See RED

Végletek

Ennyi volt hát… ennyi volt??? Hisz csak pár óra telt el…

A két véglet… Nem sokáig tartott a hullámlovaglás, máris alámos a zúgó tenger? Mit tehet az ember ha a torkát szorongatja egy jéghideg vasmarok, és a tüdeje behorpad a nagy súlytól, ami egyik pillanatról a másikra nehezedik rá kibírhatatlan ólomként?

csak szívd de és fújd-ki… be-ki…

fogalmam sincs mi történik

bennszakad a segélykiáltás…

nem kapok levegőt

Be-ki…

Csak

L é l e g e z z…!

Ha szenvedsz is, legalább érzel valamit... még élsz…

Csak azt tudnám ki az aki megtart engem

„…ha tántorodom,

ha megremegek…”

„…kapj el hogy ha zuhannék…”

hiába könyörögsz…

éppen zuhansz…

hát mégis…

ez a nap

mégis az ördögé…?

...

Szent Mihály arkangyal,
Védelmezz minket a küzdelemben,
A sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk,
Esedezve kérjük: “Parancsoljon neki az Isten!”

Te pedig mennyei seregek vezére,
A sátánt és a többi gonosz szellemet,
Akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban,
Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére.

Ámen.

Mókás ÖregÚr

Csak én látok mindenben JELet? Üzenetet, figyelmeztetést, kis fricskát… könyvekben, blogokon, a rádióban, az utcán, bármerre nézek. A Jóistennek van humorérzéke, nem is kevés, ezt tudjuk, tapasztaljuk is, főleg mikor megpöccinti az orrunkat, vagy jól megcsípdesi az arcunkat, ahogy a nagymamák szokták. Csupa szeretetből, még csücsörítenek, és talán gügyögnek is hozzá, akármennyire is felnőtt már a gyerek vagy az unoka. Nem tudják megállni, akkor sem, ha tudják, hogy senki nem szereti, ha csípkedik az arcát, sőt ők sem szerették…

Mókás ÖregÚr. Akadályokat dobál felénk innen-onnan, váratlanul, hogy gyorsuljanak a reflexeink. Mint a küzdősportokban. Sosem tudni honnan jönnek majd. Ingernyilakat lődöz ránk. Elénk görget kis halmokat és mérhetetlen sziklákat, tesztelve minket, hogy vajon mit kezdünk vele. Néha elenged, sőt el is küld a rossz irányba, hogy a veszteséget, bosszúságot is megtapasztalva magunktól visszataláljunk. Viadalt szervez a gonosszal és a páholyból szurkol. Néha áldásba csomagolja az átkot, vagy épp átokba az áldást. Kiismerhetetlen.

 

Tele van a fejem. Gondolatokkal, tervekkel, álmokkal, ötletekkel. Üzleti tervek, irányok, sulis dolgok, általánosságok, mindennapi lehetőségek, jelen-, és jövőbeli remények…

…mintha fogtam volna egy hatalmas fakanalat és az álló üstben fortyogó masszát megkevertem volna végre…

… mintha felébredt volna, vagy inkább letisztult volna a hit… hogy meg tudom csinálni… hogy megtörténhet bármi, hogy a lehetséges létezik, és lehetetlen NINCS.

 

Nem tudom honnan, és miért most, de ezt érzem. És hogy ez csak egy pillanatnyi érzés –e vagy egy új fejezet kezdete, az majd kiderül. A Jóisten megüzeni majd, a maga módján, ahogy eddig is.

 

Az angyalok már tudják.

Itt kuncognak mögöttem.

Szárnyalj szabadon!

„...be aware it's just your mind

and you can stop it anytime...”

 

I've gotta stop my mind

Working overtime

It's driving me insane

It will not let me live

Always so negative

It's become my enemy

 

Save me

Why would I think such things

Crazy thoughts have quick wings

Gaining momentum fast

One minute I am fine

The next I've lost my mind

To a fake fantasy

And none of these

Thoughts are real

So why is it that I feel

So cut up and so bad

I need to take control

Coz my mind is on a roll

And it isn't listening to me

 

Mirror mirror on the wall

Who's the dumbest of them all

Insecurities keep growing

Wasted energies are flowing

Anger, pain and sadness beckon

Panic sets in in a second

Be aware it's just your mind

And you can stop it anytime

Ok so here we go
If it works I'll let you know

One two three I say stop

...

„Azt kívánom, hogy életem és döntéseim tőlem függjenek, s ne külső erőktől, bármifélék legyenek is azok. Azt kívánom hogy saját akaratom eszköze legyek és ne másoké. Azt kívánom hogy alany legyek, s ne tárgy; hogy saját indítékaim, tudatos céljaim mozgassanak, s ne okok, amelyek csak kívülről hatnak rám. Azt kívánom, hogy valaki legyek, s ne akárki; cselekvő, aki dönt, s nem az, aki helyett mások döntenek, olyan, aki magát irányítja, s nem a külső természet vagy más ember által irányított... Mindenekfelett pedig azt kívánom, hogy tudatában legyek annak, hogy gondolkodó, akaró, tevékeny lény vagyok, aki felelős saját döntéseiért, s azokat indokolni képes elveire és céljaira való hivatkozással...”      (Isaiah BERLIN)

 Káli László: SZABADULJ

Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,

fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!

Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem

verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket

arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára

csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened

a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.

Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!

És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!

Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők

előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,

hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!

Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,

a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!

Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,

hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!

Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,

mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül

a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén

találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!

Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!

Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,

aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik

oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!

Utazz könnyen

Arról, hogy a csomagolás öregít

Utazz, de kis poggyásszal. Utazz, de minden pillanatban tudjad, hogy nincs igazi maradása sehol az utasnak. Ne tölts sok időt málhád rendezgetésével, ne cipelj útjaidra fölösleges tárgyakat. A csomagolás öregít. Az élet apró, mellékes feladatai öregítenek legfurfangosabban. A szöszmötölés, a mindennapok szertartásainak fölösleges bonyodalmai, a leszakadt gombok felett érzett bosszúság, az idejében el nem küldött levelek gondja, a csomagolás útközben. Az ember nemcsak dramatikusan öregszik, lengő fehér fürtökkel és meszes erekkel, nem. Az ember akkor is idő előtt öregszik, ha a szennyes nem fér egy hét múltán málhádba, holott egy hét előtt, vasalt állapotban, még pompásan elfért. Utazz könnyen, mint a madarak. Így messzebb jutsz és fiatal maradsz.

 

(Márai Sándor: Füves könyv)

Hallgass, hallgatok...

A hallgatásról és a hallgatókról

De hallgatni sincs mindig jogod; különösen, ha a fecsegő megszólal, előbb-utóbb felelned kell. Természetesen mi sem lenne vonzóbb, sem kényelmesebb, mint mindig és minden alkalommal hallgatni az emberek között, s csak műveden át szólani a világhoz - műveden át, ami lehet egy könyv vagy egy pár tisztességesen varrott cipő, vagy éppen csak a türelmes és kiegyensúlyozott létezés ténye. Ez lenne a legszebb; de az élet nem adja ilyen olcsón a megoldást. Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből, megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.

(Márai Sándor: Füves könyv)

Sorsvárás

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

(Márai Sándor: Füves könyv)

Mese a vándorról

A megfáradt vándor ázott, rongyos ruhájában és kopott, lyukas cipőjében céltalanul bolyong az erdőben. Nem tudja hol van, azt sem merre kellene mennie. Megtépázta az idő, kirabolták, helybenhagyták, csak embersége és becsülete maradt a sajátja. Vacogva keresi a menedéket a jéghideg sötét esőben. A Hold ködös lámpaként világít az égen.

Az erdő szélén egy fal állja útját. Magas és hosszú, végeláthatatlan fal, megmászni lehetetlen, megkerülni végtelen idő. A vándor elcsodálkozik, méricskéli a falat, majd mintha hangokat hallana, a falhoz tapasztja fülét. Talán van odabent valaki?

Amint a füle a falhoz ér, a téglák mocorogni kezdenek, megrázkódnak, nagy robajjal omlik le a fal, mely egy régi-régi kaput takart.

A vándor megszédül, meginog, majd csodálkozva a kilincs felé nyúl. Érintésére nyikorogva ugyan, de szinte magától nyílik a súlyos ajtó, hiszen régóta nyílni akart már, csak egy érintésre várt. Egyetlen érintésre. A megfelelőre.

Ahogy nyílik, fényözön tör ki a kapun, beinvitálja a megszédült vándort egy meleg fuvallat, és egy hang, mely így köszönti: „Isten hozott, ez a te otthonod.”

Szegény vándor, csak hunyorog, káprázatnak véli az egészet. Körben csupa finom és drága holmi, melyeket eddig csak képzeletében, ha látott. Álmában talán? Nem tudja hova nézzen, hozzáérni semmihez sem mer, hisz ez neki egy kastély, egy palota, soha nem látott szépségekkel, még azt is szégyelli hogy lucskos cipőjével összesározza a szép tiszta padlót.

Ekkor meglát egy képet a falon. Mintha ő lenne rajta úri ruhában, egy asszonnyal… nem látja jól, szeme megfáradt a viharos sötétben. Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a képet, de amint hozzáér, a kép a földre zuhan és az üveg darabokra törik. Megretten. Rémülten hátrál ki, biztosan meghallották, jönnek és megbüntetik, ez biztos csak tévedés, ő csak egy szegény szerencsétlen vándor, hogy lehetne neki palotája, hogy lehetne mindez az övé?

Lehajtott fejjel hátrál vissza az esőbe, az ajtó elé. Nehéz batyuja a vállát nyomja, ázottan még súlyosabb, mintha kövekkel lenne megrakva. Fáradt. Éhes. Szomjazik. Melegedni szeretne és száraz ruhát kapni. 

Édes, frissen sült sütemény illata csapja meg az orrát. Ismerős illat. Vajon honnan?

Zokogva rogy térdre, ahogy imádkozni kezd.

Ekkor megjelenik egy szorgos, nagyszoknyás alak és elkezd az összetört üveg felett sertepertélni. Kinéz, ijedtében felugrik, hogy nyitva találja a kaput. Majd meglátja a vándort. Hunyorogva húzza össze szemöldökét, hogy jobban lásson:

- ...az úr az? Dehát… lehetséges ez?!? – kérdezi meghökkenve, elcsukló hangon. Hát meggyütt az úr? TeSzűzMáriaSzentAntal!! Asszonyoooom!!!- kiált a másik irányba nézve. Megjött, hazatért, végre hazatért!- csapja össze a kezét. A Jóisten hazahozta! De hát mit csinál ott kint, hát hogy nem gyünnék mán bejjebb az úr, no. Nem ázott mán eleget?

A vándor értetlenül bámul a meglepett arcra. Valahol mintha már látta volna…

A folyosó végén ekkor megjelenik az asszony: - Minden rendben, köszönöm, feküdj csak le, Magdám! – mondja, majd hangtalanul, mezítláb lép ki az esőbe, hogy fölsegítse és bekísérje urát:

- Nyugodj meg! Tudom, hogy nem ismersz meg. Reggelre múlik csak el teljesen az átok, akkor emlékezni fogsz. Most pihenned kell. A fürdőd forró, forrón tartottam minden este, nem tudván mikor érkezel. A vacsora tálalva, a sütemény is kisült.

Borod kitöltve, ágyad megvetve vár. Itt biztonságban vagy.

Isten hozott az otthonodban.”

Official Havasi Fan

Azzá lettem. Hivatalos Havasi Balázs tisztelővé, csodálóvá…

A mai koncertje egyedülállóan mesteri volt. Egy inkább klasszikusnak mondott koncerten voltak pillanatok, mikor fizikailag esett nehezemre ülve maradni, nem felpattanni és a láncokat ledobva, önfeledten tombolni.

Drum & Piano. Ez lesz a kulcsszó az elkövetkezendő hónapokban, ilyen lesz ugyanis az új lemez: zongora és dob, a két első helyen álló hangszer a kedvenc-hangszer-listámon.

Mondom újra: klasszikus zongora + egy zongoraművész kombinálva a rockzenész dobossal, aki a pléhketrecben ülve üti szét a bőrt… de olyan módon, hogy a mellettem ülő, enyhén már kopaszodó, szemüveges, konzervatív klasszikus zenéhez szokott idősödő úr is állva és fej fölött tapsolva követeli vissza a zenészeket az álló ovációban.

A zene az első pillanattól kezdve túlcsordul rajtam könnyek formájában: áhitat, hála, elszabadult érzelmek, visszafogott sóhajok, öröm, bánat, merengés, emlékek, vágyak. Égi zene. A színpad csordultig muzsikusokkal, Pejtsik Péter egyik hangszertől a másikig rohan, közben vezényel, én meg próbálom követni, hogy pontosan hány hangszeren is játszik? De elveszek közben… a reneszánsz ember megtréfál. Vendégek, ének, népzene, világzene, őszinte és tiszta örömzene. Fények, vetítés, kis központi blokk családi fotókkal a szeretett nagyszülőknek ajánlva…

Felejthetetlen és katartikus élmény…

Vannak még magyar zsenik, hiába...

Indy

KT Tunstall pár napja Indyben (Indianapolis, USA), egyik egykori törzshelyemen lépett fel...
...néha fellobban a nosztalgia... főleg ha anélkül is pontosan tudom ki az, aki biztosan ott volt a régiek közül megnézni őt, hogy azóta beszéltünk volna...

Keserű só, keserű tenger

(videó nélkül ajánlom... itt a film kivételesen csak zavaró)
 

JÓZSEF ATTILA: SZERETŐK LÁZADÁSA

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.

Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.

Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

Úton

„…félek saját magamtól…

olyan furcsa és erős az akaratom…”

a zene utat talál

utat tör

még a járhatatlan sivárságban is

rejtett járatokat emel ki a hamuból

így mutatva utat az igazság felé

viharokon és könnyzáporon át

de úton vagyok

úton vagyunk

 

 

Jégtánc a tűzön át

Fodor Ákos:

JÉGTÁNC

A jég

meg az ég

szikrázva simul össze,

a szél

se beszél:

por-hóval kergetődzve

játszanak

- mert szabad...

E fényes-boldog pusztaságban

nincs hazug szó: tisztaság van;

senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,

itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!

Égnek

és jégnek

kristály síkjai közt suhan a lélek...

a levegő penge-éles és szesz-tömény,

itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;

röpülve, zuhanva,

pörögve, suhanva

szótlanul mond hálát jégnek és égnek

a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

Oly jó:

erre nincs szó!

S ha vége a dalnak és fárad a láb:

a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát

némán begyógyítja a szűz hó.

Verskavicsok

Fodor Ákos tollából:

remény és talán

fagyott véletlenek közt

várva mostohán

...

mindünk anyaga

sugárzó lehetne, ha

mernénk hasadni

...

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,

átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk.

És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-nyílóan, könnyen, zajtalanul.

EGY GYAKORLAT

Magadtól kérdezd:

ajtód azért fontos-e,

hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

OTT

Ott állsz a Vihar

Dobbanatlan Szívében.

Állsz. Állsz és mozgatsz.

TÁRSASÉLET

fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamrahagytál

ALAKVÁZLAT

Sietsz. Késel. Félsz. Azértis belevágsz,

belémvágsz. A mozdulat közepén

megbénulsz, már annyira bánod.

Megteszed és nem: magamagával

törlöd a tényt. Mindez még csak

rossz sem.

Aztán megint

késel majd.

Majd elsietsz.

AXIÓMA

A szeretésen

kívül minden emberi

tett: romépítés.

A KIBELEZETT PLÜSSNYÚL ÜVEGSZEME TOMPÁN CSILLAN

Kértél. Megkaptál.

Megnézted: mi van bennem.

-- Mi már nem játszunk?

MINDENNAPI TESZT-KÉRDÉS

Látod-e még azt,

amit nézel - vagy már csak

tudod: "ott" "az" "van"?

PONT
Ne apránként ölj: pusztíts, ha muszáj,

hatalmasan, irgalmasan.

Hadd legyen vége, mire elkezdődnék.

IMPROMPTU
Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos - várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

IMA

léptedért lettem:

utad vagyok - célod nem

Lassan fuss rajtam.

KIMITTUD

Van, ki gyorsan fut.

Van, ki gyorsan olvas, ír.

Én gyorsan érzek.

FELFEDEZŐÚT

Fénysebes lélek

cammog a test ormótlan
szkafanderében


KOSZTOLÁNYI-HOMMAGE

nekem muszáj volt

megtanulnom röpülni:

futni nem tudok

DRÁMA

- Vallj színt! rivallják.

- Szivárvány... suttogom.

HELYZETMEGHATÁROZÁS

végem a célom:

tartok tőle és felé;

futásból állok

TITOK

Fölmérem határaimat:

határtalanok

Fölmérem korlátaimat:

korlátlanok

Talán nem is lehetne hol s hogy lennem

- mégis vagyok



©Szegedi Katalin



 

  

  KÖR

  ébredni alszom;

  lefeküdni kelek föl

  napmintnapmintnap

AZ EMBERI ÁLLAPOTRÓL

bizakodj — lévén

helyzetünk mindenkor a

legpillanatnyibb

FORDULÓPONT

átédesedik
a kín mélye felragyog
öröm lesz, béke

'ÉN'ek egyensúlya

A minap Pál Feri atya egyik előadásában is hallottam a pszichológiában is jól ismert Én-ek viszonyáról, a belső összefüggésekről, és a köztük lévő kapcsolat következményeiről, mely szerint három énünk van:

- Elvárt én 

- Aktuális/Reális én 

- Ideális én

Az elmélet azt mondja, hogy az emberek két nagy csoportba sorolhatóak, az egyikben azok vannak, akik az elvárt énjükkel ápolnak szorosabb viszonyt, a másikban azok, akik az ideális énjükkel teszik mindezt. (Én magam nem kedvelem a kötött csoportokba sorolást, hiszen ahogy a személyiségtipológiákat sem lehet szárazon és tényszerűen használni, besorolva és bezárva embereket különböző kalitkákba, itt is inkább állapotokra, élethelyzetekre vonatkoztatom mindezt, hiszen senki és semmi sem csupán fekete vagy fehér.)

Elvárt én – Reális én

Aki az elvárások irányába hajlik, mások elvárásának illetve saját elvárásainak akar megfelelni, melyek általában a tökéletességet célozzák meg, és minden, ami ennél kevesebb már elégtelen és elfogadhatatlan. Maximalista. Fontos neki a biztonság, gyorsan elköteleződik, azonnal nekilát, hogy megvalósítsa az elvárt célokat. Fél lába sokszor a múltban ragad, nehezére esik a változtatás. Ellenáll a figyelem elterelésének, mert egyszerűen nem szabad hibáznia. Gyorsan felméri, hogy különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg, vagy idegesítenék fel. Nyugalmat él át, ha eléri célját, de jóval idegesebbé válik, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat él meg, a nyereség felett kevesebb örömet. Célja a lehető leggyorsabban megtalálni a jó megoldást és minimalizálni a veszteséget. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a bűntudat.

Motivációja az elhúzódás, a kudarckerülés, magatartása a negatív következmények elkerülésére összpontosít.

Reális én – Ideális én

Aki az ideális én-re koncentrál vagy fontosabb viszonyban van az ideális énjével, az az ideális életet, ideális helyzeteket keresi. Álmodozó. Idealizál. Absztakt, elvont gondolkodású is lehet, fantáziája korlátlan, képzeletében sokszor jóval előbbre jár egy helyzetet nézve, mint a valóság. Sok hipotézist gyárt, ötletel, a lehetőségek közt a legjobbat keresi. Nyitott a változásra, azonban késleltethetik a külső hatások. Általában lassú, megfontolt, sokszor halogat, nehezen köteleződik el és könnyen elbizonytalanodik, mert folyton alternatívákat keres és vizsgál. Gyorsan felméri, hogy mi vidítja fel, és mi szomorítja el. Több örömet él át, ha célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a szomorúság.

Motivációja a nyújtózás valami felé, a törekvés egy cél elérése érdekében.

Elgondolkodtató. Ha ránézünk saját énjeink viszonyára, megláthatunk olyan viselkedési vagy magatartási formákat, gondolati tömböket, melyeket fixnek és megváltoztathatatlannak vélünk, pedig nem azok. Ha magunkba nézünk, láthatjuk, melyikből van túl sok, vagy épp túl kevés, és megnézhetjük a dolgokat a másik oldalról is. Esetleg egy harmadikról, vagy negyedikről…

Itt is, mint mindenhol, törekednünk kell az egyensúlyra. Hiszen a társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról látott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak. Egyik véglet sem szerencsés, az sem ha túlbálványoznak valakit és az sem, ha mélyen lebecsülik.

Nem újdonság, hogy önértékelésünknek kulcs szerepe van saját életünkben. Hogy vajon magamat hogy látom? Mennyire szeretem és értékelem saját magamat?

Az instabil, és irreálisan magas önértékelés általában agresszióval jár és a környezetnek elviselhetetlen.

Az instabil, és irreálisan alacsony önértékelés pedig az egyén számára az.

Minden változás belül kezdődik. Ám ha nyitottak maradunk, ha figyelünk magunkra és egymásra, ha őszintén támogatjuk egymást, akkor hamarabb elérjük az egyensúlyt.

Én legalábbis erre törekszem…

Őrző

Lélekolimpia

A sportolóknál is van holtpont. Az olimpikonoknál is. Dolgoztam velük, láttam mennyi energia, erő és elszántság juttatja el őket a csúcsra. És a mögöttük álló csapat. A küzdelmet mégis egyedül vívják. A holtponton egyedül kell átlendülniük. És az mindig eljön. A versenyen is, amelyre vért és verejtéket sem sajnálva készülnek hosszú éveken át.

Eljön az első holtpont… aztán a második, és ki tudja még hány… de az utolsó a legkegyetlenebb. Mert addigra minden erő elszállt. Már csak egy hajszál tartja a kötelet, a pattanásig feszül a húr, sőt már pattan is, az ember szó szerint az életéért küzd… mégis... a bajnokok ilyenkor is merítenek egy utolsót. Nem tudom honnan a rejtett tartalék, ők maguk sem tudják, de a kellő pillanatban, mikor az ember feladni kész, felvillan a forrás. Talán csak egyetlen tizedmásodpercre, de nekik ott, akkor, az pont elég, mert pont annyi kell. Egy késhegynyi idő. Egy végső lökés. A végtelen kitartás jutalma az emberi határokat régen túlszárnyaló küzdelemben.

A lélek olimpiája sem különb. Csak abban mindannyian sportolók vagyunk. Nem csak másokkal és a külvilággal, de magunkkal is meg kell küzdenünk a lélek általános erőpróbáiban, mint a

• korlát-lökés és határ-tolás
• heart-létika és súlycipelés: a szív terhelhetőségének és végső erejének tesztelése (kiemelten veszélyes sportág, csak haladóknak!)
• szív-íjászat
• érzelmi-vívás
• gátlásfutás
• célbalövés
• önbizalom-magasugrás
• önértékelés-rúdugrás
• elkötelezettségi sprint és hosszútávfutás
• páros szinkronúszás
• belső-judo
• kitartás-maraton
• türelem-triatlon
• szakadék-, és távugrás
• kibírkózás
• árral szemben evezés
• gyávaság-szélcsendben vitorlázás
• félelem-, és szorongás-öttusa

És hogy hány utolsó erőfeszítés van még a célig? Ki tudja...

De a Jóisten mindig annyit ad, amennyit el tudunk viselni. Úgyhogy hallgassunk az edzőre, a hadnagyra, aki hisz bennünk és aki akkor sem adja fel, mikor mindenki más, sőt mi magunk is már majdnem megtettük…

„GODDAMN IT COOKIE, MOVE YOUR ASS, I WANT MY TWELVE!”

„.. NOW YOU REPORT TO THIS LINE, COOKIE!”