Change

"I choose a change

to rearrange

to fit my new mind

into the new shape..."

Vezess...

Angyal... Fogj kézen és vigyél magaddal. Kérlek. Fogj kézen és mutasd merre menjek. Sétálj velem. Állj mögöttem. Vezess...
Gyújts fényt...
Mutasd meg az utat...

...ahogy eddig mindig...

Felhőtlenül (?)

Hogyan kell felhőtlenül boldognak lenni? Néha (néha?!) elgondolkodom, hogy mi miért érint meg, miért gondolok vissza bizonyos időszakokra, szavakra, mozdulatokra, miért hozom elő oly gyakran az archívumból a keserédes filmeket (is)? Miért félek még mindig a múlttól, miért kísértenek a volt kísértetei, miért nem CSAK előre nézek?

 

Aztán újra elgondolkodom. Miért kéne? Miért kéne CSAK előre nézni? Út csak egy van, irány is, ha lépkedni kell, de körbenézni mindig szabad. Sőt kell is. Hogy lássuk honnan hová jutottunk. Hogy tanuljunk. Hogy hálát adhassunk.

 

Mert még hálásabb vagyok így. Ha emlékszem az útra, ha eszembe jut mennyi erő és kitartás kellett, mennyi várakozás és küzdelem, mennyi türelem, mennyi félelmen és sérelmen kellett úrrá lenni, mennyi embert elengedni, mennyi fájdalmat ’elfájni’… falakat bontani, megbocsátani, kinyílni, befogadni… akkor minden napot hálával kezdek és fejezek be.

És napközben is… nem azért szólal meg egy keserédes emlékeket előcsaló dal a rádióban, hogy fájdalmat okozzon újra. Hanem hogy emlékeztessen, milyen hálás vagyok a MOSTért.

Nem kell a felhőtlen boldogság. Csak boldogság kell. Nem baj, ha néha fátyolfelhős az ég.

Így igazi. Így emberi.

Így élem meg,

emberi módra,

saját mesémet.

(HR-es) önismeret

'HR-es önismeret'. Volt egy ilyen órám. Furcsán hangzik. Számomra az önismeret alapigény, szakmától, embertől függetlenül. Mindenkinek meg kell ismernie önmagát, vagy meg kellene, ami valahol egy lehetetlen küldetés, valamilyen szintig mégis lehetséges.

Van, akinek belső igénye, belső motivációja, hogy jobban megismerje saját „működését”, hogy tudja mikor, mire, hogyan reagál, és miért épp úgy, ahogy. Van, akit a környezete késztet, netán kényszerít… esetleg csak egy trauma során fedezi fel az önismeret erejét. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert az előbbi csoporthoz tartozom, már ha tartozni kell bárhova is. Persze nincsenek éles határok, hiszen a környezet is hat ránk, sokszor sokkal jobban, mint szeretnénk…

 

Az önismeret régóta része az életemnek. Jártam személyiségfejlesztő és önismereti kurzusokra, itthon és külföldön, jártam terápiára, olvastam könyveket, kipróbáltam a pszichodrámát és a családállítást, töltöttem ki teszteket, írtam, rajzoltam, művészkedtem, tanultam, kíváncsiskodtam, figyeltem… Figyeltem. Ez a legjellemzőbb rám egy közösségben. A háttérből figyelek. Nem vonódom be igazán, nem veszek részt, inkább figyelek. Csendben.

Ennek két oka van:

1. kíváncsi vagyok és érdeklődő, szeretem megismerni mások nézőpontját. Csodálattal tölt el, hogy mennyire különbözünk, mégis milyen hasonlóak tudunk lenni. Érdekel ki hogy látja a dolgokat, miért úgy, ahogy és ez mennyiben hasonlít arra vagy különbözik attól, amit én gondolok. Nem ítélkezem. Figyelek.

2. a rengeteg önkutatás, önfejlesztés után sem tudom elhinni, hogy az embereket érdekli, vagy érdekelheti az, amit mondanék, amit mutatnék, aki vagyok. Nem beszélek, csak ha kérdeznek, akkor is csak óvatosan, mert azt gondolom udvariasságból kérdeznek csak, igazából nem érdekel senkit mit gondolok. Nem mesélek magamról, csak ha kérik, nem mutatom meg magam, csak ha kirángatnak a színpadra a függöny mögül.

A saját világomban élek, álom és valóság határán, és hol ide billenek, hol amoda. Fél lábbal itt, fél lábban ott. Sokszor kusza képekben, filozofikus „tudatfolyamban” írok, vagy gondolkodom, így működöm. Csapongok, bonyolítok, feltekerek gondolatokat, majd kibogozom őket. Szeretek írni, írni tartozom... 

 

„Figyelem magamat,

akár egy másikat

jót mond vagy igazat

és mit énekel…”

                                                            (Ákos: Idelenn Idegen)

 

Az önismereti foglalkozások, csoportok kihúznak a komfort zónámból. Előhozzák belőlem, hogy beszéljek, hogy megmutassam magam, a saját tempómban ugyan, de lassanként kinyíljak, meséljek, vagy bárhogyan is, de kifejezzem mi van idebenn. Hogy megismerjem a csoporttársaimat, hogy kialakuljon egyfajta kötődés és bizalom. Az ilyen csoportoknak az egyik legfőbb értéke és hozománya a kapcsolatrendszer kellene hogy legyen, hogy támogassuk egymást és szakmailag – és akár emberileg is - számíthassunk egymásra a későbbiekben. Sajnos ez nem mindig valósul meg, próbálkozni mégis megéri.

 

Mert ha az idő engedi, a bemelegítés után el lehet kezdeni „dolgozni” is. Úgy igazán. Tágítani a komfort zónát, úgy hogy közben tudjuk, hogy van mögöttünk egy egész csapatnyi ember, aki támogat. Mert csak így tanul az ember, így változhat meg, ha megéli, hogy másképp is lehet, nem csak a megszokott úton, nem csak úgy, ahogy eddig mindig csinálta. Lehet másképp. Lehet jobb. A változás lehetséges. A változTATás már nem. Mert megváltozTATni senkit nem lehet, ha ő maga nem akar változni, és ha nem maga miatt akar változni, csak valakinek a kedvére akarja formálni magát, hogy megfeleljen a külső elvárásoknak.

 

Önmagunk jobbá tételéért cselekedni. Tanulni. Tapasztalni. Figyelni. Mert így lehet szebb a világ. Karnyújtásnyi körben felelősek vagyunk a világért, a környezetünkért, a kapcsolatainkért. Másokat megváltoztatni nem tudunk. Hatni rájuk azonban igen. De nem a másikat kell vizsgálgatni és alakítgatni, hogy megfeleljen az igényeinknek. Figyelni kell. Alázattal. Kíváncsian. Nyitottan. És dolgozni kell. A legkeményebben. Nem a környezeten, vagy a másikon. Magunkon.

Magunkon kell kezdeni.

Off of the strip

Együtt

Ha távol vagy

Belül valahogy tompábbá válik minden

Rád figyelek

Veled vagyok

s csak elhessegetem magamtól a ’gondolatbetolakodókat’

Ha közel vagy

Kívül valahogy tompábbá válik minden

Rád figyelek

Veled vagyok

s csak elhessegetem magamtól a ’gondolatbetolakodókat’

Mert ez az, ami számít.

Ez az, ami fontos.

Együtt lenni.

Együtt élni.

Együtt.

Egyensúly

Vezetés közben Márait hallgattam a minap. A Füveskönyvet. Jól esett. A legkülönbözőbb forrásokból képes erőt meríteni az ember. Mindig másra van szükség, attól függően, hogy épp melyik rész "éhezik", vagy sóvárog a törődésre. A test, az elme vagy a lélek...

Ha az élet kerekére gondolunk, vajon létezik szimmetrikus, egyensúlyban lévő kerék? Vagy az egyik terület fejlesztése mindenképp egy másik sorvadásával jár?

Léteznie kell egyensúlynak...

És lehet hogy mese... de én hiszem, hogy létezik.

Még mindig...

Mint mindig...

Minden változáson belül

Arról, hogy mikor van jogunk erőszakosan változtatni az élet helyzetein

Munkaköröd fáraszt, úgy érzed, máshol, más emberek között, másféle életfeltételek mellett igazibb erővel és megelégedéssel tudnál dolgozni. (...)

A kísértés órájában vizsgáld meg tapasztalataid, értelmed, jellemed és a világi dolgok igaz természetének ismeretében vizsgáld e vágyakat. Új emberek nem adhatnak neked semmit, ami alapjában megváltoztatná a világhoz való viszonyodat; mert csak te adhatsz magadnak valami elhatározót és lényegeset. Hasonlóképpen az új munkahelyen is munkás maradsz, és rajtad múlik, milyen erővel teremtesz magadnak az új helyzetben megfelelő munkalehetőségeket. Minden rajtad múlik. (...)

Mikor van hát jogod erőszakosan változtatni életed körülményein, keretein és helyzetein? Semmi esetre sem akkor, ha unalmad szűntét, vágyaid kielégülését, bosszúd betelését reméled az ilyen elhatározástól. Maradj, ahová az élet állított, végezd kötelességed és töltsd meg lelked az igazsággal; többet az új világban sem kaphatsz, a déli szigeteken sem.

De ha úgy tapasztalod egy napon, hogy munkád, életed környezete és feltételei nem egyeznek jellemeddel – akkor és csak akkor szánd el magad a változásra. És tudjad, hogy te minden változáson belül ugyanaz maradsz.

(Márai Sándor - Füveskönyv 28 - részlet)

Utazó

Nem minden területen vagyok a helyemen. Erre nap mint nap rájövök. Nap-mint-nap-mint-nap. Pedig néha azt gondolom talán még jó is lehet, talán megszokom, vagy még akár meg is szeretem… Nagyon néha. Mert nem múlik a ’kulturális sokk’. Nagyrészt inkább csak tiltakozom. Csendben. Belül.

A minap az értékeimről töltöttem ki egy tesztet. Az eredmény szintén megerősítette a fenti hipotézist. Ami elgondolkodtató… Ha saját értékeim ellen dolgozom, vajon meddig bírom kiégés nélkül? Ha nem szívből teszem, amit teszek, csupán kötelességből, vajon mennyire válok hiteltelenné?

Ha az energiám a belső küzdelemre megy el, vajon marad –e elég másra? Mert néha nem tudom hol van a fáradtság határa. Nem is fáradtság, vagy nem csak az. Energiátlanság. Mintha szétfolyna az összes. Napközben. Este és hétvégén újratölt az elem, hogy a másnapot - még ha pittyegve is a lemerülni készülő aksitól, de kibírja.

… recharge battery...

Pedig sok minden van, ami erőt ad: a kis, másoknak szinte észrevehetetlen pillanatoktól kezdve, a természeten, a madárcsicsergésen, a baráti estéken, a közös élményeken, a reggeli mosolyon, a szép szavakon és öleléseken át a dörgedelmes koncertig…

Vajon biológia az egész, vagy a lélek tiltakozik, mert más lenne a dolgom…? Más. Nem ez. Más. Most mégis ez van. Úgy, ahogy lennie lehet… hogy aztán majd megint lehessen másképp.

„Tovább kell menned, hiszen dolgod van. Körülbelül így szól hozzád az élet, mindennap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.” (Márai Sándor)

Utazó.

Út

"Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett."

(Csukás István)

Helyesen

Az egyik legnagyobb öröm és áldás az életben, ha kimondhatjuk azt: „Szeretlek.” – és válaszul azt kapjuk „Én is szeretlek Téged.”

Ami ennél is nagyobb öröm és áldás, ha a kimondott vallomásra azt a választ (is) kapjuk, hogy „Érzem.”

Mert akkor nem csupán szeretünk…

…akkor JÓL szeretünk…

Elcsendesedés

Elcsendesedés.

De most jó értelemben.

Nyugodtan.

Békésen.

Mosolyogva.

Fellélegzem…

Tavasz van.

Élek.

És életemben először

biztonságban

érzem

magam.

Kegyelmi pillanatok

"Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna. Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen -gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az egó határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is."

(Biegelbauer Pál)

A tükör tükörképe

"Mint tükörben a tükör tükörképe:

végtelen arc fonódik egy füzérbe;

melyik vagy te? és én melyik vagyok?

Én adok fényt neked, te fénylesz bennem

s bennünk a világ. Vagy a végtelenben

valami még nagyobb.

(Keresztury Dezső: Mindig velem vagy - részlet)

Szerda délután

„Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek.” 

                                                              (Ancsel Éva)

…összeszövettek…

      Nagy szavak.

      Kis szavak.

      Szavak

      és

      csendek.

Van, hogy valami egetrengetőt akarunk mondani. Valami olyat, ami nagyot szól. Ami hat. Ami kifejezi az erejét annak, ami odabenn van. A nagy szavakhoz nyúlunk, melyeket mi alig használunk ugyan, de mások már megkoptatták a fényüket, annyiszor mondták hamisan, vagy hiába. A nagy szavakkal egy a baj, hogy könnyen lufivá dagadnak és a pillanat töredéke alatt pukkadnak ki.

Néha mégis kellenek.

Néha meg nem. Mert néha elég egy telefon, hogy „itt vagyok a boltban, mit hozzak?” vagy egy „kijöttem kicsit sétálni, gondoltam felhívlak.” Néha elég egy mosoly. Egy érintés. Egy kölcsönös szemvillanás. Egy sóhaj. Két összekulcsolt kéz. A közösen átélt élmények.

Néha nem kellenek a szavak.

Vannak pillanatok, mikor a csend sokkal beszédesebb.

Vannak igazi, tiszta és őszinte pillanatok, percek, napok… Az élet nem a díszes cukormáz miatt édes. Az álom nem vattacukorpárából fonódott. Nincs lila köd. Sem rózsaszín szirup-tó. Csak az van, ami igaz. Ami van, az igaz.
Igazi.
És természetes.

Valódi életképek az álmodók álmából. Mert egy álmodó és még egy az kettő. Már ketten vannak.

Dúdolják a Dalt…

és együtt álmodják tovább…

az igazat.

...the way I am...

Látomás

Victor-Marie Hugo:

LÁTOMÁS

Fejem fölött éjjel fehér angyal suhant;

csodás jelenés, mely elűzte a vihart,

s csitult a távoli tenger hangos szava.

– Miért jöttél hozzám, angyal, ma éjszaka?

– kérdeztem, mire ő: – Elviszem lelkedet.

– Amikor így beszélt, megszállt a rémület,

mert az angyal leány volt és gyönyörű szép.

– Mim marad, ha viszed? – Megragadtam kezét.

Nem válaszolt. Kiterjedt köröttünk a setét.

– Szólj, hova viszed el, mutasd meg a helyet!

– Még mindig hallgatott. – Mennyekből érkezett

vándor, felelj, halál vagy élet a neved?

– Az angyal fekete testével rám hajolt,

széttárta szárnyait, aztán így válaszolt:

– Nem élet, nem halál; a szerelem vagyok.

– Akkor megláttam, hogy a nappal átragyog

sötét szemén, és az egész csillagvilág,

ezer csillag fénylik szárnya tollain át.

Gravitáció

"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére..."  (Stephenie Meyer)

WE are

Csillagszemű

Zene. Kell. Mindig.
Visszahozza a mosolyt :)



ééés akár táncolhatunk is:

A legutolsó királylány

Érzékeny nap. Érzékeny órák, pillanatok… súlyos bárd minden bekúszó kép. Kaszabolja a józan észt.

A homlokomat dombnak használja a goblin és rátelepszik. Kipakolja piknikes kosarát, előrántja a filmvásznat, maga elé feszíti és vetíteni kezd. Elhozta a kísértetet. Ahogy elhozza újra és újra. Az összes kameraállásból levetíti ugyanazt a filmet. És közben kárörvendve vihog. Mert tudja, hogy fáj, mégsem tudom kikapcsolni. Végigvetíti. Kihangosítja. Lelassítja. Visszatekeri. Kommentálja. Végtelen lejátszás bekapcs.

És én nem teszek semmit. Csak nézem. A lúzer. Minden hiába.

A naivitásra nincs orvosság.

„Túl sok a kevésből…”

Figyelemhiány. Nincsség. Hiábavaló küzdelem. Mert hát, mivégre? Lehetne helyette semmi. Az egész helyett. Csak abbahagyni.

És az jobb lenne?

Nyugodtabb.

Vagy inkább érzelemtelen. Üres. Talán jobb lenne. Sosem érezni. De hisz, mikor meg betompul a világ azért könyörgök, hogy érezhessek végre újra. Bármit. Fájdalmat is akár, csak érezzem hogy élek.

 

Hát érezni érzem. Talán a test gyengesége hat így, ilyenkor a lélek is elgyengül és mindent százszorta kiélezettebben él meg. Talán torzít is a kép…

A goblin műve?

 

Csöndre vágyom.

Mesére.

Csak arra, amire mindenki más…

Ehelyett láncba verődve loholunk egymás után. Ki-ki után. Mindenki valaki más után. 

Ahelyett, hogy minden második megfordulna…

Nem akarok kísérteteket!

Forduljak meg?

Megtehetem.

Egy a baj.

Az 1-es számot kaptam.

A 2-esek dolga a fordulás.

Mögöttem senki nem áll.

Én vagyok a sor vége.

 

A legutolsó királylány.

Végérvényes rend

Szabó Éva:

INDULÁS ELŐTT

Csomagoljunk

legyünk útra készen

mielőtt minden

eltörik egészen

hisz oly kevés

mit vinni kell

egy „megérte”

egy „hinni kell”

egy szerelemtől

fényes pillanat

a sárba süppedt

kő alatt

a sötétben

egy résnyi fény

élétől

megsebzett remény

mert valami

végérvényes rend kell

ha nagy útra

készül már az ember

tudván

hogy akkor sem néz

hátra

ha nevét valaki

még egyszer elkiáltja

Invisible

Nyomtalanul?

Láthatatlanul?

Ez marad?

Ez marad…

...

Protagonist

...has the script been written? Or are we in "impro-land"?

I wonder...

Actually both are true.
Anyway...

"...Stay a little longer, you know

You're making me feel

The monsters aren't real

You're making me feel

I'm not alone..."