Elmondatott

Vánszorog az idő. Pedig milyen egyszerű lenne csak azzal foglalkozni, amivel kell. A sajátommal. Mindazzal, amit irányítok, irányíthatok és nem azzal, amire nincs hatásom. Várni, várni… mindig várni. Türelemjáték. Már megint. Még mindig.

„Szeretni, lenni, élni…” Mikor már, mikor?

 

Sok a dolgom, mégis rángat a lelkem… torkomra szorítja kését a pillanat… ülj le és írj, különben véged. ÍRJ! Mert írnod kell.

Mert írnom kell.

Egy írónak az a dolga hogy írjon. És én legbelül világ életemben író voltam. Talán leszek is egyszer.

 

Mert az írás közvetít, gyógyít, tisztít…

„…meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép, azonnal enyhül a gond…”

Bár a tisztulástól még messze van az a kép, mégis segítenek a betűk, a szavak, mert láthatatlan köteléket rajzolnak. Mikor írok, nem vagyok egyedül. Vagy csak nem úgy, ahogy egyébként, ahogy általában.

„ mindenki egyedül van belül…”

„egyedül vagyok és így is voltam mindig, nem pedig: magamra maradtam”

 

Mikor írok, az angyalok szelíden elmosolyodnak, vállamra teszik kezüket, belém hallgatnak és megsimítják szárnyaimat: ’látod, megy ez’ …

 

Idézetek és saját mondatok hada keveredik a fejemben, és a papíron is. Békés harcot vívnak a betűk, játék kardok lendülnek, mégis fémes a hangjuk és megcsillan rajtuk a fény. Csatajelenet, mely néha véresnek látszik, a végére mégis ölelkezésbe torkollik. Betűharc, szójáték, lelki küzdelem, áldomás fogadása.

Üzenet.

„szeress, reszkess, keress új reményt…”

„lásd meg újra a fényt…”

„veszíts… válassz… minden út egy helyre visz…”

 

Az írás fegyver és pajzs. Az írás erő. Az írás alázat. Az írás kulcs. Az írás valami nagyobbnak a része, én magam is tollá válok, a kezem csak eszköz, melyet nem én mozgatok. Pedig magamról írok. Vagy mégsem?

Még csak éjjel sincs, nem ez a legtermékenyebb napszak, mégis, úgy érzem ha nem írok ólomsúlyként süllyedek el saját érzelmeim tengerében. Hol a hajós, aki kiment és átvisz a túlpartra? „…hol a kegyelem…” Beülök a révész mellé, vigyen ahová akar, azt sem bánom ha nincs visszaút.

Tényleg nem lehet újat írni. „…minden verset leírtak, minden dal elhangzott már, minden dráma romokban hever…” Mégsem tehetek mást. Leírom újra és újra. Másképpen. Ugyanúgy.

Akkor is, ha már végképp minden

Elmondatott…

 

 

(Az bejegyzésben lévő idézetek Ákos tollából származnak.)

Harc az ünnepért

"És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem - s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át,
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep."

(Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért – részlet, 1928)

11 perc +1

Gyakran álmodom éjszakánként (is). A minap álmodott egyik álmomról ez a könyv jutott eszembe, ezért a hosszas idézetek - most két nyelven, mert az angol fordítás néha meggyőzőbb…

 

Egy barátnőm úgy jellemezte Coelho-t, mint aki úgy ír le és mond ki dolgokat, ahogy vannak, a komplex és bonyolult dolgokat is szinte tőmondatokba szedve, egyszerűen, érthetően, ahogy más kimondani képtelen… melyek mégis (vagy talán pont ezért) hatnak tömegekre. Jobb volt akkor olvasni Coelho könyveit, mikor még nem volt ’celeb-író’, de bárhogy is, legtöbb könyve kicsit olyan, mint a dalok, a sorok közt mindenki megtalálja a saját életét is…

...

„If I am looking for true love, I first have to get the mediocre loves out of my system.”

 

„Minden azt súgja, hogy rossz döntést készülök hozni, de a rossz döntés is egy lépés. Mit akar tőlem a világ? Hogy ne kockáztassak? Hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és ne merjek igent mondani az életre? Egyszer már hibáztam, amikor tizenegy éves voltam, és egy fiú kölcsönkért tőlem egy ceruzát. Akkor megértettem, hogy nincs mindig második lehetőség, és jobban tesszük, ha elfogadjuk a sors ajándékait. Persze hogy kockázatos, de vajon nem ugyanilyen kockázatos-e felülni az autóbuszra, és negyvennyolc órát zötykölődni hazafelé? Bármikor balesetet szenvedhet az ember. Ha hűségesnek kell lennem valakihez vagy valamihez, leginkább magamhoz kell hűségesnek lennem. Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom. Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió - és ez egyaránt igaz az anyagi és a szellemi javakra. Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem első - vagy utolsó - napja volna.”

If we are talking in terms of making progress in life, we must understand that ’good enough’ is very different from ’best’.

„I cannot simply do nothing, pretend that everything is normal, that it’s just a stage, a phase of my life. I want to forget it, I need to love – that is all, I need to love. Life is too short, or too long, for me to allow myself the luxury of living it so badly.”

(Paulo Coelho: Tizenegy perc)

11 perc

(Paulo Coelho: Tizenegy perc, részletek Maria naplójából)

„… beléptem egy kávézóba, és ott meghallottam egy hangot. Mintha Isten egy követ dobott volna arra a helyre. Az energiahullámok elértek engem és egy férfit, aki egy sarokban ült és festett. Ő is megérezte a hullámokat, amelyeket a csobbanás keltett, és én is. És most? Hogyan tovább?

A festő rögtön tudja, mikor talál rá egy modellre. A zenész is tudja, mikor szóljon a hangszere. Itt, a naplómban, én is biztos vagyok benne, hogy bizonyos mondatokat nem én írok le, hanem egy nő, aki ragyog a fénytől, és aki én vagyok, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.

Élhetek továbbra is úgy, mintha nem történt volna semmi sem. De úgy is tehetek, mint a kiskacsa, és szórakoztathatom magam a hullámmal, ami egyszer csak megjelent és fölkavarta a vizet.

Neve is van ennek a kőnek: szenvedély. Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom. A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket.

Szeretném azt hinni, hogy szerelmes vagyok. Valakibe… aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az első ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek…

 

…

 

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

 

Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából.

Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban. Igen, van egy vezérfonál.

…

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan… a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával...”

A megőrző

Lassan Ákos-bloggá alakulok ha így folytatom... :)

Ezt viszont most muszáj... ezt is. Mert öröm ilyen cikkeket olvasni...

"Nagyon szerencsés vagyok, de sokat dolgoztam érte. Talán úgy pontosabb, hogy szerencsés vagyok, mert mindig megdolgozhattam a sikerért. A rockzenében az imázs mindenek felett áll. Az én imázsom nem halotti maszk, hanem a saját arcom. Az vagyok, akinek látszom. Pont a csaták miatt maradtam ember. A közönséget nem is kell győzködni, hogy értsék: én ők vagyok."

A Gentleman.hu teljes cikke, Ernyei Béla tollából, Erdélyi Gábor fotóival illusztrálva. Kötelező olvasmány.

(A fenti kép Juhász Viktor fotója.)

Egyetlen hang

Annyi érzelem kavarog bennem… kezelhetetlen. Bár szabadjára engedhetném őket… akkor nem feszítenének ennyire.

Bennrekednek a szavak… leírom és kitörlöm őket, mert nem találom a megfelelőt. Közben szól a dal a fejben…

”A vágyak sorban állnak…”

Ó, bárcsak…

 

Vissza kell rángatnom magam, mert messze járok. Leülök rajzolni. Működik, mert pár órán át elcsendesül az elme - és legfőképp a szív - és a vonalakra figyel. Itt egy kis árnyék, ott egy kis fény… ahogy a valóságban is… (ha van olyan). Árnyék és fény. Elhúzódom az árnyéktól és nyújtózóm…

...de hiába...

...nem érem el…

…kell még valami…

…valaki…

…aki kikötözi a szárnyakat…

…aki összeolvasztja a Hét Parancsszót egyetlen hanggá…

„…megint elmúlt egy nap, nélküled…”

Lélekmentő koszt

Érzelmek. Vágyak. Képek.

Zűrzavar. Káosz és rendezettség.

Hangulatok, színek, vibrálás, tűzben égő vér, pulzáló szívdobbanás.

Mindig intenzív a hatás, ha Ákos a színpadra lép, ha kijön egy dal, még inkább ha egy album, és leginkább ha az album ’A katona imája’ címet viseli.

Az első hangnál, az első szónál robbanásig feszül a testem, ahogy hallgatom. A legelső hangnál. Minden dal mást hoz ki belőlem… előtör a vadállat, a gúnyosan-cinikus, a megalázkodott, a hitetlen, a hívő, a nő, a szépet szerető.

Őrjöngve tombolok és összeroskadva reszketek, mert tényleg egyetlen Dal létezik… és Ákos a toll a Jóisten kezében. A hangszer. A húrok, a dobok, a billentyűk, az ének… az egész zenekar egyetlen emberben.

Ő a hírvivő, a hajós, a lélekszállító angyal, aki révésznek áll és visszahozza közönsége eltévelyedett lelkét, felébreszti, felrázza, ha kell még arcul is csapja, mert csak egy irány van. Egy helyes irány.

Tanít és nevel. Megfogja a kezet és vezet. Meghat és megihlet, megérint és feltölt. A sztár, aki ember. A sebezhető dalos, aki kőkemény páncélt ölt, ha csatába indul…

Mint megfásult katonáknak az étel, olyanok a dalok a mi kiéhezett lelkünknek. Minden dal más. Egy és mégis más. Egy-más…

Édes, fanyar, kesernyés, égetően csípős vagy éppen pikáns. Új fajta tálalás, új fajta ízek. Ismerős fűszerek, minőségi alapanyagok. Éltető eledel. Lélekmentő koszt.

Köszönet érte a dalosnak. A hajósnak. A vándornak. A katonának. Az Égiek tanítványának.

Köszönet mindenért.

Ahogy eddig is.

...te hazavezettél, én hazataláltam…

(Fotók: Emmer László, akos.hu)

Verbális tudatfolyam - Maira Kalman

Maira Kalman. Ez a nő zseniális…

Mintha egy levegővel mondaná végig a mondanivalóját, cenzúra nélkül, ahogy épp jön, ahogy megérkeznek és kibuknak a szavak, gondolkodás és hezitálás nélkül. Spontán szabadság, verbális tudatfolyam, humor, az élet apró – sokaknak észrevétlen - örömei és az élet nagy kérdései. Emlékek, fricskák, művészet, játékosság, kreativitás, öröm, fájdalom, szeretet, közöny, összetartozás, élet, halál. Az élet zamata 18 percben egy álmodozó szemével:

(Magyar felirat elérhető a 'view subtitles' alatt.)

“...And I really spend a lot of time wondering, how much truth do we tell? What is that we're actually -- what story are we actually telling? How do we know when we are ourselves? How do we actually know that these sentences coming out of our mouths are real stories, you know, are real sentences? Or are they fake sentences that we think we ought to be saying?“

„Gyakran elmorfondírozom azon, hogy mennyi igazságot mondunk? Milyen történetet mesélünk el valójában? Honnan tudjuk mikor vagyunk önmagunk? Honnan tudjuk, hogy a mondatok melyeket kimondunk igaz történetek, igaz mondatok? Vagy azok hamis mondatok, melyekről azt hisszük hogy ki kell mondanunk őket?”

“...And I look at a beautiful bowl of fruit, and I look at a dress that I sewed for friends of mine. And it says, Ich habe genug, which is a Bach cantata, which I once thought meant, I've had it, I can't take it anymore, give me a break, but I was wrong. It means, I have enough -- and that is utterly true. I happen to be alive, end of discussion.”

„Előttem ez a gyönyörű gyümölcstál, és a ruha, amit egy barátomnak varrtam. A szöveg: ’Ich habe genug’, egy Bach kantáta, melyről azt hittem, azt jelenti, hogy elegem van, hagyjatok békén, de tévedtem. Azt jelenti, hogy elegendő, amim van és ez így igaz. Élek, és kész.”

És egy kis ráadás: The Elements of Style

Vakon

A gondolatok a fejben béklyóként láncolnak a gép elé. Magától mozdul a kéz, mozognak az ujjak, szinte nem is látom mit ír, furcsán érzem magam, furcsa ez az egész, kívülállóan, kívülállóként nézem magam.

Becsomagolom a szavakat megint, mert ha úgy írnám le, ahogy vannak, mindenki értené őket. Mindenki és senki. Így azonban a mindenki kimarad, senki nem érti, csak az, aki nagyon-nagyon figyel. Ha van ilyen. Sokszor kételkedem.

Magammal vívok harcot minden nap. Vajon megéri? Vajon megéri küzdeni egy olyan álomért, ami talán soha nem válik valóra? Amit valaki már megálmodott, igaz, csak vázlatosan és kesze-kuszán, kivehetetlen kontúrokkal, a színek pedig fakóak és összemosódottak… és ami akár rémálommá is válhat tönkretéve álmodót és álmodottat?

Megéri kockáztatni?

Valaki az én álmomat álmodja. Az én képemet próbálja megfesteni. „Az én filmem kész…”

És lehet hogy sikerül is neki. Volt már ilyen. Mint mikor hajótörés után a lakatlan szigeten az egyik tábor ellopja a másik tábor tüzét. Pedig veszélyes játék a tűz...

Vajon a kép, amit látni vélek valós? Vagy azzá válhat? Az én képem egyáltalán? A megfáradt, fakó állóképből élénk színekben úszó mozgóképet teremtenénk. Én ezt látom. A teljes, kész képsort… élő színekkel, csodaszép rajzolatokkal. A tiszta, valódi, romokból újjáépített, és talán elérhetetlen-érinthetetlen teremtményt...

Közben pedig élni kell. A mindennapokat. Eljátszani a szerepeket. Keménynek látszani. Felhőtlennek tűnni. Dolgozni. Figyelni. Tanulni. Számlákat fizetni. Értelmetlen vizsgákra készülni. Olvasni. Tenni bármit, elfoglalni az elmét, hogy a léleknek esélye se legyen a géphez rángatni az írót, hogy zagyvaságokat írjon, mint most…

Győzelmet ülök és vereséget gyászolok meg minden nap.

Mit tegyek hát?
Mit tehetek?

Csak egyet.

Óvatosan tapogatva a talajt…

lépkedek tovább vakon…

a fény felé…



'Rend-hagyó' galéria

Lehet hogy túlságosan vágyom arra, amire vágyom és bárkire ráhúznám a palástot, aki csak egy kicsit is közelebb lép. Betér, és elcsodálkozik… mert a galéria képei érdekesek… és aztán úgy tesz, ahogy én szoktam a múzeumokban: közel hajolok, megnézem vajon hogy csinálhatta? Miből és hogyan építette fel azt a formát, alakot, és miért úgy ahogy? Elképzelem a művészt, ahogy alkot, ahogy eltúlzott és vehemens ecsetvonásokkal feldobálja a színpacákat a vászonra, majd kínzó gonddal egyengeti, pontosítja, alakítja őket, amíg a kép teljessé nem válik. Vajon mit élhetett át abban a pillanatban? Vajon milyen érzés rángatta el őt kérlelhetetlenül a festőállvány elé, dolgos hétköznapi teendői mellől? Mitől akart megszabadulni? Mit akart megosztani?

És így, vajon mit lát, aki az én ’képeimet’ nézi? Mit érez? Mit kérdez magában? És vajon akar –e többet látni, hiszen a termek száma végtelennek tűnik és sokan elfáradnak már az első termekben. Sok a fény, vagy épp kevés, nem mindig szerencsés a megvilágítás. Vagy egyszerűen csak megunják. Egyhangúnak tűnik. Nem tudják, hogy videó-szoba is van, és mozivászon, és színházi kisterem, és művészterem és zenestúdió, és játszóterem, és csináld-magad-próbáld-ki terem. A galériákban ez nem szokás. Nem tudják hogy ez egy szokatlan galéria. Rendhagyónak mondanák a nyelvészek. És talán igaz is: ’rend-hagyó’, mert még a zűrzavarban is hagy valamiféle rendet maga után...

Egy-egy kép néha tükörré válik.

Itt lehet sírni és nevetni.

Egymáson és magunkon is…

Kódfejtő?

Blog, mint lelki üzenőfal. Magamnak és a világnak. Annak aki számít, és annak is aki nem. Ismeretleneknek, ismerősöknek, ismert ismeretleneknek és ismeretlen ismerősöknek. Játék a szavakkal, állapotjelentés, segélykiáltás, megosztás, közlés. Jelek, üzenetek, kódolt szavak. A kérdés csak az: vajon van köztünk kódfejtő?

"...ki fejti meg, mondd, ki fejti meg?..."

Angyal, ha hallod...

"...idegen vagyok itt mégis minden olyan otthonos…

Félek... Butaság. A félelem beteggé tesz. Mert mindig csak az egyik felem fél, a másik nem hisz benne. Hogy kéne élnem? Lehet hogy nem is ez a kérdés? Hogy kéne gondolkodnom? Olyan keveset tudok… talán mert folyton csak kíváncsi vagyok. Néha olyan rosszul gondolkodom… mert közben úgy érzem hogy beszélek valakihez…"

...

"Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcodat... a szemedbe nézni és elmondani, milyen jó itt, csak megérinteni is valamit. Ez itt hideg... érezni. Jó. Vagy ez itt? Dohányozni... kávét inni, vagy a kettőt együtt fantasztikus! Vagy... rajzolni! 

Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami. Vagy, ha hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó. Annyi a szép dolog.

De te nem vagy itt. Én itt vagyok. Jó lenne ha itt lennél. Jó lenne beszélgetni veled. Companero..."

(Wim Wenders: Berlin felett az ég)

Bölcsesség-szemelvények

Popper Péter tanításaiból     (jó)néhány szemelvény:

"A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen.

Gondolkodásunk fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, nem éljük át kellő mélységben és intenzitással. Ezért sokat tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni.

Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban.

Milyen hamar megfeledkezünk mások problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett! Egy másik ember ugyanígy van velünk. Ezért nem szabad túlértékelni a "Mit szólnak hozzá?" – jelentőségét. Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket. Ugyanígy örömeink, eredményeink sem. Mennyit marcangoltuk magunkat, szégyenkeztünk értelmetlenül. Hányszor bántódtunk meg fölöslegesen.

A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.

Filozófiai szempontból ismerjük az idő objektivitását. De életünknek van egy szubjektív időrendje is. A pszichológiai idő-élmény egyéni és sajátos. Mennyire aktuális lehet számunkra valami, ami tíz éve történt, és milyen közömbös egy tegnapi esemény. Milyen hosszú és unalmas lehet átélni eseménytelen nyári hónapokat. A napok végtelenül lassan vánszorognak. De visszatekintve egy röpke pillanatnak tűnik a nyár. Nem történt semmi, amit emlékezetünk megőrizhetett volna. Ám milyen gyorsan rohan el ugyanez az idő, ha eseményekkel zsúfolt. De visszapillantva rá végtelen hosszúságúnak érezzük, annyi minden történt. Így vagyunk az életünkkel is. Ezért kell bátran és kíváncsian élni. Nem szabad féltenünk magunkat az eseményektől, a megismerés kockázataitól. Mernünk kell élni és cselekedni a szívünk szerint: tartalmas és jó életünk lesz, bármeddig tartson is. A gyáva élet mindig rövid.

Az a felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait.

Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.

Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni.

Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudjuk örömmel megadni és elfogadni – egymásnak és egymástól – mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; – ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát.

Figyelj csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.

A szorongó embert leginkább a képzelete gyötri meg. Irreálisan felnagyítja a jövő félelmetes lehetőségeit. Ennek az az oka, hogy a szorongás tárgyat keres magának, amihez hozzátapadhasson. Tárgytalan félelmeinket legalább érthetővé akarjuk tenni a magunk számára. Ez a folyamat utólagos: először van a szorongás, azután hozzákapcsolódik egy elképzelt lehetőséghez. Mennyit féltünk fölöslegesen a holnaptól, amely eljött, sőt ma már múlttá vált – túljutottunk rajta, és az elképzelt rémségek sehol sem voltak. Olyan ez, mint egy vizsga vagy egy műtét. Mennyire félünk tőle, s utólag csöndben azt mondjuk: Ennyi volt az egész?

Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy.

Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz – így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit – már lezárultak a számlák.

Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi – sem bennem, sem másokban.

Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" – ettől ember."

(Forrás: Irodalmi Jelen Online)

Addiktív lét

A zene végtelen évek óta (jó fajta) drogként hat rám. Feltölt, megtisztít, felszabadít, erőt ad, meghat… Újra és újra meg kell kapnom az adagom. Ha nem, akkor az történik, ami most: koncert-elvonási tüneteim lesznek…

...mert bennem őrült láng ragyog…




…és hozd a szárnyakat…

… az idő lejár, a világ megáll…

…a szemünkben ég a tűz…




…do we bow or do we fight for it?!…

Olvass most belőle(m)

Unique.
Mert zseniális a zene és a szöveg,
mert a klippeknek része a backstage is… (!!)
mert háztetőkön rohangálnak, épp csak szárnyak nélkül…
mert a ’HM-szekció’ másik tagjára (is) emlékeztet, akivel folyton egyszerre prüntyögünk a levegőben-úszó-szintiken,
mert jól esik,
és még másért is…