Azzá lettem. Hivatalos Havasi Balázs tisztelővé, csodálóvá…
A mai koncertje egyedülállóan mesteri volt. Egy inkább klasszikusnak mondott koncerten voltak pillanatok, mikor fizikailag esett nehezemre ülve maradni, nem felpattanni és a láncokat ledobva, önfeledten tombolni.
Drum & Piano. Ez lesz a kulcsszó az elkövetkezendő hónapokban, ilyen lesz ugyanis az új lemez: zongora és dob, a két első helyen álló hangszer a kedvenc-hangszer-listámon.
Mondom újra: klasszikus zongora + egy zongoraművész kombinálva a rockzenész dobossal, aki a pléhketrecben ülve üti szét a bőrt… de olyan módon, hogy a mellettem ülő, enyhén már kopaszodó, szemüveges, konzervatív klasszikus zenéhez szokott idősödő úr is állva és fej fölött tapsolva követeli vissza a zenészeket az álló ovációban.
A zene az első pillanattól kezdve túlcsordul rajtam könnyek formájában: áhitat, hála, elszabadult érzelmek, visszafogott sóhajok, öröm, bánat, merengés, emlékek, vágyak. Égi zene. A színpad csordultig muzsikusokkal, Pejtsik Péter egyik hangszertől a másikig rohan, közben vezényel, én meg próbálom követni, hogy pontosan hány hangszeren is játszik? De elveszek közben… a reneszánsz ember megtréfál. Vendégek, ének, népzene, világzene, őszinte és tiszta örömzene. Fények, vetítés, kis központi blokk családi fotókkal a szeretett nagyszülőknek ajánlva…
Felejthetetlen és katartikus élmény…
Vannak még magyar zsenik, hiába...
Bejegyzések
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése