Anger

Nem tudom  mit kezdjek a dühömmel.

Néha egyszerűen csak ordítani volna jó...

Lélekvalóság

"A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és 'tényszerűbb'. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek." (Pilinszky János)

Dal a fejben

És a dal. Hogy ne csak a fejben szóljon...

A jelen börtönében...

“A jelen börtönében gondolj arra, 

ha ajtót rajzolsz a falra,  

kiléphetsz rajta…”

Magamért is, másért is. Ezt éneklem újra és újra, szüntelenül. Talán biztatásképp, hogy tartsam a lelket. Magamban, és másban is…  Hogy erőt adjon. Reményt. Hogy ne az elkeseredettség, a kétségbeesettség és az elértéktelenedettség érzete uralkodjon. Hogy a fejet tudatosan, és ha erővel is, de a fény felé fordítsuk. Mert működni fog. Működik. Van terv. Ám mi csak utólag láthatjuk, utólag tudjuk és értjük meg a jelentését, az okát. Addig meg örökös vendég a kétely, szorongás nevű cimborájával együtt…

...

A ceruzám régóta érintetlenül fekszik a rajzasztalon.

Túl régóta.
Pedig ideje lenne rajzolni…

Épp ideje…

Meddig még...???

"A munka által válik a szeretet láthatóvá.

Ha nem tudsz szeretettel dolgozni, csak ellenszenvvel, jobban teszed, ha ott hagyod munkádat, és a templom kapujába ülsz, ahol azoknak az alamizsnáját fogadod, akik örömmel dolgoznak. Mert ha kenyered közönyösen sütöd, keserű kenyeret sütsz, ami az ember éhezését aligha csillapítja. Ha nehezteléssel préseled a szőlőszemeket, ellenszenved mérget fecskendez a borba. És ha úgy énekelsz is, mint az angyalok, azonban nem szereted az éneklést, csupán a nappal és az éjszaka hangjaival tömöd tele az emberek fülét." (Khalil Gibran, Fordította: Kudlik Ildikó)

De vajon meddig bírja az ember a templom kapujában ücsörögve...???

Elcsúszott idővonal

Ülök a peronon. Batyum egyre nehezebb, a vállamat húzza. Várok. Bénultan ülök és várok. De mire is? Olyan, mintha már minden hiába lenne.

Egyre távolodom. Lekéstem. Ezt érzem, folyton ezt. Lekéstem. Elkéstem... Legalább 10 évvel vagyok magam mögött. Ott, ahol lennem kéne, vagy inkább, ahol magamat láttam egykor. Elcsúsztak az események az idővonalon...

Az idő gúnyosan kacag, majd a nyelvét öltögetve elrohan: ’Érj utol, ha tudsz!’ Én meg a rémülettől földbe gyökerezett lábbal nézek vágyakozva a távolba... Hátha mégis jön az a vonat...

De vajon jó helyen várok? Hiszen számtalan vágány van. Megtörtént már nem egyszer, hogy egy vonat fényeit meglátva átrohantam a másik vágányra, majd a következőre, és az azt követőre. Az egyik vonat tovarobogott, a másik  már rég megtelt, a harmadiknál azt mondták ilyen fajta csomaggal nem lehet felszállni... Sokáig cikáztam, sőt, volt, hogy gyalog is elindultam... mégis mindig visszakerültem a kiinduló pontra. 

Visszaültem hát a saját peronomra, és itt ülök ma is. Néha azt veszem észre, hogy a közelben elrobogó szerelvényekből ismerősök, barátok integetnek hevesen.

Visszaintek mosolyogva, majd elszomorodom.

Nekik mind sikerült.

Megint én maradtam utoljára.

Remény

Remény.

Mert mindig kell, hogy legyen.

Hinni kell.

Csak így lehet élni. 

És élni kell.

A fájdalmakkal együtt,

hogy új jelen legyen a holnap.

Manónak.

És mégis...

Felállni.

Nem feladni. 

Küzdeni.

Remélni.

Mert hajnal van megint. (Persze)

Új nap indul.

És nem vagyok egyedül...

Reményvesztett pillanat

Feladom.

Nem értem. Nincs ötletem. Kifogytam.

Némaság. Tehetetlenség. Düh.

Elkeseredettség. Szükségtelenség. Hasztalanság.

Fölöslegesség.

Türelemjáték, csak most másképpen.

Sikertelenség. Bukás.

Elpattanó húr.

Fáradtság.

Kiégettség.

Az örömöket beárnyékoló sötétség.

Vagy inkább üresség.

Villogó feliratok: ’Elhalasztva.’ ’Törölve.’

Fájó fej.

Gondterheltség.

Kérdések kérdések után.

Barátoktól kapott rossz hírek.

Nyomasztó végesség.

Pánik.

Bambulás.

Fénykeresés.

Reményvesztett pillanat.

Kapuban állva

- Elkészültél? Készen állsz?
- Készen... Talán...

- Most, ha akarsz, belépünk ezen a kapun. Tudom, hogy sok a kérdés és a kétely. Meglesznek a válaszok. Odabenn mindenre fény derül. Már várnak. 

- Tudom. Kész vagyok. Fogd a kezem és induljunk. 

Kérlelhetetlen súly

Kedvetlenség. Mókuskerék. Spirál.
Fáradtság. Aluszékonyság. A világ előli menekvés.
Azt mondják, az ember álmában rengeteg mindent feldolgoz. Külső információkat, belső félelmeket, aggodalmakat.
Vagy épp megéli, amit a valóságban nem lehet.
És még a fej se fáj...


...vajon ezért húzza a súly olyan buzgón és kérlelhetetlenül a szemhéjat?

Szellemlét

- Miért nem örülsz?
- Örülök. Neked mindig!

Csak majdnem minden szürke mostanában. Látom és érzem a szép dolgokat, hálát adok minden jónak minden nap, és belül örülök annak, ami megvan, ami megadatott... kívülről azonban más látszik. Mert a belső, optimista magot befonta a szürkeség. Rátelepedett a frusztráció, a nélkülözöttség, a nem-kellesz-eléggé, nincs-szükség-rád, nem-ér-semmit-a-tudásod, hiába-minden érzése. Szétfolynak a napok. A rendszertelenség felemészti a perceket, órákat, heteket. Be-bekúszik a fekete jövő. Vagy inkább jövőtlenség. A kobold őrjöng, vagy épp cinikusan belekacag az arcomba... Folyamatosan fáj a fej, az ördög azt hiszi győzhet és meginoghat a hit.

Pedig a hit makacs. A hit erős. Ahogy a remény is, és a tudat, hogy ez is van valamiért. Célja van. Be fog érni. Ahogy az ötletek is a fejben, melyek már megfogantak, formálódnak, erősödnek, hogy aztán, a megfelelő időben, szépen sorban világra jöhessenek. A szellemlétnek is vége lesz egyszer. Hamarosan.

Hiszem.

Addig pedig tűrni kell. És várni. És elviselni, hogy sok a kérdés, de nem tudom őket megfogalmazni. A mondanivaló szétesik. Apró morzsákra hullanak a szavak.  

Betűnként forognak a száj körül, még mindig kacagva zsonglőrködik velük a kobold.

Kóbor betűk.
Várnak. Keresnek... 
Kapaszkodót. Kiutat.
Hogy újra szavakká formálódjanak.
Hogy új(ra) értelmet kapjanak...

Koboldszelidítő

Csak a mersz. Az hiányzik. Bátornak lenni. Védőháló nélkül ugrani és használni a szárnyakat. Hisz megtettem már. Többször is. Nem volt B terv. Csak a szakadék. És a halálugrás.

Akkor hát?

Ha tudok repülni, mi tart vissza mégis? Mi bénít meg? Miért erősebb a kobold?

Nem tudom fontos-e a miért.

Vagy, hogy tudni kellene-e minden lépést előre?

Nem.

Egyszerűen be kell ültetni a rakoncátlan ’goblin-koboldot’ a szobácskájába. Ellátni játékokkal és rázárni az ajtót. Akkor csöndben marad egy darabig. Ha pedig újra susogni, majd csapkodni, hisztizni kezd, csak tudomásul kell venni és elviselni. Menni tovább ennek ellenére, vagy ezzel együtt. Kézen fogni és vinni.

Felállni, kitörni, menni, futni. Repülni.

Ha kézen fogom saját rakoncátlan kis koboldom, és elindulunk együtt, akkor már nem ő ural engem, akkor már kívülről figyelem. Ha eleget figyelem megismerem. Ha megismerem, ha nem harcolok ellene, csak külsőleg szemlélem és elfogadom, talán abbahagyja a bosszantást.

Talán elcsendesedik,  békén hagy...

... és repül velem.

Mivégre?

Fodor Ákos:

KÖZÉP-MAGAS-ISKOLA

Annak, ki írna,

ne tanácsot adj, hanem

írószerszámot.

 "Bármire képes vagy. Ezt se felejtsd el.
Mindenki tud valamit, amit ő tud a világon a legjobban.
Azért született meg."  

                                                                                               (Kornis Mihály)

Avenues

"From here I look around to see
what avenues belong to me
I can't tell what I've found.

 ...

Now what would you have me do
I ask you please?
  I wait to hear your voice,
the word you say.

  I wait to see your sign
would i obey?"

Feloldatlanul

Azon gondolkodtam vajon gyermekként mi volt a kedvencem a játszótéren?  A csúszda, a hinta, a mászóka, vagy a homokvár építés? 

A csúszda gyors, mókás, izgis... A hintában megint csak, fent-lent, huss, csak úgy hullámzik minden. A mászóka? Na, az bizony stratégiai játék is, nem mindegy melyik lábat hova tesszük, hol kapaszkodunk és hova lépünk. Minden mozdulat számít. A mászóka kemény munka. Koncentrálni kell, és figyelni a környezetre. A mókuskereket hamar meguntam. A mérleghinta csak jó partnerrel volt élvezetes. A homokvár... na, az mindig hosszú-távú projekt volt, ilyenkor nem egyszerű homokvár épült, hanem egy egész kis település, árkokkal, alagutakkal, folyókkal, dombokkal, házakkal... Ha többen csináltuk még jobb volt, de egyedül is jó ideig elfoglaltam magam az építéssel.

Mindet szerettem, a lényeg igazából maga a játék volt. A folyamat. Autotelikusnak mondják a szakemberek, ezen alapszik Csíkszentmihályi  Mihály (szééép név :) ) FLOW elmélete. Autotelikus, vagyis önmagáért való. A folyamat miatt csinálni valamit, a tevékenység öröméért, nem az eredményért. Azért írni, mert az írás maga jó érzés, nem azért hogy könyv legyen belőle. Az csak egy folyomány, eredmény, de nem cél. Rajzolni, csak a rajzolás miatt.

„Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...”

Dolgozni, a tevékenység miatt. Odaállni valami mellé és vinni. Építeni. Jobbá tenni. Tevékenykedni. A "dolgozni" szó merevvé tesz, beszűkít, kötelességszagú, pénzfókuszú. Én meg még mindig abban hiszek naivan, hogy ez nem kell, hogy így legyen. Miért ne lehetne élvezetes a munka? Miért ne szerethetné valaki, amit csinál? Vagy inkább miért ne csinálhatná, amit szeret? Persze eljön egy határ, mikor már mindegy... mikor a hivatástudatot, vagy hivatáskeresést elnyomja a száraz valóság, a szükség, mert valamiből élni kell.
Feloldásra váró ellentmondás.

Játszani szeretnék. De a mai játszóterek (és az ott játszó "gyerekek") olyan mások... 

Ideje leszállnom a csúszdáról. Már nem olyan mókás. Nagy büszkén állni a tetején, lelkesen nekikészülni a csúszásnak, aztán husssss.... Széles vigyor két másodpercig, két lobogó kar, aztán csalódott, unott arc... ennyi volt az egész? Sokkal hosszabbra számítottam... más alakúra, más színűre. Másra. Már kipróbáltam mindegyik csúszdát, hátha valamelyik AZ lesz az. Kipróbáltam, és mókás-mókás, mégsem az igazi... A hinta hullámzása sem vonz, a fent-lent gyors váltakozása hamar kifáraszt. Valami stabilra vágyom. Valami igazra és igazira...



...

Befejezetlen írás.
Megkövült gondolat.

Egyelőre marad minden így.
Feloldatlanul.

Ember... (angyal)...

"Ember...

KELJ FEL

és

JÁRJ!!!"

Mire vagy jó...???

"Csak keresed magad...

Csak kérdezed magad..."

Egyetlen hang

1.

Szeresd az Istent, teremtődet, égnek és Földnek urát. Tudd, hogy teremtmény vagy és legyél hálás, hogy itt lehetsz, szeretni mindeneket. Szíved a tömérdek szépségbe úgyis belészakad.

Ez a szeretet parancsszava.

2.

Legyél gyenge és tűrj. Hatalmas erőd ettől növekszik. Soha ne mutasd, soha ne használd, soha ne pusztíts. Szabad vagy: emeld fel magad, emeld fel a Földet!

Ez az erő parancsszava.

3.

Nincs megismerés. Nincs tökéletesség. De a megismerés és a tökéletesség vágya mindenkinek kötelező. Nincs találás, csak keresés van. De kutatni és tanulni kell: nyújtózni a Fény felé.

Ez a bölcsesség parancsszava.

4.

Új és tiszta légy, minden nap: ne tűrd a bűnt és a mocskot. Számoltasd el magad. Ne emlékezz és ne felejts. Karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért, önmagadért és önvalódért.

Ez az erény parancsszava.

5.

Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős-eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit.

Ez a hit parancsszava.

6.

Egyetlen igazság van. Nincsenek nézőpontok. Ne pazarold kiszabott idődet: tudván tudd a Teremtés törvényeit, és ne harcolj ellenük. Tanulj meg örülni korlátaidnak.

Ez az igazság parancsszava.

7.

Szárnyalj szabadon: lázadj és élj. Keresd a szerelmet, serkentsd alkotásvágyadat. Ne félj semmitől. Menj el a szakadék széléig. Add magad, olvadj fel: teremts.

Ez a szerelem parancsszava.

A Hét Parancsszó egyetlen hanggá olvad össze:

Szeress!

(Ákos: A hét parancsszó, avagy az angyalok fegyverei)

Amíg megteheted...

"You are already naked, there is no reason not to follow your heart."

"If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle... Your time is limited... don't waste it living someone else's life... have the courage to follow your heart and intuition. They somehow already know what you truly want to become. Everything else is secondary."

(Magyar verzió itt.)

Végérvényesen...

Változni kell. Jobbá válni. Egészebbé.

Kijavítani a hibákat, 

befoltozni a lyukakat.

Felemelt fejjel járni.

Lépni. Bízni. Tenni. Hinni. 

Cselekedni.

Nem bezárkózni.

Nyitni.

Végérvényesen

kinyílni...

Két oldal

Hogy tud az ember nyugtalanul írni? Mikor nincs lecsendesedés, csak a felszínen való rohanás és megfelelés van? Teljesítés, megfelelés, keresés... Lehet így írni? Úgy igazán? Nehezen...

Idő kell a lecsendesedéshez. És néha azt kell mondanunk magunknak „Nem. Most nincs telefon, sem gép, sem tv, sem más. Most csak csendben leszek. Leülök és elgondolkodom azon mit is szeretnék tenni azért, hogy jobb legyen.” Mert a választás az enyém. Mit teszek, vagy mit nem teszek. Mire hogy reagálok, mihez hogy állok hozzá, melyik oldalról nézem a világot...

Gondolkodom. Írok.

Vagy beszélgetünk.

Beszélgetni jó. De írnom is kell. Mert az az enyém. Az én közegem. Az írás én vagyok.

„...olvass most belőlem...”

Lassan véget ér egy feszült és feszített korszak. Vagy inkább kettő. És új korszak indul. Remélem. 

Mert lehet félni, és aggódni. Jöhetnek rémképek. És lehet remélni is. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hogy ezután csak jobb lesz. Hogy megtalálom a helyem a teljesítés világában is... Mert lehetséges. 

Minden lehetséges.

És én a reményt választom.

"...a lét másik szintjén..."

"Az élet egy folyamatos premier, amiben nincs lehetőség próbaelőadásra - mindig új és megismerhetetlen. Mindig az történik aminek történnie kell, és minden egyes pillanatban választhatunk: fel akarunk lépni a lét egy

egészen új szintjére, vagy sem.

Ezt a folyamatot a hernyó átváltozásához hasonlítanánk: amint a hernyó úgy érzi, hogy valami új akar lenni, bebábozódik, és visszavonul gubójába. A gubó csendjében megtörténik az átváltozás: megszületik a pillangó. Amint a pillangó megszületett, a hernyó már nem lehet többé hernyó. Egyszerűen már nem létezik. Pillangóvá vált, és egyenlőre fogalma sincs, hogyan kell repülni. Fél attól, hogy leesik és megpróbál mászni a levegőben, ahogyan eddig a földön tette. Régi tapasztalatai már nincsenek a hasznára, ezért meg kell tanulnia repülni. 

Abban a pillanatban, amint felismeri, hogy pillangó, azaz azonosul saját magával, ez már nem is lehet olyan nehéz. Eddigi léte fölé emelkedik, és megtanulja élvezni a repülést. Új kihívásokkal találkozik, új kockázatokkal, új lehetőségekkel és egy új élettel - egy élettel ami a lét másik szintjén található."

(Kurt Tepperwein: Illúziók nélkül - Arozika blogjáról)

Két világ közt

Két világ közt leledzem. Pislogok, pillogok egyikre, majd a másikra. Mintha szakadék lenne a kettő közt, én pedig a mélyben állva azon filóznék hogy vajon melyik falhoz feszítsem a hátam és melyikhez támasszam a lábam hogy felérjek a felszínre?

Esetleg nem is kell mindkét fal, sziklamászó-módra elég lehet csak az egyik is? Lehetséges az? Vagy csak néha kitámasztani lábbal, a másik falat is kihasználva? Hogy a legjobb? Hogy a legigazabb?

 

Az egyik fal a sajátom. Az értékvezérelt, szabad és építő világ fala.

A másik az érdekvezérelt, kötött, tompító, megalkuvó világ fala. Mókuskerék.

 

Egység helyett kétség. Vajon hogy egyesülhetne a kettő? Hogy egyesíthetném? Hogy lehet kitörölni a külső elvárások iránti megfelelési kényszert?

 

Hogy lehetnék végre (itt is) az, aki valójában vagyok?

Alkalmi álarcosbál

„A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt az igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodnunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”                 (Márai Sándor : Az ember jelleméről)