A gondolatokat erővel és erőszakkal irányítani, nevelni, lekötni nem egyszerű. Küzdök velük. Rakoncátlan, neveletlen kölykök. Szertelen, kobold-bolondok. Ki kell zárnom őket, amíg a kötelezettségekkel kell foglalkoznom. Igen, ezt most KELL. Be kell fejezni amit elkezdtem, és annak ellenőrzési pontjai is vannak sajnos… mint a régi erőpróbákon, iskolai túrákon, ügyességi-, és akadályversenyeken. Meg kellett szerezni a pecsétet… A zarándokok is így tesznek. És most én is. Megint. Még mindig. Újabb pecsétek kellenek…
A gondolatok meg folyamatosan dörömbölnek és visítoznak odakint. ’Ó, csak hagynátok már abba…!’ Kezelhetetlenek.
Amint felállok egyet nyújtózni, vagy inni egy teát berontanak a mentális ajtómon, lakat ide-vagy oda… és randalírozni kezdenek. És mindig az a leghangosabb, amelyiket a leginkább le szeretném halkítani. Elém ugrik, az arcomba mászik, csüng rajtam… Beszél hozzám, énekel, kiabál, visít, a földhöz vágja magát úgy hisztizik, mert még több figyelmet akar. Semmi nem használ. Próbálkozom játékkal és altatóval, szép zenével vagy épp hangossal, hátha abbahagyja, ha nem reagálok rá. Hiába.
Betolja a pöfögő vasútját. Ő most játszani akar. Jönnek a tankok, meg a harci gépek, a repülők, az űrhajók... mindenét előszedi. Közben régi és új képeket dobál elém, majd vetíteni kezd és folyamatosan kommentálja a filmet. A kulcsjeleneteket visszatekeri és újra lejátssza. Kiismerhetetlen, ahogy néha zokog, néha meg hisztérikusan röhög ugyanazon a jeleneten.
A többieket le tudom kötni, el tudom foglalni, de ő… ő nyughatatlan. Alakot is vált ha kell, és stílust, meg módszert is, könyörögni is szokott hogy ne legyek hozzá ilyen kegyetlen és inkább jó lesz, csak hadd maradjon… De ilyenkor is dúdol, hümmög, mozog, hangtalanul is neszel, érzem minden mozdulatát… Az is lehet, hogy ezt is ő íratja velem. Megírom, talán akkor békén hagy… Naiv gondolat, hisz már most hallom, ahogy kuncog rajta.
Nem válthatom meg, ahhoz egymagam kevés vagyok.
1 megjegyzés:
Hűha! Ez nagyon...
Köszönöm!
Megjegyzés küldése