-huszonévesek lettek volna. Ismét bebizonyosodott hogy nem szabad idő előtt ítélkezni (és talán idő után sem… az másnak a dolga.)

Aztán meg is szűnt a külvilág.

Szindbád dalolt, ahogy eddig, a közönség egy része pedig olyan emberekből állt, akiket nagyon rég láttam már, vagy akik régóta nem lehettek jelen koncerteken. Most itt voltak. Együtt voltunk. Újra. Az időutazás sokszor előkerül a koncerteken… hát most megálltunk az időben. A jelenben. Ott és akkor. „Minden úgy volt, ahogy köll.” Főleg a végén. Ahogy felcsendült a Valami véget ért, a kezek szinte egyszerre emelkedtek a magasba, az arcok az ég felé, üdvözölni az esőt és a dalt. Mintha a műsor része lett volna. Egy dalnyi eső. Mert a dal végére el is csendesült. Ennyi felszabadult, boldog arcot még nem láttam egyszerre az ég felé fordulni. És szívfacsaró ezt mondani árvizek idején, de akkor, ott, áldás volt ez a dal és ez a dalnyi eső, mert olyan szintű boldogság és áldottság érzést borított ránk, amit beoszthatunk magunknak egy időre.

Elmosta a bánatot a paksi Esőkirály.

Bár máshol is így lenne…

Kristályfüggöny

- Láthatatlan vagyok.

- Én látlak.

- Nem, te egy homályos üveg mögé helyezett kifakult képet látsz.

- Nem tudhatod mit látok.

- Hát mondd el mit látsz.

- …

- Na látod. Látsz valamit. Ami megfogalmazhatatlan. Nem tudod mi az, érzed hogy valami…valami furcsa, valami szokatlan, valami sokat-rejtő. Mégsem tudod mi az. Rejtélyes. Egy darabig. Talán egy pillanatig. Aztán besuhan valami más a képbe. ValaKI más. Aki látható. Aki színes, aki ragyog és vibrál. Aki nem fél. Vagy ha fél is, úgy palástolja, hogy még feltűnőbbé válik. Így el is felejted, hogy az előbb mintha láttál volna valamit. Mintha fény csillant volna meg egy esőcseppen… vagy nem az volt? Mi is volt az? Mi is volt? És már vége is, már csak a szürkeség marad, vagy még az sem. Átlátszóvá válok. De vajon miért? Nem értem.

-  Mit tehetnék? Hogy segítsek?

- Mondd meg mit látsz. Szólj, ha látsz valamit… vagy… keverd össze a színeim. Törd szét az üveget ami elhomályosít…

- Azt csak te tudod.

- De hogy? Hogyan???

- Talán először elég csak lemosni. Talán a pókhálók miatt homályos csak. Mosd le. Aztán nézd meg jól. Talán nem is üveg. Talán kristály. Talán nem is fal, talán egy ajtó…vagy egy függöny. Kristályfüggöny. Talán nem is kell széttörni, elég csak elhúzni. Hisz nem erről szól ez az egész? Elő a színfalak mögül… a színpad és a backstage is egy épületben van…

- És ha a nézőtér üres?

- Akkor majd megtelik. Egy ismeretlen előadatlan előadásra ritkán ül be bárki is, főleg ha nem is tudják hogy létezik… Mi van, ha egy tomboló siker lehetőségén ülsz?

- Mi van ha nem?

- Igaz, mi van ha nem? Mi van ha nem? Ugyan, mi lenne? Akkor is akad majd pár kíváncsi… akkor is lesz akit érdekel, lesz aki érti, vagy legalább érzi…

- És mi van ha siker lesz?

- Mi van ha… jól el lehet bújni e mögé. Elmélkedni az idők végezetéig, a cselekvés helyett. Miért nem próbálod ki? Mit veszíthetsz?

- Magamat.

- A láthatatlan magadat?

- Láthatóvá válnék.

- És nem ezt akarod?

- Nem tudom mit akarok.

- Akkor nem segíthetek.

- Már segítettél… épp takarítom a színpadot…

- Hogy szemügyre vehesd a függönyt?

- Így igaz…

Szindbád dalol

Egy jó kis koncertbeszámolót akartam írni. De ahogy ez lenni szokott, a gondolatok elkanyarognak és magukkal hajlítják az írót is. A képeket ruhaként magukra kapva, rakoncátlan kisgyerekként rohannak végig a gondolatok a fejben. Megint felvillan a replay gomb, újra és újra. Zakatol a gépezet… vetít. Ahogy mindig szokott. Nem lesz ebből tényszerű leírás. Ami nem is baj, hiszen az a kritikusok dolga. Ők kívülről jól megszemlélik a koncertet, mint egy ritka fajta üveggolyót, melyet az egyik kritikus páncélszekrénybe zár végül, mert hiszen értékesebb az a gyémántnál is, a másik meg kihajítja a kukák közé, mert használhatatlan szemétnek látja. Kinek van igaza? A maga módján mindegyiknek. Én azonban benne voltam. Vagyok. Én ebben élek, életem része a zene, és Ákos dalai. A koncertek ünnepek, legyen az kiöltözős-ünnepélyes ünnep, vagy rockterpeszes-gitártépős zúzda. Nincs érzelemmentes koncert, ahogy rideg, tényszerű beszámoló sem születhet ebből a tollból...

Számomra Ákos koncertjei mindig túlnyúlnak a koncertélményeken. Rengeteg jó koncert van, rengeteg jó előadó, rengeteg profi zenekar. Ákosnál nyilván az együtt megélt tizensok év is, és mindaz, ami a dalokhoz kapcsolódva történt velünk nagy szerepet játszik abban, hogy többként élem meg az ilyen estéket. Akarva-akaratlanul is előtörnek emlékek és vakuként villannak fel a múlt képei, a múlt érzéseivel átitatva. És most nem a Bonanzáról beszélek. Vagy nem csak. Mert persze az is ott volt, de nekem most főleg a kivetített képek és a  „szóval azt mondjátok játsszunk még??!” felvezetés ütöttek nagyot… nem is annyira az eljátszott Bonanza dalok.

Koncert közben – épp kicsivel a Calypso előtt - megtalált egy régi-régi jóbarát. Aki anno a legjobb ’techno-testvér’ volt, hogy stílusosak maradjunk. Akivel tizenévesen egymás kezét szorítva tartottuk a tömeget, kapaszkodtunk a kordonba és ütöttük szét a térdünket (is) az első sorban. Mekkora küzdelem volt akkor bennmaradni elől… És zászlót csináltunk, és utaztunk, és Balatonoztunk, és együtt sírtunk és nevettünk, és ő tudta hogy milyen a barátnője, mikor „kihal” koncert után és nem tud megszólalni… és kakaót próbáltunk szerezni nekem a Balatonon, koncert után, éjjel kettőkor… és írtunk és írtunk… és együtt hallgattuk a Dalokat. És most megint ott álltunk egymás mellett. Másképpen, mert külön, de mégis együtt. Mégis ott volt. Meghatódtam. Jó volt látni. Mert tudom mennyit változott az élete, mégis úgy nyújtotta kezét Ákos felé, ahogy régen, és olyan felszabadult vehemenciával tombolt, hogy még egy meglepett arcú fotós is odaugrott egy-két közelit csinálni róla… Megint összefonódott a múlt és a jelen. Ákos koncertjein ez egyáltalán nem ritka. Sőt. Szinte már kellék. 

Szétesek és összerakódom. A sok sláger közt egy-egy régen játszott dal mini-katarzisokat eredményez. Nagyon működik a rocksztáros-kakastaréjos-rockterpeszes tömegmozgatás! Őrült a buli! A feszültségnek esélye sincs bent maradni…

Hiába, tény, hogy kell a zúzda is. Jó kapni kicsit ebből és kicsit abból, és emebből és amabból… a Krúdy és Ákos 40+ alatti/utáni  mély megélésekből, ünnepekből, szeretetteljes tisztelettételből, gondolatpiszkáló előadásokból… melyek mellé az önfeledt, közös, vadállati bulik most visszatolják az egyensúlyt. Mert bizony nagyon kell a zúzda is!! (csak győzzék pótolni Sanyi dobverőit...)

Őrült és felszabadító este volt, köszönet érte Ákosnak és a zenekarnak!

Mikor a gyermek gyermek volt

Peter Handke:

Mikor a gyermek gyermek volt

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok

mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj

mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle

mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud

mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még
mikor a gyermek gyermek volt
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még
minden hegycsúcson a még magasabb hegycsúcs után vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után,
mint ahogy ma is még
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még
úgy várta az első havat,
és várja ma is még

mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként egy fának dobott,
s az ott rezeg ma is még