Oldalak

Lélekvalóság

2012. április 13., péntek


"A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és 'tényszerűbb'. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek." (Pilinszky János)

Dal a fejben

És a dal. Hogy ne csak a fejben szóljon...

A jelen börtönében...

“A jelen börtönében gondolj arra, 
ha ajtót rajzolsz a falra,  
kiléphetsz rajta…”

Magamért is, másért is. Ezt éneklem újra és újra, szüntelenül. Talán biztatásképp, hogy tartsam a lelket. Magamban, és másban is…  Hogy erőt adjon. Reményt. Hogy ne az elkeseredettség, a kétségbeesettség és az elértéktelenedettség érzete uralkodjon. Hogy a fejet tudatosan, és ha erővel is, de a fény felé fordítsuk. Mert működni fog. Működik. Van terv. Ám mi csak utólag láthatjuk, utólag tudjuk és értjük meg a jelentését, az okát. Addig meg örökös vendég a kétely, szorongás nevű cimborájával együtt…
...

A ceruzám régóta érintetlenül fekszik a rajzasztalon.
Túl régóta.
Pedig ideje lenne rajzolni…

Épp ideje…

Meddig még...???

2012. április 5., csütörtök

"A munka által válik a szeretet láthatóvá.
Ha nem tudsz szeretettel dolgozni, csak ellenszenvvel, jobban teszed, ha ott hagyod munkádat, és a templom kapujába ülsz, ahol azoknak az alamizsnáját fogadod, akik örömmel dolgoznak. Mert ha kenyered közönyösen sütöd, keserű kenyeret sütsz, ami az ember éhezését aligha csillapítja. Ha nehezteléssel préseled a szőlőszemeket, ellenszenved mérget fecskendez a borba. És ha úgy énekelsz is, mint az angyalok, azonban nem szereted az éneklést, csupán a nappal és az éjszaka hangjaival tömöd tele az emberek fülét." (Khalil Gibran, Fordította: Kudlik Ildikó)

De vajon meddig bírja az ember a templom kapujában ücsörögve...???

Elcsúszott idővonal

2012. április 3., kedd


Ülök a peronon. Batyum egyre nehezebb, a vállamat húzza. Várok. Bénultan ülök és várok. De mire is? Olyan, mintha már minden hiába lenne.
Egyre távolodom. Lekéstem. Ezt érzem, folyton ezt. Lekéstem. Elkéstem... Legalább 10 évvel vagyok magam mögött. Ott, ahol lennem kéne, vagy inkább, ahol magamat láttam egykor. Elcsúsztak az események az idővonalon...

Az idő gúnyosan kacag, majd a nyelvét öltögetve elrohan: ’Érj utol, ha tudsz!’ Én meg a rémülettől földbe gyökerezett lábbal nézek vágyakozva a távolba... Hátha mégis jön az a vonat...

De vajon jó helyen várok? Hiszen számtalan vágány van. Megtörtént már nem egyszer, hogy egy vonat fényeit meglátva átrohantam a másik vágányra, majd a következőre, és az azt követőre. Az egyik vonat tovarobogott, a másik  már rég megtelt, a harmadiknál azt mondták ilyen fajta csomaggal nem lehet felszállni... Sokáig cikáztam, sőt, volt, hogy gyalog is elindultam... mégis mindig visszakerültem a kiinduló pontra. 

Visszaültem hát a saját peronomra, és itt ülök ma is. Néha azt veszem észre, hogy a közelben elrobogó szerelvényekből ismerősök, barátok integetnek hevesen.

Visszaintek mosolyogva, majd elszomorodom.
Nekik mind sikerült.
Megint én maradtam utoljára.

Remény

Remény.
Mert mindig kell, hogy legyen.
Hinni kell.
Csak így lehet élni. 
És élni kell.
A fájdalmakkal együtt,
hogy új jelen legyen a holnap.


Manónak.