Mikor a gyermek gyermek volt

Peter Handke:

Mikor a gyermek gyermek volt

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok

mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj

mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle

mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud

mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még
mikor a gyermek gyermek volt
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még
minden hegycsúcson a még magasabb hegycsúcs után vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után,
mint ahogy ma is még
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még
úgy várta az első havat,
és várja ma is még

mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként egy fának dobott,
s az ott rezeg ma is még

Emlékezz...

Van, hogy hirtelen felidéződik a múlt. A semmiből hirtelen előbukkan egy rég nem látott kedves arc. Valaki, aki régen a legkedvesebbek közé tartozott. Szinte a testvérem volt. Szavak nélkül is értettük egymást, mert a lányok ilyenek, ha barátok. Összekacsintanak, egyszerre szólnak, összeszinkronizálódnak.

Vannak barátok – kevesen, de vannak, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam – akiket szinte testvéremként szeretek. Van, akivel külföldre szakadt, csendes évek múltán is ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha csak kiugrottam volna egy teára a konyhába. Vagy épp ő szaladt volna ki feltenni egy kis vizet, vagy behozni a süteményt.

Van, akivel jobban megkopott a kapocs, de a múlt a mai napig élénken úszik vissza az emlékek közül, ha ő eszembe jut - és gyakran eszembe jut. Aktív múltunk volt. Átszőtte a zene, a koncertek, az éjszakába nyúló levélírások – tinta, töltőtoll, papír – a súlyos világmegváltós elmélkedések, a bulizások. Rengeteg közös emlék.

Jól esik néha visszapillantani és elmosolyodni akkori magunkon. Na meg egymáson :) Főleg hogy ma már családos, gyermekes a többségük.

Örülök, hogy voltak, vannak ilyen barátok. Köszönöm nekik, hogy vannak.

Köszönöm Nektek, hogy vagytok!

Szótlanul

Vannak pillanatok, mikor nem kellenek szavak. Fölöslegessé válnak, átformálódnak. Csak Te vagy és Én. Nézzük egymást. Szemem vetítőgépet játszik és kivetíti a legbelső kimondhatatlant. Érzések és érzelmek betűkbe szedett körvonalai vetülnek szemed vásznára. Rám nézel és magadat látod.

 

Megismersz, mert a részed vagyok. Vártál és én eljöttem.

Végtelenül nehéz a perc. Hogy várom ezt a pillanatot…

Szeretném feléd fordítani az Égi hangszórókat és belekiáltani a mikrofonba, hogy ITT VAGYOK! Bárki is vagy, bárhol is vagy… Ha hallod a Dalomat…

Szeretnék belenézni a szemedbe és kiolvasni belőle saját magamat.

Óh szív! Nyugodj!

József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

(1928 vége)

Just me - Ahogy vagyok

Ezt most kivételesen szavak nélkül :)

Derek Sivers mozgalmi útmutatója

Derek Sivers 3 perces szórakoztató TED előadása arról, hogy hogyan indítsunk mozgalmat. Tippként csak annyit, hogy legalább kétszereplős a játszma. Kell egy vezető és egy követő. Mindenki azt hinné, hogy vezetőnek lenni a legnagyobb bátorság és az övé a dicsóség, ám Derek Sivers azt mutatja be, hogy az első követőé a legnagyobb érdem, mert ő indítja be a "lavina-effektust". Amíg nem csatlakozik senki, addig a vezető csak egy őrült, megmosolyogni való különc.

Aztán eljön a pont, mikor kritikus tömeggé válik a tömeg, és átfordul az egész, (ahogy Malcolm Gladwell is írt erről a Tipping Point/Fordulópont c. könyvében). Na ezután már nem táncolni ciki és lúzerség, hanem kimaradni a cool party-ból. :)

(A  magyar felirat a 'view subtitles' alatt kiválasztható.)

Egyhelyben

Körbe-körbe járok…

Mindig azt hiszem hogy jutok valahova, de az egyetlen hely ahova jutok a hely ahonnan indultam. Mindig ugyanoda, mindig ugyanonnan. A hiány csapdája. A magány kalitkája. Próbálok erős maradni és derűs, remélni és hinni, de… ott a de. Ott vannak a napok, mint amilyen ez is, mikor tébolyodott oroszlánként keringek a ketrecben. Látom, hogy körülöttem ott egy hatalmas és szabad(nak tűnő) világ… de fogalmam sincs, hogy jussak oda. A ketrec nem enged. A rácsok törhetetlenek, ásni, kaparni is hasztalan… merre hát? Miből van ez a rács, hogy törhetetlen és mozdíthatatlan? És ki rakta körém? Ki rakhatta körém?

Trükkös kérdés. Egyértelmű válasz…

De ha én magam vagyok a kulcs, nem kéne, hogy egyszerűbb legyen a megoldás? Nem elég csak rájönni, ráébredni, tudatosítani, hogy a válasz mind odabent van?  

Ezek szerint nem. Mert hiába. Még mindig érzem. És a rácsok még mindig érintetlenek… A hatás, amit a sok próbálkozás és kaparás eredményeként láttam mind illúzió volt csak.

Vagy ez az illúzió? Melyik az igazi? Hol az igazság???

A hiány állandó társammá szegült. Pedig úgy szeretném ha elengednénk egymást végre! Megírtam már százszor, és még százszor… a régi írásokban, versekben is ott a nyoma. Ő a meg nem szűnő. Újra és újra felszakadó sebként éktelenkedik a szívemen, melyet időről-időre felszakít a magány. Mert ők ketten ilyenek. Kíméletlenül ragaszkodnak.

És mindig párban járnak...

A Kiskirályfi

A Kiskirályfi (Tabáni István) ma a környéken járt. Megnéztem.

Annyira hitetetlenül egyszerű, a szó legjobb értelmében. Annyira emberi.

Úgy lépett fel a színpadra, mintha egy road vagy egy szervező lenne, aki előkészíti a helyet a sztárnak. Kis mikrofonaffér, egy-két általános szó a közönséghez, mintha egy a környéken lakó régi ismerőst jött volna meglátogatni, de látta hogy esemény van így beugrott köszönni. A sztárnak híre sincs. Egy civil áll a színpadon.

És aztán énekelni kezd.

És a világ egy pillanat alatt vibráló színekben úszik.

Erre mondják, hogy varázslat…

Esetlenül kedves. Kedvesen esetlen. Még tanulja. A jelenlétet legalábbis, a dalok között és a kiállások alatt, mikor „nincs dolga”, mikor nem szól a hangja. Ám amikor szól az a hang, a civil köpönyeget vált és csillagként ragyog. Ha már megszületett, hadd ragyogjon. Olcsó klisé. Mégis igaz.

Libabőrbe bújik a test. Tátott szájjal figyel kicsi, fiatal, felnőtt és öreg. A kicsik aktívan énekelnek és táncolnak, az öregek bölcs mosollyal figyelnek, a fiatal csajszik figyelemért viháncolnak.

Én oldalt ámulok. Nem tudok sztárként nézni rá. Csak egy régi-régi, régen látott és nagyon visszavárt ismerősként.

                                                     

Hazafelé elmélázom kicsit a parkban. Megint egy filmet vetít az elme. Lement a főcím.

A tehetség és a jó hang kevés. Tehetsége sok embernek van. Sőt, minden ember tehetséges valamiben, ami előbb-utóbb kibuggyan belőle, ha hagyja. Jól énekelni is sok ember tud. Ő viszont sokkal többet tesz, sokkal többet ad. Nem csak énekel. A dalokat saját magán szűri át és tükörként fordítja a nép felé. „Látjátok? Ez vagyok én. És ezek vagytok Ti is… Együtt vagyunk egyedül és mind ugyanazt akarjuk. Adni. Szeretni…” Magát nyitja meg és használja eszközként, és pont azért hat ennyire, mert őszinte, tiszta és rengeteg munka és kitartás van mögötte. És mert vállalja, hogy megsokszorozódik a sebezhetősége, mégsem tartja magán a pajzsot. A sok korábbi megpróbáltatás nem hogy elbizonytalanította, de megerősítette, és így kapta meg, így építhette meg azt a stabil alapot, amelyre most felépítheti a várát. Az Amerikai Álom Magyarországon. Hát lehetséges…

Ami furcsa, hogy ez esetben elsősorban nem a dalok hatnak. Hanem ő maga. És sokáig lehetne pszichológiai szempontból is elemezni az egész jelenséget, a sikere „titkát”, a jó időzítést, a ments meg image-t, amit ráhúztak, meg a többi hasonló fogást… most nem teszem. Ritka az, hogy amikor egy előadóról beszélek magamról is beszélek és amikor magamról beszélek, az az előadóról is szól. És valahol mindenkiről. Így működnek, ezért hatnak a dalok is, a zene, a művészet… mert mindenki magára szabja egy kicsit. Az alap megmarad, az üzenet magja érintetlen, mégis, a köpenye lehet színváltó. Kinek melyik tetszik. Kire melyik passzol inkább. Ákos szokta mondani, (amit egyébként Márai is gyönyörűen leírt), hogy a dal, a vers, vagy bármiféle alkotás nem az értelemre hat. Nem érthetjük száz százalékosan, hogy mit mond egy dalban a szerző, vagy aki előadja. De érezhetjük. És bizony érezzük… nagyon is…  főleg ha ilyen látványosan gazdag színeket használ az előadó…

„A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé…” (Márai Sándor)

Így, hát így. Érzelmek. Mese. Álmok. Valóság.

A Kiskirályfi megkapta a Birodalmat és a fele Királyságot. És bár esetlennek látszik sok szempontból, szerintem a vetített kép nem olyan szemcsés amilyennek elsőre látszik… Szerintem menni fog ez neki. Az ismertség, a „nagyvilági élet”.

Nem tudom miért rakták be sokan a melankolikus, depressziós, lelkileg instabil dobozba, aki képtelen lesz megbirkózni a nyomással. Attól, mert az ember alapvetően visszafogottabb, még lehet boldog és vidám. És attól, mert néha melankolikus, vagy merengő, még nem lesz depressziós. Ráadásul az érzékenység sem egyenlő a gyengeséggel. A művészek ilyenek… a sztárok kevésbé. És ez szokatlan.

Aki ezt gyengeségnek látja, szerintem nagyon meg fog lepődni. Mert amit eddig látott a nagyérdemű, az csak a csírája annak az erőnek, ami benne van.

Sokan féltik őt. Figyelmeztetik, hogy vigyázzon, maradjon önmaga és ne változzon meg, mert így szeretik, ahogy van. Mintha a változás mindig negatív lenne. Pedig a változás alapvetően jó! Az ember nem veszíti el a gyökereit, az alapértékeit, a lelkét mikor megváltoznak körülötte a dolgok, és ez által ő is változik ebben-abban.  A változás azt jelenti, hogy az ember fejlődik, növekszik, egyre inkább azzá lesz, amivé és akivé válnia kell. Kiteljesedik, nem elromlik.

Persze, van, aki elszáll, kezelni kell tudni a sikert és az ezzel járó hátrányokat is, kell tudni nemet mondani vagy meg kell tanulni, mert a média egyik pillanatról a másikra hiénává válhat… ez is világos. És sokszor a siker még nagyobb stressz-forrás mint a kudarc.

Néha a rajongók is erőszakosak. Sok az irigy és a rosszakaró. És ő művész, tényleg nagyon érzékeny. Azt mondják: szegény, mi lesz vele, nem fogja bírni… Pedig fogja! Megtanulta hogy maradjon talpon. A próbáknak azonban vége, kezdődik az előadás. Még csiszolódni fog, sokat, és tovább fejlődni, és lesznek még hihetetlenül kemény menetek, de pontosan fogja érezni, hogy mi az, ami neki jó, és ki az, aki őszinte vele. Minden téren. Mert sziklaszilárd alapokra építhet. Mert megtanulta mi a fontos.

Bárhogy is lesz, én biztos vagyok benne, hogy tudni fogja merre menjen és ha kételkedne is, legyőzi a félelmeit, ahogy eddig is, és boldogan él majd, akár az Óperencián innen, akár az Üveghegyen túl…

A kard pedig jó szolgálatot tehet, jó ha kéznél van mert néha bizony fel kell csatolni, hasznos a sárkányok ellen. Sokak szerint bolondság, de én még hiszek a mesékben.

És a királyfik mindig győznek!

(A felső kép Szegedi Katalin műve, http://szegedikatalin.blogspot.com )

"...szétgurultam, mint a gyöngy a fű között..."

Próbálom összesöpörni a gondolataimat  és visszaterelni őket a helyükre. Mindig kiszöknek, huncut, ravasz, komisz kis gondolatok. Rángatják az érzelmek füleit. Vagy fordítva van? Mint az egymással incselkedő testvérek… hajba kapnak, összeölelkeznek, megint hajba kapnak, egyik húzza a másikat, a másik cukkolja az egyiket. Sokáig békében megvannak egymással, aztán egyszer csak felháborog a tenger, morajlik a hullám, megmozdul a föld…

Mélyre ásott vágyak törnek elő...

Kortárs sokkolda

Tegnap sokkoló élményben volt részem. Shakespeare III. Richard-jának kortárs változatára ültem be. Ez csak utólag derült ki. Mármint hogy kortárs. Alapvetően nyitott vagyok a modernre, azt gondolom, sőt általában a kortárs fricskákat is értékelem (itt-ott). De hogy egy horrormúzeummá alakított boncterem legyen a díszlet (az egyetlen), formalinba áztatott fejekkel, és testekkel, domina szerkóba bújtatott nőkkel a színpadon, LCD TV-s performance feeling-es bevetítésekkel, telefonfülkével és Kill Bill-es mobilcsörgéssel…

(Na jó, a Kill Bill-t értékeltem ;) Meg a ’He stinks!’ felkiáltást is Hastings nevére hajazva... )

Szóval a fantázia ott volt, biztos, csak én nem értékeltem az egészet kellőképpen. Csak ültem ott értetlenül, lesokkolva. Igaz, többen már az első felvonás alatt feladták és ingerülten kivonultak. Én azért megvártam a szünetet. Színházból még soha nem jöttem el a vége előtt. Most muszáj volt. Ugyanis nagyon ingerültté váltam magam is. Felkészületlenül ültem be. Ha tudom mi vár rám másik ’filteren’ keresztül nézem… Akkor sikerült volna végignéznem. De nem így történt. Kicsit szégyellem, mert bevallom a kíváncsiság bennem maradt. Vajon mit akart a rendező? Miért így? Mi volt a cél? Mi volt a láthatatlan a látható mögött? Mi volt – ha volt - érezhető az érzékelhetetlen alatt?

Ez esetben azonban nyitottak maradnak a kérdések.

A barátnőm végigülte. És kibírta. Nem őrjöngött az élvezettől, de nem is határolódott el tőle. És azt mondja hangzatos tapsvihar volt a végén. Elhiszem. A színészek tényleg jók voltak. És szakmai szemmel biztos a darab is. Nézőként azonban rá kellett jönnöm, hogy általában színházban is a tradíciókat és a tradicionálist preferálom. És azt, ha érezhetően és láthatóan is megmarad az érték. Shakespeare-nél meg még inkább.

Ha pedig másképp alakul, arra előre fel kell készülnöm…