Utazó

Nem minden területen vagyok a helyemen. Erre nap mint nap rájövök. Nap-mint-nap-mint-nap. Pedig néha azt gondolom talán még jó is lehet, talán megszokom, vagy még akár meg is szeretem… Nagyon néha. Mert nem múlik a ’kulturális sokk’. Nagyrészt inkább csak tiltakozom. Csendben. Belül.

A minap az értékeimről töltöttem ki egy tesztet. Az eredmény szintén megerősítette a fenti hipotézist. Ami elgondolkodtató… Ha saját értékeim ellen dolgozom, vajon meddig bírom kiégés nélkül? Ha nem szívből teszem, amit teszek, csupán kötelességből, vajon mennyire válok hiteltelenné?

Ha az energiám a belső küzdelemre megy el, vajon marad –e elég másra? Mert néha nem tudom hol van a fáradtság határa. Nem is fáradtság, vagy nem csak az. Energiátlanság. Mintha szétfolyna az összes. Napközben. Este és hétvégén újratölt az elem, hogy a másnapot - még ha pittyegve is a lemerülni készülő aksitól, de kibírja.

… recharge battery...

Pedig sok minden van, ami erőt ad: a kis, másoknak szinte észrevehetetlen pillanatoktól kezdve, a természeten, a madárcsicsergésen, a baráti estéken, a közös élményeken, a reggeli mosolyon, a szép szavakon és öleléseken át a dörgedelmes koncertig…

Vajon biológia az egész, vagy a lélek tiltakozik, mert más lenne a dolgom…? Más. Nem ez. Más. Most mégis ez van. Úgy, ahogy lennie lehet… hogy aztán majd megint lehessen másképp.

„Tovább kell menned, hiszen dolgod van. Körülbelül így szól hozzád az élet, mindennap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.” (Márai Sándor)

Utazó.

Út

"Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett."

(Csukás István)

Helyesen

Az egyik legnagyobb öröm és áldás az életben, ha kimondhatjuk azt: „Szeretlek.” – és válaszul azt kapjuk „Én is szeretlek Téged.”

Ami ennél is nagyobb öröm és áldás, ha a kimondott vallomásra azt a választ (is) kapjuk, hogy „Érzem.”

Mert akkor nem csupán szeretünk…

…akkor JÓL szeretünk…

Elcsendesedés

Elcsendesedés.

De most jó értelemben.

Nyugodtan.

Békésen.

Mosolyogva.

Fellélegzem…

Tavasz van.

Élek.

És életemben először

biztonságban

érzem

magam.

Kegyelmi pillanatok

"Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna. Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen -gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az egó határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is."

(Biegelbauer Pál)

A tükör tükörképe

"Mint tükörben a tükör tükörképe:

végtelen arc fonódik egy füzérbe;

melyik vagy te? és én melyik vagyok?

Én adok fényt neked, te fénylesz bennem

s bennünk a világ. Vagy a végtelenben

valami még nagyobb.

(Keresztury Dezső: Mindig velem vagy - részlet)

Szerda délután

„Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek.” 

                                                              (Ancsel Éva)

…összeszövettek…

      Nagy szavak.

      Kis szavak.

      Szavak

      és

      csendek.

Van, hogy valami egetrengetőt akarunk mondani. Valami olyat, ami nagyot szól. Ami hat. Ami kifejezi az erejét annak, ami odabenn van. A nagy szavakhoz nyúlunk, melyeket mi alig használunk ugyan, de mások már megkoptatták a fényüket, annyiszor mondták hamisan, vagy hiába. A nagy szavakkal egy a baj, hogy könnyen lufivá dagadnak és a pillanat töredéke alatt pukkadnak ki.

Néha mégis kellenek.

Néha meg nem. Mert néha elég egy telefon, hogy „itt vagyok a boltban, mit hozzak?” vagy egy „kijöttem kicsit sétálni, gondoltam felhívlak.” Néha elég egy mosoly. Egy érintés. Egy kölcsönös szemvillanás. Egy sóhaj. Két összekulcsolt kéz. A közösen átélt élmények.

Néha nem kellenek a szavak.

Vannak pillanatok, mikor a csend sokkal beszédesebb.

Vannak igazi, tiszta és őszinte pillanatok, percek, napok… Az élet nem a díszes cukormáz miatt édes. Az álom nem vattacukorpárából fonódott. Nincs lila köd. Sem rózsaszín szirup-tó. Csak az van, ami igaz. Ami van, az igaz.
Igazi.
És természetes.

Valódi életképek az álmodók álmából. Mert egy álmodó és még egy az kettő. Már ketten vannak.

Dúdolják a Dalt…

és együtt álmodják tovább…

az igazat.

...the way I am...

Látomás

Victor-Marie Hugo:

LÁTOMÁS

Fejem fölött éjjel fehér angyal suhant;

csodás jelenés, mely elűzte a vihart,

s csitult a távoli tenger hangos szava.

– Miért jöttél hozzám, angyal, ma éjszaka?

– kérdeztem, mire ő: – Elviszem lelkedet.

– Amikor így beszélt, megszállt a rémület,

mert az angyal leány volt és gyönyörű szép.

– Mim marad, ha viszed? – Megragadtam kezét.

Nem válaszolt. Kiterjedt köröttünk a setét.

– Szólj, hova viszed el, mutasd meg a helyet!

– Még mindig hallgatott. – Mennyekből érkezett

vándor, felelj, halál vagy élet a neved?

– Az angyal fekete testével rám hajolt,

széttárta szárnyait, aztán így válaszolt:

– Nem élet, nem halál; a szerelem vagyok.

– Akkor megláttam, hogy a nappal átragyog

sötét szemén, és az egész csillagvilág,

ezer csillag fénylik szárnya tollain át.

Gravitáció

"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére..."  (Stephenie Meyer)

WE are

Csillagszemű

Zene. Kell. Mindig.
Visszahozza a mosolyt :)



ééés akár táncolhatunk is:

A legutolsó királylány

Érzékeny nap. Érzékeny órák, pillanatok… súlyos bárd minden bekúszó kép. Kaszabolja a józan észt.

A homlokomat dombnak használja a goblin és rátelepszik. Kipakolja piknikes kosarát, előrántja a filmvásznat, maga elé feszíti és vetíteni kezd. Elhozta a kísértetet. Ahogy elhozza újra és újra. Az összes kameraállásból levetíti ugyanazt a filmet. És közben kárörvendve vihog. Mert tudja, hogy fáj, mégsem tudom kikapcsolni. Végigvetíti. Kihangosítja. Lelassítja. Visszatekeri. Kommentálja. Végtelen lejátszás bekapcs.

És én nem teszek semmit. Csak nézem. A lúzer. Minden hiába.

A naivitásra nincs orvosság.

„Túl sok a kevésből…”

Figyelemhiány. Nincsség. Hiábavaló küzdelem. Mert hát, mivégre? Lehetne helyette semmi. Az egész helyett. Csak abbahagyni.

És az jobb lenne?

Nyugodtabb.

Vagy inkább érzelemtelen. Üres. Talán jobb lenne. Sosem érezni. De hisz, mikor meg betompul a világ azért könyörgök, hogy érezhessek végre újra. Bármit. Fájdalmat is akár, csak érezzem hogy élek.

 

Hát érezni érzem. Talán a test gyengesége hat így, ilyenkor a lélek is elgyengül és mindent százszorta kiélezettebben él meg. Talán torzít is a kép…

A goblin műve?

 

Csöndre vágyom.

Mesére.

Csak arra, amire mindenki más…

Ehelyett láncba verődve loholunk egymás után. Ki-ki után. Mindenki valaki más után. 

Ahelyett, hogy minden második megfordulna…

Nem akarok kísérteteket!

Forduljak meg?

Megtehetem.

Egy a baj.

Az 1-es számot kaptam.

A 2-esek dolga a fordulás.

Mögöttem senki nem áll.

Én vagyok a sor vége.

 

A legutolsó királylány.

Végérvényes rend

Szabó Éva:

INDULÁS ELŐTT

Csomagoljunk

legyünk útra készen

mielőtt minden

eltörik egészen

hisz oly kevés

mit vinni kell

egy „megérte”

egy „hinni kell”

egy szerelemtől

fényes pillanat

a sárba süppedt

kő alatt

a sötétben

egy résnyi fény

élétől

megsebzett remény

mert valami

végérvényes rend kell

ha nagy útra

készül már az ember

tudván

hogy akkor sem néz

hátra

ha nevét valaki

még egyszer elkiáltja

Invisible

Nyomtalanul?

Láthatatlanul?

Ez marad?

Ez marad…

...

Protagonist

...has the script been written? Or are we in "impro-land"?

I wonder...

Actually both are true.
Anyway...

"...Stay a little longer, you know

You're making me feel

The monsters aren't real

You're making me feel

I'm not alone..."

Mikor..??

Szív-áruda

Egy eldugott kis üzletre bukkantam a minap. Nem hittem, hogy tényleg létezik. Legendák szóltak róla, de sosem jártam még ott. Most is csak álruhában mertem belépni. Hajtott a kíváncsiság.

A szívek boltja. Szíveket árul az öreg árus. Szívekért cserébe. Afféle közvetítő közeg ez a bolt. Mindenféle anyagból, méretből készült, működő, dobogó, lüktető szíveket találni ott. A felső polcon legalábbis ezek vannak. Alul a kihűlő félben lévők, míg a jéggé dermedt, üvegszerű szívek külön, hűtött búrákban ülnek a hátsó polcokon.

Ahogy beléptem, egy kivételesen nagy méretű, vérvörös, fénnyel teli, dobogó, lüktető darabon akadt meg a szemem. Az öreg árus azt mondta még sosem látott ilyen nyughatatlan darabot… elmesélte milyen furcsaságokat művel: néha, mintha táncolni akarna… annyira ugrálni kezd, hogy külön búra alá kell tennie, le ne zuhanjon a polcról. Néha zokogásban tör ki. Néha megdermed egy pillanatra, máskor meg mintha felkacagna… Időnként a fényen kívül csillámsugarak szöknek ki belőle, de ami a legfurcsább: ha közel hajol az ember hallhatja, zene szól benne. Egy Dal. Egyetlen Dal. Bár mindig másképp.

Csak mosolyogtam.

Jól ismertem a kiállított darabot.

A sajátom volt.

Az öreg eladó azt mondja éppen tízezer éve van nála, nem érti miért, ha tehetné ő maga tartaná meg, szakértői szemmel nézve is, ennél csodásabbat még nem látott. Elmesélt egy-két történetet, mert bizony sokan megcsodálták már ezt a darabot, elvinni mégsem merte eddig senki. Volt, aki csodálta-csodálta, majd kézbe vette, de nem tudta tartani, olyan súlya lett hirtelen. Egy másik érdeklődő nyomogatni, szorongatni kezdte, melytől szegény szív azonnal fakóvá és ernyedtté vált. Volt, aki gondatlanul tartotta és elejtette, és olyan is, aki szándékosan el akarta csúfítani.

Olyan is volt azonban, hogy egy-egy kézben a dobogás szinte táncba váltott, a Dal felerősödött, mintha csak a szív maga énekelne, és nem odabentről szólna a zene. Ekkor még fényesebben ragyogott. Túl fényes volt. Túl hangos. Túl izgága. Volt, aki megijedt tőle: túl valóságos. Vagy épp túl nyugodt és túl csendes. Mind mást akart. Rövidebb-hosszabb méregetés, tapogatás után mind visszarakta: ő valami egyszerűbbet keres, ezzel nem tud mit kezdeni.

- Hogy azért jött be, mert látta, hogy kiárusítás van? - kérdezte meglepetten az árus a sokszor lovagnak öltözött szélhámosokat. Az a kincsekre nem vonatkozik! A kacatokat ott a bolt túloldalán találja. Ezt pedig, ha megbocsát – vette ki kezükből a kincsként őrzött szívet – ezt most biztonságba helyezem, nem szeretném ha baja esne… Kérem a túloldalról válasszon.

Órákig mesélt az öreg árus. Gyertyát gyújtott, forrócsokoládéval kínált, és közben csak mesélt, mesélt… Könnyekkel és csodákkal teli történeteket. Majd mielőtt elköszöntem volna utánam szólt:

-A minap járt itt egy csavargónak öltözött Királyfi. Azt hitte megtréfálhat, de én mindig felismerem az igazságot. Megbabonázta ez a gyönyörűség, kézbe is vette, még a Dalt is hallotta. Aztán elkomorodott az arca. Azt mondta még dolga van, még ölre menő harcot kell vívnia a 21fejű sárkánnyal, hogy visszaszerezhesse a saját szívét. Addig pedig nem tud mit adni cserébe, nem tud szívet adni a szívért…

Így ő is visszaadta és kisétált.

Az ajtóból azonban visszanézett:

- Visszajövök érte! - mondta.

- És… igazat szólt? – kérdeztem reménykedve.

Erre már nem válaszolt az öreg… csak cinkos mosollyal kacsintott egyet:

- Isten áldjon, Királylány!

Én balga, azt hittem álruhában nem ismer majd meg.

Ő, aki minden igazak tudója…

"Melléélés" helyett...

Élni végre.

Élni.

"Melléélés" helyett...

"Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van... Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek."

(Márai Sándor)

Főleg éjjel

"Látod... ez a baj veled..."

Zajmadarak...

Húnyt szemmel

BABITS MIHÁLY: HÚNYT SZEMMEL...

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Halálugrás

„Párkapcsolat: Két ember kölcsönös, önkéntes, a másiknak való odaadottsága. Kölcsönös, tehát mindkét fél részéről való. Ha csak az egyik fél(!) odaadott, az csak a kapcsolat felé tett elengedhetetlen lépés, ezáltal a kapcsolat megteremtésének lehetőségét adja a másiknak, de nem kapcsolat. Teljessé csak a másik fél viszont-odaadottsága révén válik. Önkéntes, tehát szabad. Szabadság nélkül nincs párkapcsolat. Amikor valamelyik fél bármilyen erőszakkal fordul a másik felé (anyagi, egzisztenciális, érzelmi zsarolással, vagy akármilyen manipulációval), az kizárja az emberi kapcsolat lehetőségét. Mert csak az emberi, ami önkéntes, azaz szabad.

A létező lényegének tartom a szeretetet. Ami ezen kívül van, az káprázat, mondhatnám: abszolút lényegtelen. Mindegyikünket legbelül az mozgat, hogy végre odaadjuk magunkat valakinek.

A másik szeretetéért semmit sem lehet tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés legmerészebb tettét – odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés varázsigéjét: “Én a Tied vagyok”.

Amikor úgy döntöttem, hogy odaajándékozom magam és áradok, abban a pillanatban kiszolgáltatottá válok, mert az elvárásaimból épült védelmi falam azonnal megszűnik. Kiszolgáltatottá válok, mert a másik szabad, így nem éntőlem függ, hogy ő elfogadja -e ajándék mivoltomat. Én egyirányú utca vagyok. Minden önátadásom és cselekvésem egyirányú utca, mely nem az én szándékomtól válik kétirányúvá, hanem a másik szabad döntése révén. Minden szeretetaktus, szeretetcselekvés egy halálugrás, és nem tudod ki van-e feszítve a háló. Én csak egyet tehetek: önként odaajándékozom magamat. Semmi mást.           (Biegelbauer Pál)

- Jump complete.

- Report!

Változtatás nincs. Változás van.

„… A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja. Minden emberi összeütközés forrása ez. Minden emberi fájdalom innen forrásozik. … A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósul meg.

Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető. Sőt, ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik is, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott” változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert. Nem ismer változtatást, csak változást. A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk. A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.”      

(Biegelbauer Pál)