'HR-es önismeret'. Volt egy ilyen órám. Furcsán hangzik. Számomra az önismeret alapigény, szakmától, embertől függetlenül. Mindenkinek meg kell ismernie önmagát, vagy meg kellene, ami valahol egy lehetetlen küldetés, valamilyen szintig mégis lehetséges.
Van, akinek belső igénye, belső motivációja, hogy jobban megismerje saját „működését”, hogy tudja mikor, mire, hogyan reagál, és miért épp úgy, ahogy. Van, akit a környezete késztet, netán kényszerít… esetleg csak egy trauma során fedezi fel az önismeret erejét. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert az előbbi csoporthoz tartozom, már ha tartozni kell bárhova is. Persze nincsenek éles határok, hiszen a környezet is hat ránk, sokszor sokkal jobban, mint szeretnénk…
Az önismeret régóta része az életemnek. Jártam személyiségfejlesztő és önismereti kurzusokra, itthon és külföldön, jártam terápiára, olvastam könyveket, kipróbáltam a pszichodrámát és a családállítást, töltöttem ki teszteket, írtam, rajzoltam, művészkedtem, tanultam, kíváncsiskodtam, figyeltem… Figyeltem. Ez a legjellemzőbb rám egy közösségben. A háttérből figyelek. Nem vonódom be igazán, nem veszek részt, inkább figyelek. Csendben.
Ennek két oka van:
1. kíváncsi vagyok és érdeklődő, szeretem megismerni mások nézőpontját. Csodálattal tölt el, hogy mennyire különbözünk, mégis milyen hasonlóak tudunk lenni. Érdekel ki hogy látja a dolgokat, miért úgy, ahogy és ez mennyiben hasonlít arra vagy különbözik attól, amit én gondolok. Nem ítélkezem. Figyelek.
2. a rengeteg önkutatás, önfejlesztés után sem tudom elhinni, hogy az embereket érdekli, vagy érdekelheti az, amit mondanék, amit mutatnék, aki vagyok. Nem beszélek, csak ha kérdeznek, akkor is csak óvatosan, mert azt gondolom udvariasságból kérdeznek csak, igazából nem érdekel senkit mit gondolok. Nem mesélek magamról, csak ha kérik, nem mutatom meg magam, csak ha kirángatnak a színpadra a függöny mögül.
A saját világomban élek, álom és valóság határán, és hol ide billenek, hol amoda. Fél lábbal itt, fél lábban ott. Sokszor kusza képekben, filozofikus „tudatfolyamban” írok, vagy gondolkodom, így működöm. Csapongok, bonyolítok, feltekerek gondolatokat, majd kibogozom őket. Szeretek írni, írni tartozom...
„Figyelem magamat,
akár egy másikat
jót mond vagy igazat
és mit énekel…”
(Ákos: Idelenn Idegen)
Az önismereti foglalkozások, csoportok kihúznak a komfort zónámból. Előhozzák belőlem, hogy beszéljek, hogy megmutassam magam, a saját tempómban ugyan, de lassanként kinyíljak, meséljek, vagy bárhogyan is, de kifejezzem mi van idebenn. Hogy megismerjem a csoporttársaimat, hogy kialakuljon egyfajta kötődés és bizalom. Az ilyen csoportoknak az egyik legfőbb értéke és hozománya a kapcsolatrendszer kellene hogy legyen, hogy támogassuk egymást és szakmailag – és akár emberileg is - számíthassunk egymásra a későbbiekben. Sajnos ez nem mindig valósul meg, próbálkozni mégis megéri.
Mert ha az idő engedi, a bemelegítés után el lehet kezdeni „dolgozni” is. Úgy igazán. Tágítani a komfort zónát, úgy hogy közben tudjuk, hogy van mögöttünk egy egész csapatnyi ember, aki támogat. Mert csak így tanul az ember, így változhat meg, ha megéli, hogy másképp is lehet, nem csak a megszokott úton, nem csak úgy, ahogy eddig mindig csinálta. Lehet másképp. Lehet jobb. A változás lehetséges. A változTATás már nem. Mert megváltozTATni senkit nem lehet, ha ő maga nem akar változni, és ha nem maga miatt akar változni, csak valakinek a kedvére akarja formálni magát, hogy megfeleljen a külső elvárásoknak.
Önmagunk jobbá tételéért cselekedni. Tanulni. Tapasztalni. Figyelni. Mert így lehet szebb a világ. Karnyújtásnyi körben felelősek vagyunk a világért, a környezetünkért, a kapcsolatainkért. Másokat megváltoztatni nem tudunk. Hatni rájuk azonban igen. De nem a másikat kell vizsgálgatni és alakítgatni, hogy megfeleljen az igényeinknek. Figyelni kell. Alázattal. Kíváncsian. Nyitottan. És dolgozni kell. A legkeményebben. Nem a környezeten, vagy a másikon. Magunkon.
Magunkon kell kezdeni.
Bejegyzések
