Képekké formált gondolatok. Érzelmek megfestett vázlatai. Vibráló színek és fekete-fehér grafikák. A múlt szobrai, a jövő tervei. Egy belső kiállítás képei.
Sokféle Ákos koncerten voltam már, sokféleképpen megélve az estéket. Volt már könyöklős, lilafoltos, feketeruhás-Ákospólós, volt csendesen ünneplős, ülős, kicsit hangosabban-ülős, nézelődős, visszafogottan bulizós, széjjelfütyült, aktívan rugózós, nyakrángásos, végig-ugrálós, szétázós, szétizzadós, szélviharban áramszünetes, sok-sok első soros, kevesebb oldalról-őrjöngős, vidám és megtört, mulatós és meghatódós. És volt már istentelen (illetve pont, hogy istenes...) felszabadultság is, pont úgy, mint most a zártkörű paksi atompartin…
Ilyen buli viszont még nem volt. Az ember nem tudja mire számítson egy mini sörfesztiválhoz hasonló, padokkal telerakott sátor láttán, melyben a lehető legvegyesebb embernép falja a kolbászt még pár perccel kezdés előtt is. Kíváncsian vártam a transzformációt, mely bizony rekord sebességgel történt meg, ahogy a Főhős és zenekara rákezdett. A „tömegbarát”-nak vélt oldalsó rész is két pillanat alatt szűkült be, és még a középkorosztály érettebbik vége felé hajló, körömcipős, csinibe öltözött asszonkák is úgy ugráltak ütemre a néppel együtt az első pillanattól kezdve, mintha újra tizen-huszonévesek lettek volna. Ismét bebizonyosodott hogy nem szabad idő előtt ítélkezni (és talán idő után sem… az másnak a dolga.)
Aztán meg is szűnt a külvilág.
Szindbád dalolt, ahogy eddig, a közönség egy része pedig olyan emberekből állt, akiket nagyon rég láttam már, vagy akik régóta nem lehettek jelen koncerteken. Most itt voltak. Együtt voltunk. Újra. Az időutazás sokszor előkerül a koncerteken… hát most megálltunk az időben. A jelenben. Ott és akkor. „Minden úgy volt, ahogy köll.” Főleg a végén. Ahogy felcsendült a Valami véget ért, a kezek szinte egyszerre emelkedtek a magasba, az arcok az ég felé, üdvözölni az esőt és a dalt. Mintha a műsor része lett volna. Egy dalnyi eső. Mert a dal végére el is csendesült. Ennyi felszabadult, boldog arcot még nem láttam egyszerre az ég felé fordulni. És szívfacsaró ezt mondani árvizek idején, de akkor, ott, áldás volt ez a dal és ez a dalnyi eső, mert olyan szintű boldogság és áldottság érzést borított ránk, amit beoszthatunk magunknak egy időre.
- Nem, te egy homályos üveg mögé helyezett kifakult képet látsz.
- Nem tudhatod mit látok.
- Hát mondd el mit látsz.
- …
- Na látod. Látsz valamit. Ami megfogalmazhatatlan. Nem tudod mi az, érzed hogy valami…valami furcsa, valami szokatlan, valami sokat-rejtő. Mégsem tudod mi az. Rejtélyes. Egy darabig. Talán egy pillanatig. Aztán besuhan valami más a képbe. ValaKI más. Aki látható. Aki színes, aki ragyog és vibrál. Aki nem fél. Vagy ha fél is, úgy palástolja, hogy még feltűnőbbé válik. Így el is felejted, hogy az előbb mintha láttál volna valamit. Mintha fény csillant volna meg egy esőcseppen… vagy nem az volt? Mi is volt az? Mi is volt? És már vége is, már csak a szürkeség marad, vagy még az sem. Átlátszóvá válok. De vajon miért? Nem értem.
- Mit tehetnék? Hogy segítsek?
- Mondd meg mit látsz. Szólj, ha látsz valamit… vagy… keverd össze a színeim. Törd szét az üveget ami elhomályosít…
- Azt csak te tudod.
- De hogy? Hogyan???
- Talán először elég csak lemosni. Talán a pókhálók miatt homályos csak. Mosd le. Aztán nézd meg jól. Talán nem is üveg. Talán kristály. Talán nem is fal, talán egy ajtó…vagy egy függöny. Kristályfüggöny. Talán nem is kell széttörni, elég csak elhúzni. Hisz nem erről szól ez az egész? Elő a színfalak mögül… a színpad és a backstage is egy épületben van…
- És ha a nézőtér üres?
- Akkor majd megtelik. Egy ismeretlen előadatlan előadásra ritkán ül be bárki is, főleg ha nem is tudják hogy létezik… Mi van, ha egy tomboló siker lehetőségén ülsz?
- Mi van ha nem?
- Igaz, mi van ha nem? Mi van ha nem? Ugyan, mi lenne? Akkor is akad majd pár kíváncsi… akkor is lesz akit érdekel, lesz aki érti, vagy legalább érzi…
- És mi van ha siker lesz?
- Mi van ha… jól el lehet bújni e mögé. Elmélkedni az idők végezetéig, a cselekvés helyett. Miért nem próbálod ki? Mit veszíthetsz?
Egy jó kis koncertbeszámolót akartam írni. De ahogy ez lenni szokott, a gondolatok elkanyarognak és magukkal hajlítják az írót is. A képeket ruhaként magukra kapva, rakoncátlan kisgyerekként rohannak végig a gondolatok a fejben. Megint felvillan a replay gomb, újra és újra. Zakatol a gépezet… vetít. Ahogy mindig szokott. Nem lesz ebből tényszerű leírás. Ami nem is baj, hiszen az a kritikusok dolga. Ők kívülről jól megszemlélik a koncertet, mint egy ritka fajta üveggolyót, melyet az egyik kritikus páncélszekrénybe zár végül, mert hiszen értékesebb az a gyémántnál is, a másik meg kihajítja a kukák közé, mert használhatatlan szemétnek látja. Kinek van igaza? A maga módján mindegyiknek. Én azonban benne voltam. Vagyok. Én ebben élek, életem része a zene, és Ákos dalai. A koncertek ünnepek, legyen az kiöltözős-ünnepélyes ünnep, vagy rockterpeszes-gitártépős zúzda. Nincs érzelemmentes koncert, ahogy rideg, tényszerű beszámoló sem születhet ebből a tollból...
Számomra Ákos koncertjei mindig túlnyúlnak a koncertélményeken. Rengeteg jó koncert van, rengeteg jó előadó, rengeteg profi zenekar. Ákosnál nyilván az együtt megélt tizensok év is, és mindaz, ami a dalokhoz kapcsolódva történt velünk nagy szerepet játszik abban, hogy többként élem meg az ilyen estéket. Akarva-akaratlanul is előtörnek emlékek és vakuként villannak fel a múlt képei, a múlt érzéseivel átitatva. És most nem a Bonanzáról beszélek. Vagy nem csak. Mert persze az is ott volt, de nekem most főleg a kivetített képek és a „szóval azt mondjátok játsszunk még??!” felvezetés ütöttek nagyot… nem is annyira az eljátszott Bonanza dalok.
Koncert közben – épp kicsivel a Calypso előtt - megtalált egy régi-régi jóbarát. Aki anno a legjobb ’techno-testvér’ volt, hogy stílusosak maradjunk. Akivel tizenévesen egymás kezét szorítva tartottuk a tömeget, kapaszkodtunk a kordonba és ütöttük szét a térdünket (is) az első sorban. Mekkora küzdelem volt akkor bennmaradni elől… És zászlót csináltunk, és utaztunk, és Balatonoztunk, és együtt sírtunk és nevettünk, és ő tudta hogy milyen a barátnője, mikor „kihal” koncert után és nem tud megszólalni… és kakaót próbáltunk szerezni nekem a Balatonon, koncert után, éjjel kettőkor… és írtunk és írtunk… és együtt hallgattuk a Dalokat. És most megint ott álltunk egymás mellett. Másképpen, mert külön, de mégis együtt. Mégis ott volt. Meghatódtam. Jó volt látni. Mert tudom mennyit változott az élete, mégis úgy nyújtotta kezét Ákos felé, ahogy régen, és olyan felszabadult vehemenciával tombolt, hogy még egy meglepett arcú fotós is odaugrott egy-két közelit csinálni róla… Megint összefonódott a múlt és a jelen. Ákos koncertjein ez egyáltalán nem ritka. Sőt. Szinte már kellék.
Szétesek és összerakódom. A sok sláger közt egy-egy régen játszott dal mini-katarzisokat eredményez. Nagyon működik a rocksztáros-kakastaréjos-rockterpeszes tömegmozgatás! Őrült a buli! A feszültségnek esélye sincs bent maradni…
Hiába, tény, hogy kell a zúzda is. Jó kapni kicsit ebből és kicsit abból, és emebből és amabból… a Krúdy és Ákos 40+ alatti/utáni mély megélésekből, ünnepekből, szeretetteljes tisztelettételből, gondolatpiszkáló előadásokból… melyek mellé az önfeledt, közös, vadállati bulik most visszatolják az egyensúlyt. Mert bizony nagyon kell a zúzda is!! (csak győzzék pótolni Sanyi dobverőit...)
Őrült és felszabadító este volt, köszönet érte Ákosnak és a zenekarnak!
mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek
mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték
mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok
mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj
mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle
mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud
mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még mikor a gyermek gyermek volt
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még
minden hegycsúcson a még magasabb hegycsúcs után vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után, mint ahogy ma is még
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még
úgy várta az első havat,
és várja ma is még
mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként egy fának dobott,
s az ott rezeg ma is még
Van, hogy hirtelen felidéződik a múlt. A semmiből hirtelen előbukkan egy rég nem látott kedves arc. Valaki, aki régen a legkedvesebbek közé tartozott. Szinte a testvérem volt. Szavak nélkül is értettük egymást, mert a lányok ilyenek, ha barátok. Összekacsintanak, egyszerre szólnak, összeszinkronizálódnak.
Vannak barátok – kevesen, de vannak, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam – akiket szinte testvéremként szeretek. Van, akivel külföldre szakadt, csendes évek múltán is ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha csak kiugrottam volna egy teára a konyhába. Vagy épp ő szaladt volna ki feltenni egy kis vizet, vagy behozni a süteményt.
Van, akivel jobban megkopott a kapocs, de a múlt a mai napig élénken úszik vissza az emlékek közül, ha ő eszembe jut - és gyakran eszembe jut. Aktív múltunk volt. Átszőtte a zene, a koncertek, az éjszakába nyúló levélírások – tinta, töltőtoll, papír – a súlyos világmegváltós elmélkedések, a bulizások. Rengeteg közös emlék.
Jól esik néha visszapillantani és elmosolyodni akkori magunkon. Na meg egymáson :) Főleg hogy ma már családos, gyermekes a többségük.
Örülök, hogy voltak, vannak ilyen barátok.Köszönöm nekik, hogy vannak.
Vannak pillanatok, mikor nem kellenek szavak. Fölöslegessé válnak, átformálódnak. Csak Te vagy és Én. Nézzük egymást. Szemem vetítőgépet játszik és kivetíti a legbelső kimondhatatlant. Érzések és érzelmek betűkbe szedett körvonalai vetülnek szemed vásznára. Rám nézel és magadat látod.
Megismersz, mert a részed vagyok. Vártál és én eljöttem.
Végtelenül nehéz a perc. Hogy várom ezt a pillanatot…
Szeretném feléd fordítani az Égi hangszórókat és belekiáltani a mikrofonba, hogy ITT VAGYOK! Bárki is vagy, bárhol is vagy… Ha hallod a Dalomat…
Szeretnék belenézni a szemedbe és kiolvasni belőle saját magamat.
Derek Sivers 3 perces szórakoztató TED előadása arról, hogy hogyan indítsunk mozgalmat. Tippként csak annyit, hogy legalább kétszereplős a játszma. Kell egy vezető és egy követő. Mindenki azt hinné, hogy vezetőnek lenni a legnagyobb bátorság és az övé a dicsóség, ám Derek Sivers azt mutatja be, hogy az első követőé a legnagyobb érdem, mert ő indítja be a "lavina-effektust". Amíg nem csatlakozik senki, addig a vezető csak egy őrült, megmosolyogni való különc.
Aztán eljön a pont, mikor kritikus tömeggé válik a tömeg, és átfordul az egész, (ahogy Malcolm Gladwell is írt erről a Tipping Point/Fordulópont c. könyvében). Na ezután már nem táncolni ciki és lúzerség, hanem kimaradni a cool party-ból. :)
(A magyar felirat a 'view subtitles' alatt kiválasztható.)
Mindig azt hiszem hogy jutok valahova, de az egyetlen hely ahova jutok a hely ahonnan indultam. Mindig ugyanoda, mindig ugyanonnan. A hiány csapdája. A magány kalitkája. Próbálok erős maradni és derűs, remélni és hinni, de… ott a de. Ott vannak a napok, mint amilyen ez is, mikor tébolyodott oroszlánként keringek a ketrecben. Látom, hogy körülöttem ott egy hatalmas és szabad(nak tűnő) világ… de fogalmam sincs, hogy jussak oda. A ketrec nem enged. A rácsok törhetetlenek, ásni, kaparni is hasztalan… merre hát? Miből van ez a rács, hogy törhetetlen és mozdíthatatlan? És ki rakta körém?Ki rakhatta körém?
Trükkös kérdés. Egyértelmű válasz…
De ha én magam vagyok a kulcs, nem kéne, hogy egyszerűbb legyen a megoldás? Nem elég csak rájönni, ráébredni, tudatosítani, hogy a válasz mind odabent van?
Ezek szerint nem. Mert hiába. Még mindig érzem. És a rácsok még mindig érintetlenek… A hatás, amit a sok próbálkozás és kaparás eredményeként láttam mind illúzió volt csak.
Vagy ez az illúzió? Melyik az igazi? Hol az igazság???
A hiány állandó társammá szegült. Pedig úgy szeretném ha elengednénk egymást végre! Megírtam már százszor, és még százszor… a régi írásokban, versekben is ott a nyoma. Ő a meg nem szűnő. Újra és újra felszakadó sebként éktelenkedik a szívemen, melyet időről-időre felszakít a magány. Mert ők ketten ilyenek. Kíméletlenül ragaszkodnak.
A Kiskirályfi (Tabáni István) ma a környéken járt. Megnéztem.
Annyira hitetetlenül egyszerű, a szó legjobb értelmében. Annyira emberi.
Úgy lépett fel a színpadra, mintha egy road vagy egy szervező lenne, aki előkészíti a helyet a sztárnak. Kis mikrofonaffér, egy-két általános szó a közönséghez, mintha egy a környéken lakó régi ismerőst jött volna meglátogatni, de látta hogy esemény van így beugrott köszönni. A sztárnak híre sincs.Egy civil áll a színpadon.
És aztán énekelni kezd.
És a világ egy pillanat alatt vibráló színekben úszik.
Erre mondják, hogy varázslat…
Esetlenül kedves. Kedvesen esetlen. Még tanulja. A jelenlétet legalábbis, a dalok között és a kiállások alatt, mikor „nincs dolga”, mikor nem szól a hangja. Ám amikor szól az a hang, a civil köpönyeget vált és csillagként ragyog. Ha már megszületett, hadd ragyogjon. Olcsó klisé. Mégis igaz.
Libabőrbe bújik a test. Tátott szájjal figyel kicsi, fiatal, felnőtt és öreg. A kicsik aktívan énekelnek és táncolnak, az öregek bölcs mosollyal figyelnek, a fiatal csajszik figyelemért viháncolnak.
Én oldalt ámulok. Nem tudok sztárként nézni rá. Csak egy régi-régi, régen látott és nagyon visszavárt ismerősként.
Hazafelé elmélázom kicsit a parkban. Megint egy filmet vetít az elme. Lement a főcím.
A tehetség és a jó hang kevés. Tehetsége sok embernek van. Sőt, minden ember tehetséges valamiben, ami előbb-utóbb kibuggyan belőle, ha hagyja. Jól énekelni is sok ember tud. Ő viszont sokkal többet tesz, sokkal többet ad. Nem csak énekel. A dalokat saját magán szűri át és tükörként fordítja a nép felé. „Látjátok? Ez vagyok én. És ezek vagytok Ti is… Együtt vagyunk egyedül és mind ugyanazt akarjuk. Adni. Szeretni…” Magát nyitja meg és használja eszközként, és pont azért hat ennyire, mert őszinte, tiszta és rengeteg munka és kitartás van mögötte. És mert vállalja, hogy megsokszorozódik a sebezhetősége, mégsem tartja magán a pajzsot. A sok korábbi megpróbáltatás nem hogy elbizonytalanította, de megerősítette, és így kapta meg, így építhette meg azt a stabil alapot, amelyre most felépítheti a várát. Az Amerikai Álom Magyarországon. Hát lehetséges…
Ami furcsa, hogy ez esetben elsősorban nem a dalok hatnak. Hanem ő maga. És sokáig lehetne pszichológiai szempontból is elemezni az egész jelenséget, a sikere „titkát”, a jó időzítést, a ments meg image-t, amit ráhúztak, meg a többi hasonló fogást… most nem teszem. Ritka az, hogy amikor egy előadóról beszélek magamról is beszélek és amikor magamról beszélek, az az előadóról is szól. És valahol mindenkiről. Így működnek, ezért hatnak a dalok is, a zene, a művészet… mert mindenki magára szabja egy kicsit. Az alap megmarad, az üzenet magja érintetlen, mégis, a köpenye lehet színváltó. Kinek melyik tetszik. Kire melyik passzol inkább. Ákos szokta mondani, (amit egyébként Márai is gyönyörűen leírt), hogy a dal, a vers, vagy bármiféle alkotás nem az értelemre hat. Nem érthetjük száz százalékosan, hogy mit mond egy dalban a szerző, vagy aki előadja. De érezhetjük. És bizony érezzük… nagyon is… főleg ha ilyen látványosan gazdag színeket használ az előadó…
„A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé…” (Márai Sándor)
Így, hát így. Érzelmek. Mese. Álmok. Valóság.
A Kiskirályfi megkapta a Birodalmat és a fele Királyságot. És bár esetlennek látszik sok szempontból, szerintem a vetített kép nem olyan szemcsés amilyennek elsőre látszik… Szerintem menni fog ez neki. Az ismertség, a „nagyvilági élet”.
Nem tudom miért rakták be sokan a melankolikus, depressziós, lelkileg instabil dobozba, aki képtelen lesz megbirkózni a nyomással. Attól, mert az ember alapvetően visszafogottabb, még lehet boldog és vidám. És attól, mert néha melankolikus, vagy merengő, még nem lesz depressziós. Ráadásul az érzékenység sem egyenlő a gyengeséggel. A művészek ilyenek… a sztárok kevésbé. És ez szokatlan.
Aki ezt gyengeségnek látja, szerintem nagyon meg fog lepődni. Mert amit eddig látott a nagyérdemű, az csak a csírája annak az erőnek, ami benne van.
Sokan féltik őt. Figyelmeztetik, hogy vigyázzon, maradjon önmaga és ne változzon meg, mert így szeretik, ahogy van. Mintha a változás mindig negatív lenne. Pedig a változás alapvetően jó! Az ember nem veszíti el a gyökereit, az alapértékeit, a lelkét mikor megváltoznak körülötte a dolgok, és ez által ő is változik ebben-abban. A változás azt jelenti, hogy az ember fejlődik, növekszik, egyre inkább azzá lesz, amivé és akivé válnia kell. Kiteljesedik, nem elromlik.
Persze, van, aki elszáll, kezelni kell tudni a sikert és az ezzel járó hátrányokat is, kell tudni nemet mondani vagy meg kell tanulni, mert a média egyik pillanatról a másikra hiénává válhat… ez is világos. És sokszor a siker még nagyobb stressz-forrás mint a kudarc.
Néha a rajongók is erőszakosak. Sok az irigy és a rosszakaró. És ő művész, tényleg nagyon érzékeny. Azt mondják: szegény, mi lesz vele, nem fogja bírni… Pedig fogja! Megtanulta hogy maradjon talpon. A próbáknak azonban vége, kezdődik az előadás. Még csiszolódni fog, sokat, és tovább fejlődni, és lesznek még hihetetlenül kemény menetek, de pontosan fogja érezni, hogy mi az, ami neki jó, és ki az, aki őszinte vele. Minden téren. Mert sziklaszilárd alapokra építhet. Mert megtanulta mi a fontos.
Bárhogy is lesz, én biztos vagyok benne, hogy tudni fogja merre menjen ésha kételkedne is, legyőzi a félelmeit, ahogy eddig is, és boldogan él majd, akár az Óperencián innen, akár az Üveghegyen túl…
A kard pedig jó szolgálatot tehet, jó ha kéznél van mert néha bizony fel kell csatolni, hasznos a sárkányok ellen. Sokak szerint bolondság, de én még hiszek a mesékben.
És a királyfik mindig győznek!
(A felső kép Szegedi Katalin műve, http://szegedikatalin.blogspot.com )
„- Igazán akarod?
- Igen! Kiharcolni a magam történetét! Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetéssel, ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást... Végül is elég sokáig voltam kívül, sokáig voltam távol... Félre a világ mögötti világgal!...”
(Berlin felett az ég)
Ilyen buli viszont még nem volt. Az ember nem tudja mire számítson egy mini sörfesztiválhoz hasonló, padokkal telerakott sátor láttán, melyben a lehető legvegyesebb embernép falja a kolbászt még pár perccel kezdés előtt is. Kíváncsian vártam a transzformációt, mely bizony rekord sebességgel történt meg, ahogy a Főhős és zenekara rákezdett. A „tömegbarát”-nak vélt oldalsó rész is két pillanat alatt szűkült be, és még a középkorosztály érettebbik vége felé hajló, körömcipős, csinibe öltözött asszonkák is úgy ugráltak ütemre a néppel együtt az első pillanattól kezdve, mintha újra tizen-huszonévesek lettek volna. Ismét bebizonyosodott hogy nem szabad idő előtt ítélkezni (és talán idő után sem… az másnak a dolga.)
Szindbád dalolt, ahogy eddig, a közönség egy része pedig olyan emberekből állt, akiket nagyon rég láttam már, vagy akik régóta nem lehettek jelen koncerteken. Most itt voltak. Együtt voltunk. Újra. Az időutazás sokszor előkerül a koncerteken… hát most megálltunk az időben. A jelenben. Ott és akkor. „Minden úgy volt, ahogy köll.” Főleg a végén. Ahogy felcsendült a Valami véget ért, a kezek szinte egyszerre emelkedtek a magasba, az arcok az ég felé, üdvözölni az esőt és a dalt. Mintha a műsor része lett volna. Egy dalnyi eső. Mert a dal végére el is csendesült. Ennyi felszabadult, boldog arcot még nem láttam egyszerre az ég felé fordulni. És szívfacsaró ezt mondani árvizek idején, de akkor, ott, áldás volt ez a dal és ez a dalnyi eső, mert olyan szintű boldogság és áldottság érzést borított ránk, amit beoszthatunk magunknak egy időre. 
Bejegyzések
