sóhaj

"Nehéz hallgatás után
Az első szó
Átrohant nap végén
Az utolsó
Sóhaj
Te kéne legyél
Aki a túlpartra átvisz
Én kéne legyek
Aki tűzön-vízen át hisz..."

Emlékszem...

"Emlékszem a röpülés boldogságára.

Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek."

(Latinovits Zoltán)

...egyre távolodóan közelebb...

"Egyszerre szaladnak felém és belőlem képzet és képzelet: összefogódzó, kacagó gyerekek. Állok szomorúan, nézem őket, hogy szállnak egyre távolodóan közelebb, emlékek, kis fehér csónakok a ligeti tavon, ezüst korcsolyák a tükörré fagyott mosolyon. 

Beülök a konflisba, átszállok a rakétába.

Harkályként kopogtatok.

Az igazi színházat keresem magamban..."

(Latinovits Zoltán)

Áldás

 És tényleg minden nap egy áldás. Blessing. Még akkor is, ha néha fáj, ha nehéz, ha küzdelmes. Szerencsések vagyunk. Ezt fel kell ismerni. Rá kell csodálkozni minden nap. Hálásnak lenni. Igen. Hálásnak. Az életért, az egészségért. a sorsért. 

A Gondviselésért. 

Egymásért.

Distant connection

És csend...

Írnék, de nem megy. Már régóta. Bennszakadnak a sóhajok, a szavak. Megrekednek.

Elvesztettem. "Elgurulhatott, vagy mi."

Távolság van. Distant connection.

Türelmetlenség. Elfojtott, és folyton előtörő ingerültség...

Meghittséghiány. Felszínsimítás. Karcolások.

Karcolatok helyett.

Így nem alakulunk jellé.

"Nyomot kell hagynunk magunk után, jelet kell rajzolnunk magunkból..."

De milyen jelet? Melyik jelet?...

Támpont kell. Biztonság. Jövőtudat. Hogy van és lesz.

Akkor is, ha semmi sem lehet biztos odakint.

Mert én idebent döntök.

...és csend...

"...érezd, hogy hinni benne jó..."

A barátok nem pusztán összhangban élnek, mint némelyek mondják, hanem összhangzó dalban.

(Henry David Thoreau)

Parallel

There are NO parallel lives!

There is NO parallel life!

 

All I have is THIS one.

semmi mást

 

keresem egyen-

súlyomat (és semmi mást):

labda a lejtőn

                                                               (Fodor Ákos)

...mozdulatlanul...

Shining bright

Színező

És eltelt egy újabb nap, hét, hónap...

Eljön az az év, mikor az idő múlását legerőteljesebben bizonyító nap már nem ünnep, inkább fenyegetés. „Siess!” „Megint eltelt egy év, el fogsz késni...” Még pár ilyen nap, és már nem is figyelmeztetés, vagy fenyegetés lesz a fő üzenet, hanem szemrehányás „Látod, hiába szóltam annyiszor, el-kés-tél!”

Furcsa, mikor a fejben lévő kép nem azonos a ’valóssal’, mikor megdöbbentenek a számok, hiszen a tudat valahol megragad a ’huszonkevésnél’. Egyszerre tűnik elképzelhetetlennek és természetesnek a jelen és a jövő.

Nem a már elért sikerek gyűrűznek a fejben ilyenkor, hanem a még megvalósulatlan feladatok, vágyak, tervek, melyeknek már rég meg kellett volna valósulnia. A boldog ünnepet felváltja a melankólia. Vagy talán csak megszínezi, mert ha tudattal és tudatosan a jóra emlékezünk, és hálát adunk minden eddigiért, akkor csak színében fakulhat meg itt-ott a ’jövőre emlékezés’. Akkor a remény és a tenni-akarás színe megélénkül, felerősödhet a vágy és az öröm... 

Hiszen a színek megvannak, sőt bárhogyan keverhetőek. Csak tovább kell színezi...

Ennyi.

Ilyen egyszerű.

Csak játszani a színekkel és színezni tovább...

Egyszerűen. Ritmusban.

Írni. Csak úgy. Játszani a billentyűkkel. Elmélázni az idő múlásán... hol vagyunk most és hol képzeltük, hogy leszünk, mikor pár éve mélázgattunk ugyanígy. És két év múlva, ha visszanézünk mit látunk majd? És öt év múlva? Még később? Nem fölösleges-e ilyesmin gondolkodni? Nem gátat szab csupán? Inkább a MOSTtal törődni? Vagy még inkább elfoglalttá válni. Nem elmélkedni, csak tenni, amit kell. Kötelezettségek, felelősség, napi dilemmák, mindennapos kis ügyek. Egyszerűen működni. Ritmusban maradni.

Darabok

Ez is egy olyan nap. Vagy még olyanabb... Mostanában sajnos gyakran látott vendég. Pedig úgy szeretnék már ’vidám dalt’ írni... Hiába, a folyamat lassú. Néha túl lassú, és elvesztem az erőt. A remény elhalványul. Ott van még, ég az őrláng, mégis fájdalmasan kerít körbe a fagyott fal, gonoszan kacag a goblin, hasát fogva hempereg a földön, miközben rám mutogat. Néha tudok vele együtt nevetni magamon, néha azonban nagyon nem.

Lerombolni és újjáépíteni magam. Ez a feladat. Megszabadulni a gátaktól, a múlt hangjaitól, a visszatartó hiedelmektől. Megtalálni a szenvedélyt, a vágyat, ami előrevisz. A drive-ot. Visszafordítani a kifordított világot. A színt mutatni a visszája helyett. Újratervezni, átszabni,  helyrerakni. A túlidealizált én helyett igazivá válni. A misztikum helyett a valóságot vágyni. Ébren lenni álmodás helyett. Élni. A hétköznapokban, a szürkeségben is, a kérdésekkel, gondokkal együtt. Megosztani. Támogatni. Haladni. Elfogadni.

A mesék mellé tolni a valóságot. Nem rá, csak mellé. Összefűzni. Tudni mindennek a helyét. Merni. Várni. Tenni. A kényelmet és lustaságot legyőzni. Felállni. Lépni. Futni. Ugrani. Formában maradni.

A reményt táplálni.

Hinni...

Anger

Nem tudom  mit kezdjek a dühömmel.

Néha egyszerűen csak ordítani volna jó...

Lélekvalóság

"A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és 'tényszerűbb'. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek." (Pilinszky János)

Dal a fejben

És a dal. Hogy ne csak a fejben szóljon...

A jelen börtönében...

“A jelen börtönében gondolj arra, 

ha ajtót rajzolsz a falra,  

kiléphetsz rajta…”

Magamért is, másért is. Ezt éneklem újra és újra, szüntelenül. Talán biztatásképp, hogy tartsam a lelket. Magamban, és másban is…  Hogy erőt adjon. Reményt. Hogy ne az elkeseredettség, a kétségbeesettség és az elértéktelenedettség érzete uralkodjon. Hogy a fejet tudatosan, és ha erővel is, de a fény felé fordítsuk. Mert működni fog. Működik. Van terv. Ám mi csak utólag láthatjuk, utólag tudjuk és értjük meg a jelentését, az okát. Addig meg örökös vendég a kétely, szorongás nevű cimborájával együtt…

...

A ceruzám régóta érintetlenül fekszik a rajzasztalon.

Túl régóta.
Pedig ideje lenne rajzolni…

Épp ideje…

Meddig még...???

"A munka által válik a szeretet láthatóvá.

Ha nem tudsz szeretettel dolgozni, csak ellenszenvvel, jobban teszed, ha ott hagyod munkádat, és a templom kapujába ülsz, ahol azoknak az alamizsnáját fogadod, akik örömmel dolgoznak. Mert ha kenyered közönyösen sütöd, keserű kenyeret sütsz, ami az ember éhezését aligha csillapítja. Ha nehezteléssel préseled a szőlőszemeket, ellenszenved mérget fecskendez a borba. És ha úgy énekelsz is, mint az angyalok, azonban nem szereted az éneklést, csupán a nappal és az éjszaka hangjaival tömöd tele az emberek fülét." (Khalil Gibran, Fordította: Kudlik Ildikó)

De vajon meddig bírja az ember a templom kapujában ücsörögve...???

Elcsúszott idővonal

Ülök a peronon. Batyum egyre nehezebb, a vállamat húzza. Várok. Bénultan ülök és várok. De mire is? Olyan, mintha már minden hiába lenne.

Egyre távolodom. Lekéstem. Ezt érzem, folyton ezt. Lekéstem. Elkéstem... Legalább 10 évvel vagyok magam mögött. Ott, ahol lennem kéne, vagy inkább, ahol magamat láttam egykor. Elcsúsztak az események az idővonalon...

Az idő gúnyosan kacag, majd a nyelvét öltögetve elrohan: ’Érj utol, ha tudsz!’ Én meg a rémülettől földbe gyökerezett lábbal nézek vágyakozva a távolba... Hátha mégis jön az a vonat...

De vajon jó helyen várok? Hiszen számtalan vágány van. Megtörtént már nem egyszer, hogy egy vonat fényeit meglátva átrohantam a másik vágányra, majd a következőre, és az azt követőre. Az egyik vonat tovarobogott, a másik  már rég megtelt, a harmadiknál azt mondták ilyen fajta csomaggal nem lehet felszállni... Sokáig cikáztam, sőt, volt, hogy gyalog is elindultam... mégis mindig visszakerültem a kiinduló pontra. 

Visszaültem hát a saját peronomra, és itt ülök ma is. Néha azt veszem észre, hogy a közelben elrobogó szerelvényekből ismerősök, barátok integetnek hevesen.

Visszaintek mosolyogva, majd elszomorodom.

Nekik mind sikerült.

Megint én maradtam utoljára.

Remény

Remény.

Mert mindig kell, hogy legyen.

Hinni kell.

Csak így lehet élni. 

És élni kell.

A fájdalmakkal együtt,

hogy új jelen legyen a holnap.

Manónak.

És mégis...

Felállni.

Nem feladni. 

Küzdeni.

Remélni.

Mert hajnal van megint. (Persze)

Új nap indul.

És nem vagyok egyedül...

Reményvesztett pillanat

Feladom.

Nem értem. Nincs ötletem. Kifogytam.

Némaság. Tehetetlenség. Düh.

Elkeseredettség. Szükségtelenség. Hasztalanság.

Fölöslegesség.

Türelemjáték, csak most másképpen.

Sikertelenség. Bukás.

Elpattanó húr.

Fáradtság.

Kiégettség.

Az örömöket beárnyékoló sötétség.

Vagy inkább üresség.

Villogó feliratok: ’Elhalasztva.’ ’Törölve.’

Fájó fej.

Gondterheltség.

Kérdések kérdések után.

Barátoktól kapott rossz hírek.

Nyomasztó végesség.

Pánik.

Bambulás.

Fénykeresés.

Reményvesztett pillanat.

Kapuban állva

- Elkészültél? Készen állsz?
- Készen... Talán...

- Most, ha akarsz, belépünk ezen a kapun. Tudom, hogy sok a kérdés és a kétely. Meglesznek a válaszok. Odabenn mindenre fény derül. Már várnak. 

- Tudom. Kész vagyok. Fogd a kezem és induljunk. 

Kérlelhetetlen súly

Kedvetlenség. Mókuskerék. Spirál.
Fáradtság. Aluszékonyság. A világ előli menekvés.
Azt mondják, az ember álmában rengeteg mindent feldolgoz. Külső információkat, belső félelmeket, aggodalmakat.
Vagy épp megéli, amit a valóságban nem lehet.
És még a fej se fáj...


...vajon ezért húzza a súly olyan buzgón és kérlelhetetlenül a szemhéjat?

Szellemlét

- Miért nem örülsz?
- Örülök. Neked mindig!

Csak majdnem minden szürke mostanában. Látom és érzem a szép dolgokat, hálát adok minden jónak minden nap, és belül örülök annak, ami megvan, ami megadatott... kívülről azonban más látszik. Mert a belső, optimista magot befonta a szürkeség. Rátelepedett a frusztráció, a nélkülözöttség, a nem-kellesz-eléggé, nincs-szükség-rád, nem-ér-semmit-a-tudásod, hiába-minden érzése. Szétfolynak a napok. A rendszertelenség felemészti a perceket, órákat, heteket. Be-bekúszik a fekete jövő. Vagy inkább jövőtlenség. A kobold őrjöng, vagy épp cinikusan belekacag az arcomba... Folyamatosan fáj a fej, az ördög azt hiszi győzhet és meginoghat a hit.

Pedig a hit makacs. A hit erős. Ahogy a remény is, és a tudat, hogy ez is van valamiért. Célja van. Be fog érni. Ahogy az ötletek is a fejben, melyek már megfogantak, formálódnak, erősödnek, hogy aztán, a megfelelő időben, szépen sorban világra jöhessenek. A szellemlétnek is vége lesz egyszer. Hamarosan.

Hiszem.

Addig pedig tűrni kell. És várni. És elviselni, hogy sok a kérdés, de nem tudom őket megfogalmazni. A mondanivaló szétesik. Apró morzsákra hullanak a szavak.  

Betűnként forognak a száj körül, még mindig kacagva zsonglőrködik velük a kobold.

Kóbor betűk.
Várnak. Keresnek... 
Kapaszkodót. Kiutat.
Hogy újra szavakká formálódjanak.
Hogy új(ra) értelmet kapjanak...