Utazz könnyen

Arról, hogy a csomagolás öregít

Utazz, de kis poggyásszal. Utazz, de minden pillanatban tudjad, hogy nincs igazi maradása sehol az utasnak. Ne tölts sok időt málhád rendezgetésével, ne cipelj útjaidra fölösleges tárgyakat. A csomagolás öregít. Az élet apró, mellékes feladatai öregítenek legfurfangosabban. A szöszmötölés, a mindennapok szertartásainak fölösleges bonyodalmai, a leszakadt gombok felett érzett bosszúság, az idejében el nem küldött levelek gondja, a csomagolás útközben. Az ember nemcsak dramatikusan öregszik, lengő fehér fürtökkel és meszes erekkel, nem. Az ember akkor is idő előtt öregszik, ha a szennyes nem fér egy hét múltán málhádba, holott egy hét előtt, vasalt állapotban, még pompásan elfért. Utazz könnyen, mint a madarak. Így messzebb jutsz és fiatal maradsz.

 

(Márai Sándor: Füves könyv)

Hallgass, hallgatok...

A hallgatásról és a hallgatókról

De hallgatni sincs mindig jogod; különösen, ha a fecsegő megszólal, előbb-utóbb felelned kell. Természetesen mi sem lenne vonzóbb, sem kényelmesebb, mint mindig és minden alkalommal hallgatni az emberek között, s csak műveden át szólani a világhoz - műveden át, ami lehet egy könyv vagy egy pár tisztességesen varrott cipő, vagy éppen csak a türelmes és kiegyensúlyozott létezés ténye. Ez lenne a legszebb; de az élet nem adja ilyen olcsón a megoldást. Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből, megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.

(Márai Sándor: Füves könyv)

Sorsvárás

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

(Márai Sándor: Füves könyv)

Mese a vándorról

A megfáradt vándor ázott, rongyos ruhájában és kopott, lyukas cipőjében céltalanul bolyong az erdőben. Nem tudja hol van, azt sem merre kellene mennie. Megtépázta az idő, kirabolták, helybenhagyták, csak embersége és becsülete maradt a sajátja. Vacogva keresi a menedéket a jéghideg sötét esőben. A Hold ködös lámpaként világít az égen.

Az erdő szélén egy fal állja útját. Magas és hosszú, végeláthatatlan fal, megmászni lehetetlen, megkerülni végtelen idő. A vándor elcsodálkozik, méricskéli a falat, majd mintha hangokat hallana, a falhoz tapasztja fülét. Talán van odabent valaki?

Amint a füle a falhoz ér, a téglák mocorogni kezdenek, megrázkódnak, nagy robajjal omlik le a fal, mely egy régi-régi kaput takart.

A vándor megszédül, meginog, majd csodálkozva a kilincs felé nyúl. Érintésére nyikorogva ugyan, de szinte magától nyílik a súlyos ajtó, hiszen régóta nyílni akart már, csak egy érintésre várt. Egyetlen érintésre. A megfelelőre.

Ahogy nyílik, fényözön tör ki a kapun, beinvitálja a megszédült vándort egy meleg fuvallat, és egy hang, mely így köszönti: „Isten hozott, ez a te otthonod.”

Szegény vándor, csak hunyorog, káprázatnak véli az egészet. Körben csupa finom és drága holmi, melyeket eddig csak képzeletében, ha látott. Álmában talán? Nem tudja hova nézzen, hozzáérni semmihez sem mer, hisz ez neki egy kastély, egy palota, soha nem látott szépségekkel, még azt is szégyelli hogy lucskos cipőjével összesározza a szép tiszta padlót.

Ekkor meglát egy képet a falon. Mintha ő lenne rajta úri ruhában, egy asszonnyal… nem látja jól, szeme megfáradt a viharos sötétben. Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a képet, de amint hozzáér, a kép a földre zuhan és az üveg darabokra törik. Megretten. Rémülten hátrál ki, biztosan meghallották, jönnek és megbüntetik, ez biztos csak tévedés, ő csak egy szegény szerencsétlen vándor, hogy lehetne neki palotája, hogy lehetne mindez az övé?

Lehajtott fejjel hátrál vissza az esőbe, az ajtó elé. Nehéz batyuja a vállát nyomja, ázottan még súlyosabb, mintha kövekkel lenne megrakva. Fáradt. Éhes. Szomjazik. Melegedni szeretne és száraz ruhát kapni. 

Édes, frissen sült sütemény illata csapja meg az orrát. Ismerős illat. Vajon honnan?

Zokogva rogy térdre, ahogy imádkozni kezd.

Ekkor megjelenik egy szorgos, nagyszoknyás alak és elkezd az összetört üveg felett sertepertélni. Kinéz, ijedtében felugrik, hogy nyitva találja a kaput. Majd meglátja a vándort. Hunyorogva húzza össze szemöldökét, hogy jobban lásson:

- ...az úr az? Dehát… lehetséges ez?!? – kérdezi meghökkenve, elcsukló hangon. Hát meggyütt az úr? TeSzűzMáriaSzentAntal!! Asszonyoooom!!!- kiált a másik irányba nézve. Megjött, hazatért, végre hazatért!- csapja össze a kezét. A Jóisten hazahozta! De hát mit csinál ott kint, hát hogy nem gyünnék mán bejjebb az úr, no. Nem ázott mán eleget?

A vándor értetlenül bámul a meglepett arcra. Valahol mintha már látta volna…

A folyosó végén ekkor megjelenik az asszony: - Minden rendben, köszönöm, feküdj csak le, Magdám! – mondja, majd hangtalanul, mezítláb lép ki az esőbe, hogy fölsegítse és bekísérje urát:

- Nyugodj meg! Tudom, hogy nem ismersz meg. Reggelre múlik csak el teljesen az átok, akkor emlékezni fogsz. Most pihenned kell. A fürdőd forró, forrón tartottam minden este, nem tudván mikor érkezel. A vacsora tálalva, a sütemény is kisült.

Borod kitöltve, ágyad megvetve vár. Itt biztonságban vagy.

Isten hozott az otthonodban.”

Official Havasi Fan

Azzá lettem. Hivatalos Havasi Balázs tisztelővé, csodálóvá…

A mai koncertje egyedülállóan mesteri volt. Egy inkább klasszikusnak mondott koncerten voltak pillanatok, mikor fizikailag esett nehezemre ülve maradni, nem felpattanni és a láncokat ledobva, önfeledten tombolni.

Drum & Piano. Ez lesz a kulcsszó az elkövetkezendő hónapokban, ilyen lesz ugyanis az új lemez: zongora és dob, a két első helyen álló hangszer a kedvenc-hangszer-listámon.

Mondom újra: klasszikus zongora + egy zongoraművész kombinálva a rockzenész dobossal, aki a pléhketrecben ülve üti szét a bőrt… de olyan módon, hogy a mellettem ülő, enyhén már kopaszodó, szemüveges, konzervatív klasszikus zenéhez szokott idősödő úr is állva és fej fölött tapsolva követeli vissza a zenészeket az álló ovációban.

A zene az első pillanattól kezdve túlcsordul rajtam könnyek formájában: áhitat, hála, elszabadult érzelmek, visszafogott sóhajok, öröm, bánat, merengés, emlékek, vágyak. Égi zene. A színpad csordultig muzsikusokkal, Pejtsik Péter egyik hangszertől a másikig rohan, közben vezényel, én meg próbálom követni, hogy pontosan hány hangszeren is játszik? De elveszek közben… a reneszánsz ember megtréfál. Vendégek, ének, népzene, világzene, őszinte és tiszta örömzene. Fények, vetítés, kis központi blokk családi fotókkal a szeretett nagyszülőknek ajánlva…

Felejthetetlen és katartikus élmény…

Vannak még magyar zsenik, hiába...

Indy

KT Tunstall pár napja Indyben (Indianapolis, USA), egyik egykori törzshelyemen lépett fel...
...néha fellobban a nosztalgia... főleg ha anélkül is pontosan tudom ki az, aki biztosan ott volt a régiek közül megnézni őt, hogy azóta beszéltünk volna...

Keserű só, keserű tenger

(videó nélkül ajánlom... itt a film kivételesen csak zavaró)
 

JÓZSEF ATTILA: SZERETŐK LÁZADÁSA

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

Úton

„…félek saját magamtól…

olyan furcsa és erős az akaratom…”

a zene utat talál

utat tör

még a járhatatlan sivárságban is

rejtett járatokat emel ki a hamuból

így mutatva utat az igazság felé

viharokon és könnyzáporon át

de úton vagyok

úton vagyunk

 

 

Jégtánc a tűzön át

Fodor Ákos:

JÉGTÁNC

A jég

meg az ég

szikrázva simul össze,

a szél

se beszél:

por-hóval kergetődzve

játszanak

- mert szabad...

E fényes-boldog pusztaságban

nincs hazug szó: tisztaság van;

senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,

itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!

Égnek

és jégnek

kristály síkjai közt suhan a lélek...

a levegő penge-éles és szesz-tömény,

itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;

röpülve, zuhanva,

pörögve, suhanva

szótlanul mond hálát jégnek és égnek

a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

Oly jó:

erre nincs szó!

S ha vége a dalnak és fárad a láb:

a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát

némán begyógyítja a szűz hó.

Verskavicsok

Fodor Ákos tollából:

remény és talán

fagyott véletlenek közt

várva mostohán

...

mindünk anyaga

sugárzó lehetne, ha

mernénk hasadni

...

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,

átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk.

És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-nyílóan, könnyen, zajtalanul.

EGY GYAKORLAT

Magadtól kérdezd:

ajtód azért fontos-e,

hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

OTT

Ott állsz a Vihar

Dobbanatlan Szívében.

Állsz. Állsz és mozgatsz.

TÁRSASÉLET

fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamrahagytál

ALAKVÁZLAT

Sietsz. Késel. Félsz. Azértis belevágsz,

belémvágsz. A mozdulat közepén

megbénulsz, már annyira bánod.

Megteszed és nem: magamagával

törlöd a tényt. Mindez még csak

rossz sem.

Aztán megint

késel majd.

Majd elsietsz.

AXIÓMA

A szeretésen

kívül minden emberi

tett: romépítés.

A KIBELEZETT PLÜSSNYÚL ÜVEGSZEME TOMPÁN CSILLAN

Kértél. Megkaptál.

Megnézted: mi van bennem.

-- Mi már nem játszunk?

MINDENNAPI TESZT-KÉRDÉS

Látod-e még azt,

amit nézel - vagy már csak

tudod: "ott" "az" "van"?

PONT
Ne apránként ölj: pusztíts, ha muszáj,

hatalmasan, irgalmasan.

Hadd legyen vége, mire elkezdődnék.

IMPROMPTU
Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos - várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

IMA

léptedért lettem:

utad vagyok - célod nem

Lassan fuss rajtam.

KIMITTUD

Van, ki gyorsan fut.

Van, ki gyorsan olvas, ír.

Én gyorsan érzek.

FELFEDEZŐÚT

Fénysebes lélek

cammog a test ormótlan
szkafanderében


KOSZTOLÁNYI-HOMMAGE

nekem muszáj volt

megtanulnom röpülni:

futni nem tudok

DRÁMA

- Vallj színt! rivallják.

- Szivárvány... suttogom.

HELYZETMEGHATÁROZÁS

végem a célom:

tartok tőle és felé;

futásból állok

TITOK

Fölmérem határaimat:

határtalanok

Fölmérem korlátaimat:

korlátlanok

Talán nem is lehetne hol s hogy lennem

- mégis vagyok



©Szegedi Katalin



 

  

  KÖR

  ébredni alszom;

  lefeküdni kelek föl

  napmintnapmintnap

AZ EMBERI ÁLLAPOTRÓL

bizakodj — lévén

helyzetünk mindenkor a

legpillanatnyibb

FORDULÓPONT

átédesedik
a kín mélye felragyog
öröm lesz, béke

'ÉN'ek egyensúlya

A minap Pál Feri atya egyik előadásában is hallottam a pszichológiában is jól ismert Én-ek viszonyáról, a belső összefüggésekről, és a köztük lévő kapcsolat következményeiről, mely szerint három énünk van:

- Elvárt én 

- Aktuális/Reális én 

- Ideális én

Az elmélet azt mondja, hogy az emberek két nagy csoportba sorolhatóak, az egyikben azok vannak, akik az elvárt énjükkel ápolnak szorosabb viszonyt, a másikban azok, akik az ideális énjükkel teszik mindezt. (Én magam nem kedvelem a kötött csoportokba sorolást, hiszen ahogy a személyiségtipológiákat sem lehet szárazon és tényszerűen használni, besorolva és bezárva embereket különböző kalitkákba, itt is inkább állapotokra, élethelyzetekre vonatkoztatom mindezt, hiszen senki és semmi sem csupán fekete vagy fehér.)

Elvárt én – Reális én

Aki az elvárások irányába hajlik, mások elvárásának illetve saját elvárásainak akar megfelelni, melyek általában a tökéletességet célozzák meg, és minden, ami ennél kevesebb már elégtelen és elfogadhatatlan. Maximalista. Fontos neki a biztonság, gyorsan elköteleződik, azonnal nekilát, hogy megvalósítsa az elvárt célokat. Fél lába sokszor a múltban ragad, nehezére esik a változtatás. Ellenáll a figyelem elterelésének, mert egyszerűen nem szabad hibáznia. Gyorsan felméri, hogy különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg, vagy idegesítenék fel. Nyugalmat él át, ha eléri célját, de jóval idegesebbé válik, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat él meg, a nyereség felett kevesebb örömet. Célja a lehető leggyorsabban megtalálni a jó megoldást és minimalizálni a veszteséget. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a bűntudat.

Motivációja az elhúzódás, a kudarckerülés, magatartása a negatív következmények elkerülésére összpontosít.

Reális én – Ideális én

Aki az ideális én-re koncentrál vagy fontosabb viszonyban van az ideális énjével, az az ideális életet, ideális helyzeteket keresi. Álmodozó. Idealizál. Absztakt, elvont gondolkodású is lehet, fantáziája korlátlan, képzeletében sokszor jóval előbbre jár egy helyzetet nézve, mint a valóság. Sok hipotézist gyárt, ötletel, a lehetőségek közt a legjobbat keresi. Nyitott a változásra, azonban késleltethetik a külső hatások. Általában lassú, megfontolt, sokszor halogat, nehezen köteleződik el és könnyen elbizonytalanodik, mert folyton alternatívákat keres és vizsgál. Gyorsan felméri, hogy mi vidítja fel, és mi szomorítja el. Több örömet él át, ha célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a szomorúság.

Motivációja a nyújtózás valami felé, a törekvés egy cél elérése érdekében.

Elgondolkodtató. Ha ránézünk saját énjeink viszonyára, megláthatunk olyan viselkedési vagy magatartási formákat, gondolati tömböket, melyeket fixnek és megváltoztathatatlannak vélünk, pedig nem azok. Ha magunkba nézünk, láthatjuk, melyikből van túl sok, vagy épp túl kevés, és megnézhetjük a dolgokat a másik oldalról is. Esetleg egy harmadikról, vagy negyedikről…

Itt is, mint mindenhol, törekednünk kell az egyensúlyra. Hiszen a társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról látott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak. Egyik véglet sem szerencsés, az sem ha túlbálványoznak valakit és az sem, ha mélyen lebecsülik.

Nem újdonság, hogy önértékelésünknek kulcs szerepe van saját életünkben. Hogy vajon magamat hogy látom? Mennyire szeretem és értékelem saját magamat?

Az instabil, és irreálisan magas önértékelés általában agresszióval jár és a környezetnek elviselhetetlen.

Az instabil, és irreálisan alacsony önértékelés pedig az egyén számára az.

Minden változás belül kezdődik. Ám ha nyitottak maradunk, ha figyelünk magunkra és egymásra, ha őszintén támogatjuk egymást, akkor hamarabb elérjük az egyensúlyt.

Én legalábbis erre törekszem…

Őrző

Lélekolimpia

A sportolóknál is van holtpont. Az olimpikonoknál is. Dolgoztam velük, láttam mennyi energia, erő és elszántság juttatja el őket a csúcsra. És a mögöttük álló csapat. A küzdelmet mégis egyedül vívják. A holtponton egyedül kell átlendülniük. És az mindig eljön. A versenyen is, amelyre vért és verejtéket sem sajnálva készülnek hosszú éveken át.

Eljön az első holtpont… aztán a második, és ki tudja még hány… de az utolsó a legkegyetlenebb. Mert addigra minden erő elszállt. Már csak egy hajszál tartja a kötelet, a pattanásig feszül a húr, sőt már pattan is, az ember szó szerint az életéért küzd… mégis... a bajnokok ilyenkor is merítenek egy utolsót. Nem tudom honnan a rejtett tartalék, ők maguk sem tudják, de a kellő pillanatban, mikor az ember feladni kész, felvillan a forrás. Talán csak egyetlen tizedmásodpercre, de nekik ott, akkor, az pont elég, mert pont annyi kell. Egy késhegynyi idő. Egy végső lökés. A végtelen kitartás jutalma az emberi határokat régen túlszárnyaló küzdelemben.

A lélek olimpiája sem különb. Csak abban mindannyian sportolók vagyunk. Nem csak másokkal és a külvilággal, de magunkkal is meg kell küzdenünk a lélek általános erőpróbáiban, mint a

• korlát-lökés és határ-tolás
• heart-létika és súlycipelés: a szív terhelhetőségének és végső erejének tesztelése (kiemelten veszélyes sportág, csak haladóknak!)
• szív-íjászat
• érzelmi-vívás
• gátlásfutás
• célbalövés
• önbizalom-magasugrás
• önértékelés-rúdugrás
• elkötelezettségi sprint és hosszútávfutás
• páros szinkronúszás
• belső-judo
• kitartás-maraton
• türelem-triatlon
• szakadék-, és távugrás
• kibírkózás
• árral szemben evezés
• gyávaság-szélcsendben vitorlázás
• félelem-, és szorongás-öttusa

És hogy hány utolsó erőfeszítés van még a célig? Ki tudja...

De a Jóisten mindig annyit ad, amennyit el tudunk viselni. Úgyhogy hallgassunk az edzőre, a hadnagyra, aki hisz bennünk és aki akkor sem adja fel, mikor mindenki más, sőt mi magunk is már majdnem megtettük…

„GODDAMN IT COOKIE, MOVE YOUR ASS, I WANT MY TWELVE!”

„.. NOW YOU REPORT TO THIS LINE, COOKIE!”

...csak itt lenni...

„Mindenesetre elveszni nem lehet. Az ember bárhová megy, folyton a falba ütközik… Várni egy fotóautomata előtt, aztán kijön egy másik arc…”

„A színek által lenni… a színek…”

 

„Néha csak zavaromban beszélek magamról. Mint most. Mint most is éppen. Az idő majd meggyógyít. És ha az idő a betegség? Néha belegörnyed az ember hogy folytatni tudja az életet. Élet. Egy pillanat az egész. A cirkusz. Hiányozni fog. Furcsa. Nem érzek semmit. Vége és nem érzek semmit. Le kell szoktatnom magam a rossz lelkiismeretről ha nem érzek semmit. Mintha a fájdalomnak nem lenne múltja. Az emberek akiket megismertem, akikre emlékszem… mindig akkor van vége amikor épp elkezdődik. Tehát kint vagyok, kint a városban. Ki vagyok, mivé lettem. Általában büszke vagyok ahhoz, hogy szomorú legyek. Egy örökkévalóságig vártam egy kedves szóra aztán külföldre utaztam. Valakire aki azt mondja nekem: annyira szeretlek. Istenem de szép lenne. Csak fel kell emelnem a fejem és a világ kitárul előttem és a szívembe hatol…”

„Semmire sem gondolni... csak itt lenni...”

(Wim Wenders: Berlin felett az ég)

TEDxYouth@Budapest

"A TED és TEDx partnerei 2010. november 20-án (ENSZ Egyetemes Gyereknap) a világ számos pontján (pl. Tokió, Melbourne, Amsterdam) rendeznek TEDxYouth eseményeket. Ezen a napon a világ a fiatalokra figyel, az innovatív, friss, újító ötletekre és nézőpontokra, gyerekek, fiatalok által megvalósított projektekre és ifjú tehetségekre.

A TEDxYouth eseménysorozathoz kapcsolódik a TEDxYouth@Budapest, amelyet a HVG KiADÓ szervez, 2010. november 20-án Budapesten, ahol fiatal magyar tehetségek mutathatják be ötleteiket, rendhagyó elképzeléseiket."

Árnyszínház

Miwa Matreyek összemossa a valóst a valótlannal, a külsőt  a belsővel, az álmokat az éber léttel. Élő előadásában video installációt, animációt, és a saját testét használja eszközként, hogy a technikákat összevegyítve és egymásra építve feltárja fantáziáját és megjelenítse történeteit. Egyedülálló.

Jogos meghökkenés

"A köveknek mérhető a teherbírásuk. De még a legegzaktabb statikai mérések sem egészen megbízhatóak. Talán azért, mert a köveknek is van egyéniségük? Ráhagyással épülnek ezért a házak és a hidak, hogy össze ne omoljanak. Az emberek teherbírása nem mérhető, és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen megpróbáltatást.

Aztán eljön a nap, amikor úgymond, már minden rendben van, és valaki megkérdezi tőlük egy ismerős utcán: "Hát te túlélted?!..."

Nincs a kérdésben semmi, de semmi. Talán csak egy kis meghökkenés, ami végül is jogos - de lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor az ember hosszában-keresztben-haránt megreped..."

(Ancsel Éva)

Forrás: Érintések

Árral szemben

Elmagányosodott napok. Hetek, hónapok? Évek… vagy ez így volt mindig is? Így volt.

 

Eltömődtek a csatornák.

Rossz földet táplálok?

A szomszéd kertjét locsolgatom a sajátomé helyett? Meglehet.

 

De vajon számít -e? Számít kinek a kertje? Hiszen egy a föld… de nem, mégsem, hiszen ki van parcellázva, és kerítést is húztunk, ez itten kérem szépen pontosan edáig az enyém, az pedig pont innentől pont amodáig valaki másé…

Vagy nem? Nem, mégsem…

Nem ilyen egyértelmű ez… Mi van ha ’átszöktek’ a növényeim? Ha a virágok mind a szomszéd felé hajlanak és néznek, ha csak az átnyúló ágakon terem a gyümölcs és csak abból lesz nektár és lekvár és eltett befőtt télire? Mindez csak azért mert én táplálom őket… hisz odaát nem kapnak elég törődést. Miért oda teremnek mégis?

Balga növények…

Mit tegyek hát? Legyek irigy és kegyetlen, hagyjam őket magukra szívtelenül, hogy ha nekem nem teremnek hát a szomszédnak se kedvezzenek? Vagy gondozzam őket még nagyobb odafigyeléssel, építsek nekik szép támasztékot, melyre felfuthatnak és ráhajolhatnak, melyben megkapaszkodhatnak? Ássak kutat, állítsak madáritatót, függesszek ki odúkat? Hadd jöjjenek madarak, pillangók, mókusok, sünök, és még tündérek is… Csináljak külön veteményest? És kis halastavat? Parányi csobogó vízesést? Állítsak padot, hogy kiülve magam is a kert részévé váljak, és dúdoljak nekik halkan minden áldott nap, hogy nőjenek, teremjenek?

”Erőm vajon meddig tart még zúgó árral szemben?

Szélmalomharc, amit mások vívnak bennem

Mennyi borús nap elmúlt már sok magányos éjjel

Amit máig építettem, ki hordja széjjel?”

 

„Kérdezném már akárkitől

Hol a helyem, ha nem találom?

Ez talán egy másik álom

A választ már nagyon várom”

Megtorpantam.

Bár tudnám hogy folytassam…

 

(Hogyan, hogyan… gyere fel levegőért, gyűjts erőt és ússz tovább!)

15 éve táncolt az Indián

"...benned is ég az a láng..."

Ahogy 15 éve is.

Indiántánc koncert. 1995. Pontosan 15 éve, sőt, majdnem percre pontosan...

...ezüst gatyó, Madi hosszú haj, Lepe narancssárga haj...

és a zászló..."Kell, hogy érts, kell hogy láss..."

Emlékezz... minden azóta is meglévő BARÁTOM!

Reszketve öleljük az életet tovább, EGYÜTT...:)

És köszönet az emlékeztetőért:

tararariram

Egy út... csak egy…

„…honnan jössz nem érdekel, gyere haza csak ennyi kell…”





és egy széttépősebb, zúzósabb, szenvedélyesebb megoldás:

„…bármerre indulnál,
nincs út,
csak egy…
bárhonnan érkeznél,
ide egy út vezet…”