Két világ közt

Két világ közt leledzem. Pislogok, pillogok egyikre, majd a másikra. Mintha szakadék lenne a kettő közt, én pedig a mélyben állva azon filóznék hogy vajon melyik falhoz feszítsem a hátam és melyikhez támasszam a lábam hogy felérjek a felszínre?

Esetleg nem is kell mindkét fal, sziklamászó-módra elég lehet csak az egyik is? Lehetséges az? Vagy csak néha kitámasztani lábbal, a másik falat is kihasználva? Hogy a legjobb? Hogy a legigazabb?

 

Az egyik fal a sajátom. Az értékvezérelt, szabad és építő világ fala.

A másik az érdekvezérelt, kötött, tompító, megalkuvó világ fala. Mókuskerék.

 

Egység helyett kétség. Vajon hogy egyesülhetne a kettő? Hogy egyesíthetném? Hogy lehet kitörölni a külső elvárások iránti megfelelési kényszert?

 

Hogy lehetnék végre (itt is) az, aki valójában vagyok?

Alkalmi álarcosbál

„A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt az igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodnunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”                 (Márai Sándor : Az ember jelleméről)