Verskavicsok

Fodor Ákos tollából:

remény és talán

fagyott véletlenek közt

várva mostohán

...

mindünk anyaga

sugárzó lehetne, ha

mernénk hasadni

...

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,

átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk.

És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-nyílóan, könnyen, zajtalanul.

EGY GYAKORLAT

Magadtól kérdezd:

ajtód azért fontos-e,

hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

OTT

Ott állsz a Vihar

Dobbanatlan Szívében.

Állsz. Állsz és mozgatsz.

TÁRSASÉLET

fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamrahagytál

ALAKVÁZLAT

Sietsz. Késel. Félsz. Azértis belevágsz,

belémvágsz. A mozdulat közepén

megbénulsz, már annyira bánod.

Megteszed és nem: magamagával

törlöd a tényt. Mindez még csak

rossz sem.

Aztán megint

késel majd.

Majd elsietsz.

AXIÓMA

A szeretésen

kívül minden emberi

tett: romépítés.

A KIBELEZETT PLÜSSNYÚL ÜVEGSZEME TOMPÁN CSILLAN

Kértél. Megkaptál.

Megnézted: mi van bennem.

-- Mi már nem játszunk?

MINDENNAPI TESZT-KÉRDÉS

Látod-e még azt,

amit nézel - vagy már csak

tudod: "ott" "az" "van"?

PONT
Ne apránként ölj: pusztíts, ha muszáj,

hatalmasan, irgalmasan.

Hadd legyen vége, mire elkezdődnék.

IMPROMPTU
Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos - várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

IMA

léptedért lettem:

utad vagyok - célod nem

Lassan fuss rajtam.

KIMITTUD

Van, ki gyorsan fut.

Van, ki gyorsan olvas, ír.

Én gyorsan érzek.

FELFEDEZŐÚT

Fénysebes lélek

cammog a test ormótlan
szkafanderében


KOSZTOLÁNYI-HOMMAGE

nekem muszáj volt

megtanulnom röpülni:

futni nem tudok

DRÁMA

- Vallj színt! rivallják.

- Szivárvány... suttogom.

HELYZETMEGHATÁROZÁS

végem a célom:

tartok tőle és felé;

futásból állok

TITOK

Fölmérem határaimat:

határtalanok

Fölmérem korlátaimat:

korlátlanok

Talán nem is lehetne hol s hogy lennem

- mégis vagyok



©Szegedi Katalin



 

  

  KÖR

  ébredni alszom;

  lefeküdni kelek föl

  napmintnapmintnap

AZ EMBERI ÁLLAPOTRÓL

bizakodj — lévén

helyzetünk mindenkor a

legpillanatnyibb

FORDULÓPONT

átédesedik
a kín mélye felragyog
öröm lesz, béke

'ÉN'ek egyensúlya

A minap Pál Feri atya egyik előadásában is hallottam a pszichológiában is jól ismert Én-ek viszonyáról, a belső összefüggésekről, és a köztük lévő kapcsolat következményeiről, mely szerint három énünk van:

- Elvárt én 

- Aktuális/Reális én 

- Ideális én

Az elmélet azt mondja, hogy az emberek két nagy csoportba sorolhatóak, az egyikben azok vannak, akik az elvárt énjükkel ápolnak szorosabb viszonyt, a másikban azok, akik az ideális énjükkel teszik mindezt. (Én magam nem kedvelem a kötött csoportokba sorolást, hiszen ahogy a személyiségtipológiákat sem lehet szárazon és tényszerűen használni, besorolva és bezárva embereket különböző kalitkákba, itt is inkább állapotokra, élethelyzetekre vonatkoztatom mindezt, hiszen senki és semmi sem csupán fekete vagy fehér.)

Elvárt én – Reális én

Aki az elvárások irányába hajlik, mások elvárásának illetve saját elvárásainak akar megfelelni, melyek általában a tökéletességet célozzák meg, és minden, ami ennél kevesebb már elégtelen és elfogadhatatlan. Maximalista. Fontos neki a biztonság, gyorsan elköteleződik, azonnal nekilát, hogy megvalósítsa az elvárt célokat. Fél lába sokszor a múltban ragad, nehezére esik a változtatás. Ellenáll a figyelem elterelésének, mert egyszerűen nem szabad hibáznia. Gyorsan felméri, hogy különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg, vagy idegesítenék fel. Nyugalmat él át, ha eléri célját, de jóval idegesebbé válik, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat él meg, a nyereség felett kevesebb örömet. Célja a lehető leggyorsabban megtalálni a jó megoldást és minimalizálni a veszteséget. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a bűntudat.

Motivációja az elhúzódás, a kudarckerülés, magatartása a negatív következmények elkerülésére összpontosít.

Reális én – Ideális én

Aki az ideális én-re koncentrál vagy fontosabb viszonyban van az ideális énjével, az az ideális életet, ideális helyzeteket keresi. Álmodozó. Idealizál. Absztakt, elvont gondolkodású is lehet, fantáziája korlátlan, képzeletében sokszor jóval előbbre jár egy helyzetet nézve, mint a valóság. Sok hipotézist gyárt, ötletel, a lehetőségek közt a legjobbat keresi. Nyitott a változásra, azonban késleltethetik a külső hatások. Általában lassú, megfontolt, sokszor halogat, nehezen köteleződik el és könnyen elbizonytalanodik, mert folyton alternatívákat keres és vizsgál. Gyorsan felméri, hogy mi vidítja fel, és mi szomorítja el. Több örömet él át, ha célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a szomorúság.

Motivációja a nyújtózás valami felé, a törekvés egy cél elérése érdekében.

Elgondolkodtató. Ha ránézünk saját énjeink viszonyára, megláthatunk olyan viselkedési vagy magatartási formákat, gondolati tömböket, melyeket fixnek és megváltoztathatatlannak vélünk, pedig nem azok. Ha magunkba nézünk, láthatjuk, melyikből van túl sok, vagy épp túl kevés, és megnézhetjük a dolgokat a másik oldalról is. Esetleg egy harmadikról, vagy negyedikről…

Itt is, mint mindenhol, törekednünk kell az egyensúlyra. Hiszen a társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról látott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak. Egyik véglet sem szerencsés, az sem ha túlbálványoznak valakit és az sem, ha mélyen lebecsülik.

Nem újdonság, hogy önértékelésünknek kulcs szerepe van saját életünkben. Hogy vajon magamat hogy látom? Mennyire szeretem és értékelem saját magamat?

Az instabil, és irreálisan magas önértékelés általában agresszióval jár és a környezetnek elviselhetetlen.

Az instabil, és irreálisan alacsony önértékelés pedig az egyén számára az.

Minden változás belül kezdődik. Ám ha nyitottak maradunk, ha figyelünk magunkra és egymásra, ha őszintén támogatjuk egymást, akkor hamarabb elérjük az egyensúlyt.

Én legalábbis erre törekszem…

Őrző

Lélekolimpia

A sportolóknál is van holtpont. Az olimpikonoknál is. Dolgoztam velük, láttam mennyi energia, erő és elszántság juttatja el őket a csúcsra. És a mögöttük álló csapat. A küzdelmet mégis egyedül vívják. A holtponton egyedül kell átlendülniük. És az mindig eljön. A versenyen is, amelyre vért és verejtéket sem sajnálva készülnek hosszú éveken át.

Eljön az első holtpont… aztán a második, és ki tudja még hány… de az utolsó a legkegyetlenebb. Mert addigra minden erő elszállt. Már csak egy hajszál tartja a kötelet, a pattanásig feszül a húr, sőt már pattan is, az ember szó szerint az életéért küzd… mégis... a bajnokok ilyenkor is merítenek egy utolsót. Nem tudom honnan a rejtett tartalék, ők maguk sem tudják, de a kellő pillanatban, mikor az ember feladni kész, felvillan a forrás. Talán csak egyetlen tizedmásodpercre, de nekik ott, akkor, az pont elég, mert pont annyi kell. Egy késhegynyi idő. Egy végső lökés. A végtelen kitartás jutalma az emberi határokat régen túlszárnyaló küzdelemben.

A lélek olimpiája sem különb. Csak abban mindannyian sportolók vagyunk. Nem csak másokkal és a külvilággal, de magunkkal is meg kell küzdenünk a lélek általános erőpróbáiban, mint a

• korlát-lökés és határ-tolás
• heart-létika és súlycipelés: a szív terhelhetőségének és végső erejének tesztelése (kiemelten veszélyes sportág, csak haladóknak!)
• szív-íjászat
• érzelmi-vívás
• gátlásfutás
• célbalövés
• önbizalom-magasugrás
• önértékelés-rúdugrás
• elkötelezettségi sprint és hosszútávfutás
• páros szinkronúszás
• belső-judo
• kitartás-maraton
• türelem-triatlon
• szakadék-, és távugrás
• kibírkózás
• árral szemben evezés
• gyávaság-szélcsendben vitorlázás
• félelem-, és szorongás-öttusa

És hogy hány utolsó erőfeszítés van még a célig? Ki tudja...

De a Jóisten mindig annyit ad, amennyit el tudunk viselni. Úgyhogy hallgassunk az edzőre, a hadnagyra, aki hisz bennünk és aki akkor sem adja fel, mikor mindenki más, sőt mi magunk is már majdnem megtettük…

„GODDAMN IT COOKIE, MOVE YOUR ASS, I WANT MY TWELVE!”

„.. NOW YOU REPORT TO THIS LINE, COOKIE!”

...csak itt lenni...

„Mindenesetre elveszni nem lehet. Az ember bárhová megy, folyton a falba ütközik… Várni egy fotóautomata előtt, aztán kijön egy másik arc…”

„A színek által lenni… a színek…”

 

„Néha csak zavaromban beszélek magamról. Mint most. Mint most is éppen. Az idő majd meggyógyít. És ha az idő a betegség? Néha belegörnyed az ember hogy folytatni tudja az életet. Élet. Egy pillanat az egész. A cirkusz. Hiányozni fog. Furcsa. Nem érzek semmit. Vége és nem érzek semmit. Le kell szoktatnom magam a rossz lelkiismeretről ha nem érzek semmit. Mintha a fájdalomnak nem lenne múltja. Az emberek akiket megismertem, akikre emlékszem… mindig akkor van vége amikor épp elkezdődik. Tehát kint vagyok, kint a városban. Ki vagyok, mivé lettem. Általában büszke vagyok ahhoz, hogy szomorú legyek. Egy örökkévalóságig vártam egy kedves szóra aztán külföldre utaztam. Valakire aki azt mondja nekem: annyira szeretlek. Istenem de szép lenne. Csak fel kell emelnem a fejem és a világ kitárul előttem és a szívembe hatol…”

„Semmire sem gondolni... csak itt lenni...”

(Wim Wenders: Berlin felett az ég)

TEDxYouth@Budapest

"A TED és TEDx partnerei 2010. november 20-án (ENSZ Egyetemes Gyereknap) a világ számos pontján (pl. Tokió, Melbourne, Amsterdam) rendeznek TEDxYouth eseményeket. Ezen a napon a világ a fiatalokra figyel, az innovatív, friss, újító ötletekre és nézőpontokra, gyerekek, fiatalok által megvalósított projektekre és ifjú tehetségekre.

A TEDxYouth eseménysorozathoz kapcsolódik a TEDxYouth@Budapest, amelyet a HVG KiADÓ szervez, 2010. november 20-án Budapesten, ahol fiatal magyar tehetségek mutathatják be ötleteiket, rendhagyó elképzeléseiket."

Árnyszínház

Miwa Matreyek összemossa a valóst a valótlannal, a külsőt  a belsővel, az álmokat az éber léttel. Élő előadásában video installációt, animációt, és a saját testét használja eszközként, hogy a technikákat összevegyítve és egymásra építve feltárja fantáziáját és megjelenítse történeteit. Egyedülálló.

Jogos meghökkenés

"A köveknek mérhető a teherbírásuk. De még a legegzaktabb statikai mérések sem egészen megbízhatóak. Talán azért, mert a köveknek is van egyéniségük? Ráhagyással épülnek ezért a házak és a hidak, hogy össze ne omoljanak. Az emberek teherbírása nem mérhető, és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen megpróbáltatást.

Aztán eljön a nap, amikor úgymond, már minden rendben van, és valaki megkérdezi tőlük egy ismerős utcán: "Hát te túlélted?!..."

Nincs a kérdésben semmi, de semmi. Talán csak egy kis meghökkenés, ami végül is jogos - de lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor az ember hosszában-keresztben-haránt megreped..."

(Ancsel Éva)

Forrás: Érintések

Árral szemben

Elmagányosodott napok. Hetek, hónapok? Évek… vagy ez így volt mindig is? Így volt.

 

Eltömődtek a csatornák.

Rossz földet táplálok?

A szomszéd kertjét locsolgatom a sajátomé helyett? Meglehet.

 

De vajon számít -e? Számít kinek a kertje? Hiszen egy a föld… de nem, mégsem, hiszen ki van parcellázva, és kerítést is húztunk, ez itten kérem szépen pontosan edáig az enyém, az pedig pont innentől pont amodáig valaki másé…

Vagy nem? Nem, mégsem…

Nem ilyen egyértelmű ez… Mi van ha ’átszöktek’ a növényeim? Ha a virágok mind a szomszéd felé hajlanak és néznek, ha csak az átnyúló ágakon terem a gyümölcs és csak abból lesz nektár és lekvár és eltett befőtt télire? Mindez csak azért mert én táplálom őket… hisz odaát nem kapnak elég törődést. Miért oda teremnek mégis?

Balga növények…

Mit tegyek hát? Legyek irigy és kegyetlen, hagyjam őket magukra szívtelenül, hogy ha nekem nem teremnek hát a szomszédnak se kedvezzenek? Vagy gondozzam őket még nagyobb odafigyeléssel, építsek nekik szép támasztékot, melyre felfuthatnak és ráhajolhatnak, melyben megkapaszkodhatnak? Ássak kutat, állítsak madáritatót, függesszek ki odúkat? Hadd jöjjenek madarak, pillangók, mókusok, sünök, és még tündérek is… Csináljak külön veteményest? És kis halastavat? Parányi csobogó vízesést? Állítsak padot, hogy kiülve magam is a kert részévé váljak, és dúdoljak nekik halkan minden áldott nap, hogy nőjenek, teremjenek?

”Erőm vajon meddig tart még zúgó árral szemben?

Szélmalomharc, amit mások vívnak bennem

Mennyi borús nap elmúlt már sok magányos éjjel

Amit máig építettem, ki hordja széjjel?”

 

„Kérdezném már akárkitől

Hol a helyem, ha nem találom?

Ez talán egy másik álom

A választ már nagyon várom”

Megtorpantam.

Bár tudnám hogy folytassam…

 

(Hogyan, hogyan… gyere fel levegőért, gyűjts erőt és ússz tovább!)

15 éve táncolt az Indián

"...benned is ég az a láng..."

Ahogy 15 éve is.

Indiántánc koncert. 1995. Pontosan 15 éve, sőt, majdnem percre pontosan...

...ezüst gatyó, Madi hosszú haj, Lepe narancssárga haj...

és a zászló..."Kell, hogy érts, kell hogy láss..."

Emlékezz... minden azóta is meglévő BARÁTOM!

Reszketve öleljük az életet tovább, EGYÜTT...:)

És köszönet az emlékeztetőért:

tararariram

Egy út... csak egy…

„…honnan jössz nem érdekel, gyere haza csak ennyi kell…”





és egy széttépősebb, zúzósabb, szenvedélyesebb megoldás:

„…bármerre indulnál,
nincs út,
csak egy…
bárhonnan érkeznél,
ide egy út vezet…”

Elmondatott

Vánszorog az idő. Pedig milyen egyszerű lenne csak azzal foglalkozni, amivel kell. A sajátommal. Mindazzal, amit irányítok, irányíthatok és nem azzal, amire nincs hatásom. Várni, várni… mindig várni. Türelemjáték. Már megint. Még mindig.

„Szeretni, lenni, élni…” Mikor már, mikor?

 

Sok a dolgom, mégis rángat a lelkem… torkomra szorítja kését a pillanat… ülj le és írj, különben véged. ÍRJ! Mert írnod kell.

Mert írnom kell.

Egy írónak az a dolga hogy írjon. És én legbelül világ életemben író voltam. Talán leszek is egyszer.

 

Mert az írás közvetít, gyógyít, tisztít…

„…meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép, azonnal enyhül a gond…”

Bár a tisztulástól még messze van az a kép, mégis segítenek a betűk, a szavak, mert láthatatlan köteléket rajzolnak. Mikor írok, nem vagyok egyedül. Vagy csak nem úgy, ahogy egyébként, ahogy általában.

„ mindenki egyedül van belül…”

„egyedül vagyok és így is voltam mindig, nem pedig: magamra maradtam”

 

Mikor írok, az angyalok szelíden elmosolyodnak, vállamra teszik kezüket, belém hallgatnak és megsimítják szárnyaimat: ’látod, megy ez’ …

 

Idézetek és saját mondatok hada keveredik a fejemben, és a papíron is. Békés harcot vívnak a betűk, játék kardok lendülnek, mégis fémes a hangjuk és megcsillan rajtuk a fény. Csatajelenet, mely néha véresnek látszik, a végére mégis ölelkezésbe torkollik. Betűharc, szójáték, lelki küzdelem, áldomás fogadása.

Üzenet.

„szeress, reszkess, keress új reményt…”

„lásd meg újra a fényt…”

„veszíts… válassz… minden út egy helyre visz…”

 

Az írás fegyver és pajzs. Az írás erő. Az írás alázat. Az írás kulcs. Az írás valami nagyobbnak a része, én magam is tollá válok, a kezem csak eszköz, melyet nem én mozgatok. Pedig magamról írok. Vagy mégsem?

Még csak éjjel sincs, nem ez a legtermékenyebb napszak, mégis, úgy érzem ha nem írok ólomsúlyként süllyedek el saját érzelmeim tengerében. Hol a hajós, aki kiment és átvisz a túlpartra? „…hol a kegyelem…” Beülök a révész mellé, vigyen ahová akar, azt sem bánom ha nincs visszaút.

Tényleg nem lehet újat írni. „…minden verset leírtak, minden dal elhangzott már, minden dráma romokban hever…” Mégsem tehetek mást. Leírom újra és újra. Másképpen. Ugyanúgy.

Akkor is, ha már végképp minden

Elmondatott…

 

 

(Az bejegyzésben lévő idézetek Ákos tollából származnak.)

Harc az ünnepért

"És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem - s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át,
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep."

(Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért – részlet, 1928)

11 perc +1

Gyakran álmodom éjszakánként (is). A minap álmodott egyik álmomról ez a könyv jutott eszembe, ezért a hosszas idézetek - most két nyelven, mert az angol fordítás néha meggyőzőbb…

 

Egy barátnőm úgy jellemezte Coelho-t, mint aki úgy ír le és mond ki dolgokat, ahogy vannak, a komplex és bonyolult dolgokat is szinte tőmondatokba szedve, egyszerűen, érthetően, ahogy más kimondani képtelen… melyek mégis (vagy talán pont ezért) hatnak tömegekre. Jobb volt akkor olvasni Coelho könyveit, mikor még nem volt ’celeb-író’, de bárhogy is, legtöbb könyve kicsit olyan, mint a dalok, a sorok közt mindenki megtalálja a saját életét is…

...

„If I am looking for true love, I first have to get the mediocre loves out of my system.”

 

„Minden azt súgja, hogy rossz döntést készülök hozni, de a rossz döntés is egy lépés. Mit akar tőlem a világ? Hogy ne kockáztassak? Hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és ne merjek igent mondani az életre? Egyszer már hibáztam, amikor tizenegy éves voltam, és egy fiú kölcsönkért tőlem egy ceruzát. Akkor megértettem, hogy nincs mindig második lehetőség, és jobban tesszük, ha elfogadjuk a sors ajándékait. Persze hogy kockázatos, de vajon nem ugyanilyen kockázatos-e felülni az autóbuszra, és negyvennyolc órát zötykölődni hazafelé? Bármikor balesetet szenvedhet az ember. Ha hűségesnek kell lennem valakihez vagy valamihez, leginkább magamhoz kell hűségesnek lennem. Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom. Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió - és ez egyaránt igaz az anyagi és a szellemi javakra. Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem első - vagy utolsó - napja volna.”

If we are talking in terms of making progress in life, we must understand that ’good enough’ is very different from ’best’.

„I cannot simply do nothing, pretend that everything is normal, that it’s just a stage, a phase of my life. I want to forget it, I need to love – that is all, I need to love. Life is too short, or too long, for me to allow myself the luxury of living it so badly.”

(Paulo Coelho: Tizenegy perc)

11 perc

(Paulo Coelho: Tizenegy perc, részletek Maria naplójából)

„… beléptem egy kávézóba, és ott meghallottam egy hangot. Mintha Isten egy követ dobott volna arra a helyre. Az energiahullámok elértek engem és egy férfit, aki egy sarokban ült és festett. Ő is megérezte a hullámokat, amelyeket a csobbanás keltett, és én is. És most? Hogyan tovább?

A festő rögtön tudja, mikor talál rá egy modellre. A zenész is tudja, mikor szóljon a hangszere. Itt, a naplómban, én is biztos vagyok benne, hogy bizonyos mondatokat nem én írok le, hanem egy nő, aki ragyog a fénytől, és aki én vagyok, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.

Élhetek továbbra is úgy, mintha nem történt volna semmi sem. De úgy is tehetek, mint a kiskacsa, és szórakoztathatom magam a hullámmal, ami egyszer csak megjelent és fölkavarta a vizet.

Neve is van ennek a kőnek: szenvedély. Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom. A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket.

Szeretném azt hinni, hogy szerelmes vagyok. Valakibe… aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az első ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek…

 

…

 

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

 

Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából.

Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban. Igen, van egy vezérfonál.

…

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan… a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával...”

A megőrző

Lassan Ákos-bloggá alakulok ha így folytatom... :)

Ezt viszont most muszáj... ezt is. Mert öröm ilyen cikkeket olvasni...

"Nagyon szerencsés vagyok, de sokat dolgoztam érte. Talán úgy pontosabb, hogy szerencsés vagyok, mert mindig megdolgozhattam a sikerért. A rockzenében az imázs mindenek felett áll. Az én imázsom nem halotti maszk, hanem a saját arcom. Az vagyok, akinek látszom. Pont a csaták miatt maradtam ember. A közönséget nem is kell győzködni, hogy értsék: én ők vagyok."

A Gentleman.hu teljes cikke, Ernyei Béla tollából, Erdélyi Gábor fotóival illusztrálva. Kötelező olvasmány.

(A fenti kép Juhász Viktor fotója.)

Egyetlen hang

Annyi érzelem kavarog bennem… kezelhetetlen. Bár szabadjára engedhetném őket… akkor nem feszítenének ennyire.

Bennrekednek a szavak… leírom és kitörlöm őket, mert nem találom a megfelelőt. Közben szól a dal a fejben…

”A vágyak sorban állnak…”

Ó, bárcsak…

 

Vissza kell rángatnom magam, mert messze járok. Leülök rajzolni. Működik, mert pár órán át elcsendesül az elme - és legfőképp a szív - és a vonalakra figyel. Itt egy kis árnyék, ott egy kis fény… ahogy a valóságban is… (ha van olyan). Árnyék és fény. Elhúzódom az árnyéktól és nyújtózóm…

...de hiába...

...nem érem el…

…kell még valami…

…valaki…

…aki kikötözi a szárnyakat…

…aki összeolvasztja a Hét Parancsszót egyetlen hanggá…

„…megint elmúlt egy nap, nélküled…”

Lélekmentő koszt

Érzelmek. Vágyak. Képek.

Zűrzavar. Káosz és rendezettség.

Hangulatok, színek, vibrálás, tűzben égő vér, pulzáló szívdobbanás.

Mindig intenzív a hatás, ha Ákos a színpadra lép, ha kijön egy dal, még inkább ha egy album, és leginkább ha az album ’A katona imája’ címet viseli.

Az első hangnál, az első szónál robbanásig feszül a testem, ahogy hallgatom. A legelső hangnál. Minden dal mást hoz ki belőlem… előtör a vadállat, a gúnyosan-cinikus, a megalázkodott, a hitetlen, a hívő, a nő, a szépet szerető.

Őrjöngve tombolok és összeroskadva reszketek, mert tényleg egyetlen Dal létezik… és Ákos a toll a Jóisten kezében. A hangszer. A húrok, a dobok, a billentyűk, az ének… az egész zenekar egyetlen emberben.

Ő a hírvivő, a hajós, a lélekszállító angyal, aki révésznek áll és visszahozza közönsége eltévelyedett lelkét, felébreszti, felrázza, ha kell még arcul is csapja, mert csak egy irány van. Egy helyes irány.

Tanít és nevel. Megfogja a kezet és vezet. Meghat és megihlet, megérint és feltölt. A sztár, aki ember. A sebezhető dalos, aki kőkemény páncélt ölt, ha csatába indul…

Mint megfásult katonáknak az étel, olyanok a dalok a mi kiéhezett lelkünknek. Minden dal más. Egy és mégis más. Egy-más…

Édes, fanyar, kesernyés, égetően csípős vagy éppen pikáns. Új fajta tálalás, új fajta ízek. Ismerős fűszerek, minőségi alapanyagok. Éltető eledel. Lélekmentő koszt.

Köszönet érte a dalosnak. A hajósnak. A vándornak. A katonának. Az Égiek tanítványának.

Köszönet mindenért.

Ahogy eddig is.

...te hazavezettél, én hazataláltam…

(Fotók: Emmer László, akos.hu)

Verbális tudatfolyam - Maira Kalman

Maira Kalman. Ez a nő zseniális…

Mintha egy levegővel mondaná végig a mondanivalóját, cenzúra nélkül, ahogy épp jön, ahogy megérkeznek és kibuknak a szavak, gondolkodás és hezitálás nélkül. Spontán szabadság, verbális tudatfolyam, humor, az élet apró – sokaknak észrevétlen - örömei és az élet nagy kérdései. Emlékek, fricskák, művészet, játékosság, kreativitás, öröm, fájdalom, szeretet, közöny, összetartozás, élet, halál. Az élet zamata 18 percben egy álmodozó szemével:

(Magyar felirat elérhető a 'view subtitles' alatt.)

“...And I really spend a lot of time wondering, how much truth do we tell? What is that we're actually -- what story are we actually telling? How do we know when we are ourselves? How do we actually know that these sentences coming out of our mouths are real stories, you know, are real sentences? Or are they fake sentences that we think we ought to be saying?“

„Gyakran elmorfondírozom azon, hogy mennyi igazságot mondunk? Milyen történetet mesélünk el valójában? Honnan tudjuk mikor vagyunk önmagunk? Honnan tudjuk, hogy a mondatok melyeket kimondunk igaz történetek, igaz mondatok? Vagy azok hamis mondatok, melyekről azt hisszük hogy ki kell mondanunk őket?”

“...And I look at a beautiful bowl of fruit, and I look at a dress that I sewed for friends of mine. And it says, Ich habe genug, which is a Bach cantata, which I once thought meant, I've had it, I can't take it anymore, give me a break, but I was wrong. It means, I have enough -- and that is utterly true. I happen to be alive, end of discussion.”

„Előttem ez a gyönyörű gyümölcstál, és a ruha, amit egy barátomnak varrtam. A szöveg: ’Ich habe genug’, egy Bach kantáta, melyről azt hittem, azt jelenti, hogy elegem van, hagyjatok békén, de tévedtem. Azt jelenti, hogy elegendő, amim van és ez így igaz. Élek, és kész.”

És egy kis ráadás: The Elements of Style