Oldalak

Mikor..??

2011. február 27., vasárnap

Szív-áruda

Egy eldugott kis üzletre bukkantam a minap. Nem hittem, hogy tényleg létezik. Legendák szóltak róla, de sosem jártam még ott. Most is csak álruhában mertem belépni. Hajtott a kíváncsiság.

A szívek boltja. Szíveket árul az öreg árus. Szívekért cserébe. Afféle közvetítő közeg ez a bolt. Mindenféle anyagból, méretből készült, működő, dobogó, lüktető szíveket találni ott. A felső polcon legalábbis ezek vannak. Alul a kihűlő félben lévők, míg a jéggé dermedt, üvegszerű szívek külön, hűtött búrákban ülnek a hátsó polcokon.

Ahogy beléptem, egy kivételesen nagy méretű, vérvörös, fénnyel teli, dobogó, lüktető darabon akadt meg a szemem. Az öreg árus azt mondta még sosem látott ilyen nyughatatlan darabot… elmesélte milyen furcsaságokat művel: néha, mintha táncolni akarna… annyira ugrálni kezd, hogy külön búra alá kell tennie, le ne zuhanjon a polcról. Néha zokogásban tör ki. Néha megdermed egy pillanatra, máskor meg mintha felkacagna… Időnként a fényen kívül csillámsugarak szöknek ki belőle, de ami a legfurcsább: ha közel hajol az ember hallhatja, zene szól benne. Egy Dal. Egyetlen Dal. Bár mindig másképp.

Csak mosolyogtam.
Jól ismertem a kiállított darabot.
A sajátom volt.

Az öreg eladó azt mondja éppen tízezer éve van nála, nem érti miért, ha tehetné ő maga tartaná meg, szakértői szemmel nézve is, ennél csodásabbat még nem látott. Elmesélt egy-két történetet, mert bizony sokan megcsodálták már ezt a darabot, elvinni mégsem merte eddig senki. Volt, aki csodálta-csodálta, majd kézbe vette, de nem tudta tartani, olyan súlya lett hirtelen. Egy másik érdeklődő nyomogatni, szorongatni kezdte, melytől szegény szív azonnal fakóvá és ernyedtté vált. Volt, aki gondatlanul tartotta és elejtette, és olyan is, aki szándékosan el akarta csúfítani.

Olyan is volt azonban, hogy egy-egy kézben a dobogás szinte táncba váltott, a Dal felerősödött, mintha csak a szív maga énekelne, és nem odabentről szólna a zene. Ekkor még fényesebben ragyogott. Túl fényes volt. Túl hangos. Túl izgága. Volt, aki megijedt tőle: túl valóságos. Vagy épp túl nyugodt és túl csendes. Mind mást akart. Rövidebb-hosszabb méregetés, tapogatás után mind visszarakta: ő valami egyszerűbbet keres, ezzel nem tud mit kezdeni.

- Hogy azért jött be, mert látta, hogy kiárusítás van? - kérdezte meglepetten az árus a sokszor lovagnak öltözött szélhámosokat. Az a kincsekre nem vonatkozik! A kacatokat ott a bolt túloldalán találja. Ezt pedig, ha megbocsát – vette ki kezükből a kincsként őrzött szívet – ezt most biztonságba helyezem, nem szeretném ha baja esne… Kérem a túloldalról válasszon.

Órákig mesélt az öreg árus. Gyertyát gyújtott, forrócsokoládéval kínált, és közben csak mesélt, mesélt… Könnyekkel és csodákkal teli történeteket. Majd mielőtt elköszöntem volna utánam szólt:

-A minap járt itt egy csavargónak öltözött Királyfi. Azt hitte megtréfálhat, de én mindig felismerem az igazságot. Megbabonázta ez a gyönyörűség, kézbe is vette, még a Dalt is hallotta. Aztán elkomorodott az arca. Azt mondta még dolga van, még ölre menő harcot kell vívnia a 21fejű sárkánnyal, hogy visszaszerezhesse a saját szívét. Addig pedig nem tud mit adni cserébe, nem tud szívet adni a szívért…
Így ő is visszaadta és kisétált.
Az ajtóból azonban visszanézett:
- Visszajövök érte! - mondta.

- És… igazat szólt? – kérdeztem reménykedve.
Erre már nem válaszolt az öreg… csak cinkos mosollyal kacsintott egyet:
- Isten áldjon, Királylány!

Én balga, azt hittem álruhában nem ismer majd meg.
Ő, aki minden igazak tudója…

"Melléélés" helyett...

Élni végre.
Élni.
"Melléélés" helyett...

"Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van... Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek."
(Márai Sándor)

Főleg éjjel

"Látod... ez a baj veled..."

Zajmadarak...

Húnyt szemmel

2011. február 26., szombat

BABITS MIHÁLY: HÚNYT SZEMMEL...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Halálugrás

2011. február 25., péntek

„Párkapcsolat: Két ember kölcsönös, önkéntes, a másiknak való odaadottsága. Kölcsönös, tehát mindkét fél részéről való. Ha csak az egyik fél(!) odaadott, az csak a kapcsolat felé tett elengedhetetlen lépés, ezáltal a kapcsolat megteremtésének lehetőségét adja a másiknak, de nem kapcsolat. Teljessé csak a másik fél viszont-odaadottsága révén válik. Önkéntes, tehát szabad. Szabadság nélkül nincs párkapcsolat. Amikor valamelyik fél bármilyen erőszakkal fordul a másik felé (anyagi, egzisztenciális, érzelmi zsarolással, vagy akármilyen manipulációval), az kizárja az emberi kapcsolat lehetőségét. Mert csak az emberi, ami önkéntes, azaz szabad.

A létező lényegének tartom a szeretetet. Ami ezen kívül van, az káprázat, mondhatnám: abszolút lényegtelen. Mindegyikünket legbelül az mozgat, hogy végre odaadjuk magunkat valakinek.

A másik szeretetéért semmit sem lehet tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés legmerészebb tettét – odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés varázsigéjét: “Én a Tied vagyok”.

Amikor úgy döntöttem, hogy odaajándékozom magam és áradok, abban a pillanatban kiszolgáltatottá válok, mert az elvárásaimból épült védelmi falam azonnal megszűnik. Kiszolgáltatottá válok, mert a másik szabad, így nem éntőlem függ, hogy ő elfogadja -e ajándék mivoltomat. Én egyirányú utca vagyok. Minden önátadásom és cselekvésem egyirányú utca, mely nem az én szándékomtól válik kétirányúvá, hanem a másik szabad döntése révén. Minden szeretetaktus, szeretetcselekvés egy halálugrás, és nem tudod ki van-e feszítve a háló. Én csak egyet tehetek: önként odaajándékozom magamat. Semmi mást.           (Biegelbauer Pál)



- Jump complete.
- Report!

Változtatás nincs. Változás van.

„… A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő. Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha ő azt nem úgy látja. Minden emberi összeütközés forrása ez. Minden emberi fájdalom innen forrásozik. … A remélt eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem valósul meg.


Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt, hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem kényszeríthető. Sőt, ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha eredményesnek látszik is, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott” változatlan. A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert. Nem ismer változtatást, csak változást. A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a változtatással, hanem az elfogadással léphetünk. A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.”      
(Biegelbauer Pál)

Napi (érték) rend

"Az értékrend alapja a napirend

Átgondolod, holnap mi történjék, és milyen sorrendben. Ez értékrend a gyakorlatban. Így magasodnak fel végül azok a tartópillérei az életednek, amelyeken nem szükséges változtatni többé. Például: amikor én felébredek, elindulok a lakásban, és megkeresem a feleségem, hogy átöleljem. Így szoktuk meg. Figyelmeztetjük egymást: felébredtünk, élünk, és még mindig együtt vagyunk. Egymásra nevetünk. Ez a napi rend."          
(Kornis Mihály)

Today's deposit

2011. február 24., csütörtök

Isten Jojója

2011. február 20., vasárnap

Fodor Ákos haikui:

                                      SÓHAJ

                                      Jó volna végre
                                    lenni vagy nem lenni: már
                                      sok a kevésből.


TÁJÉKOZTATÓ-TÁBLÁCSKA, TURISTÁKNAK

Testem: rom-templom.
Benne csak a lélek ép.
Hit van – mise nincs.


SZERTARTÁS

Meggyújtottál, hogy
fényemben táncolj. Árnyad
is fölmutatom.


STÁTUSZ

Isten Jojója:
föl-le pörgök ütéspont
és holtpont között


SZABADSÁG

mi ha történik:
te döntöd el, hogy inkább
csiszol, vagy koptat

Szeress így...

"A nőnek olyan szeretetre van szüksége, amely nem mulandó. A nő – még a legérzékibb nő is – a lelkével szeret igazán, s nincs olyan párkapcsolati tanács és szexuális trükk, amely boldoggá tudna tenni egy olyan nőt, akit lelkileg nem szeretnek. Akármilyen érzéki bravúr, vagy megrendítő testi gyönyör – egy nőnek ez nem elég, mert az igazi gyönyörpontja nem bonctani helyen rejlik, nem is, ahogy mondani szokás, az 'egész testében', hanem az egész lelkében. Minden olyan ölelés, mely csakis az 'erogén zónák' ingerlésén alapul, kevés neki. Egy nő 'erogén zónája': a lelke."                                      (Müller Péter)

Lebonthatatlan (?)


Hangulatok.
Rémes.
Honnan jönnek?
Miért akkor, amikor?
Mi gerjeszti őket?


Sokféle válasz van, most mégis elgondolkodtam rajta… hogy úgy  t é n y l e g  honnan jönnek? Hormonok? Biológia az egész? Vagy pont nem, inkább érzelmi? (Abban is van biológia.) Belső vagy külső? Hisz legtöbbször külső inger a ’trigger’, külső inger a változás oka… vagy annak hiánya. Ugyanakkor belül kell értelmeznünk és lefordítanunk magunknak ezeket az ingereket. Akkor viszont kontrollálhatjuk is őket, nem? Mi választunk, ahogy az attitűdöt, a hozzáállást is…

Persze. Jól hangzik. És igen, így is van (győzködöm magam), de az ember mégiscsak ember és, még ha tudja is az elméletet, a gyakorlatban sokszor elsodródik…

Falak előtt találja magát újra és újra… Falak előtt, melyeket már egyszer ledöntött, vagy csak úgy tudta, hogy megtette, hogy sikerült, vagy hogy legalább bontani elkezdte. Már átlát felette, és milyen szépséges, amit lát… már át tudná ugrani… mikor váratlanul újraterem előtte ugyanaz a fal. Mintha a felhőtlen öröm pillanatában feléledne és fellengzős röhögések közt, miközben újra felhúzza saját magát, közölné, hogy hiába erőlködik bárki, ő bizony lebonthatatlan.

A meglepetés ereje. Szembesülés.
’Gyere csak vissza a földre, már megint túl magasan szállsz…!’
Mintha csak egy színpadi süllyesztőben tűnne el a fal egy része időnként… aztán a legváratlanabb pillanatokban… elég egy kis baleset… egy félrecsúszott kéz, egy rossz időben történő gombnyomás vagy épp a rossz gomb megnyomása, és a fal nagy robajjal előtör a színpad rejtett részéből.
Újra.

És kezdődik az egész előlről…



(Még nem jött el a tánc ideje…
…de vajon eljön –e valaha?

Vége lesz -e a hosszú télnek?)


(érzelem)Vihar

2011. február 18., péntek

Érintésed nyomán

2011. február 16., szerda

Ahogy leülök a papír fölé, ceruzával a kézben, egyik vonalat a másik után húzni, satírozni, fényt és árnyékot teremteni… így rajzolsz meg Te is engem. Csupán azzal, hogy vagy. Létezésed megrajzolja a kontúrokat. Majd minden mozdulat és pillantás, minden suttogva kimondott szó fényt, minden hiánnyal telt pillanat árnyékot rajzol a kontúrok mellé. Így kel életre a szunnyadó, így jelenik meg és emelkedik ki a háttérből az arc, mely engem mintáz. Figyelemmorzsáid színeket dobálnak reá, enyhe pírt, eleven szembogarat, melyben újra lobog a tűz.

Megérintesz. Mindenhogyan.
Így kelek új életre.

Érintésed nyomán...


Két dobbanás közt

2011. február 15., kedd

„Tudtátok, hogy a szív két dobbanás közt pihen, és akkor a legsebezhetőbb?” (Pál Ferenc atya)

„A szeretet teljes megnyílás a másik előtt. Ez mintegy próbája a dolognak. Ha csak gerjedelem, akkor nem akarom magamat adni, hanem meg akarom szerezni a másik testét, annak is leginkább bizonyos részeit. A szeretetben ellenben oda akarom neki adni mindenemet, maradéktalanul és föltétel nélkül; az örömöm, hogy nem a magamé, hanem az övé vagyok.” (Czakó Gábor)

Aki így tud szeretni, az a legnagyobb kincset hordozza magában. Jól meg kell nézni azonban hogy kinek akarja adni az ember azt a mindent, és hogy aki kapja (vagy kapná) egyáltalán el tudja és el akarja –e fogadni.

És itt a trükk. A feladat. Odaadni magam, mégis megmaradni…

„Fölismerem, hogy meghitt kapcsolatban lenni nem jelenti azt, hogy megszűnök önmagam lenni. Azt gondolom, a szabadság lényegéből fakad, hogy ezt ki tudom mondani. Egy kedves erdélyi ismerősöm hozott nekem egy fényképet Benedek Elek sírjáról. Ott nyugszik Benedek Elek és Benedek Elekné, született Fisher Mária. Napra pontosan a sírkőbe van vésve a haláluk dátuma, nyilván azért, mert annyira megdöbbentő: miután Elek bácsi meghalt, két napra rá utána ment Mária néni is. Mindössze két napig élt nélküle. Ezt nézhetjük úgy is, hogy micsoda gyönyörű összetartozás, meg úgy is, hogy mi a csuda történt Fisher Máriával? Benedek Eleknét látjuk, ő itt nyugszik a férje mellett. De hol van az, aki Fisher Máriaként született?...

…emberi kapcsolatainkban bízzunk egymásban, de az életünket ne bízzuk egymásra. Az életünket bízzuk Istenre…

 
…az tud igazán ’mi’-ben lenni, aki képes ’én-te’ viszonyban is lenni. A mély intimitásnak többé-kevésbé jellemzője az, hogy a ’te’ az ’én’ részévé válik. Minden válás bizonyos fokú halál, mert az ’én’, akinek a ’te’ ebben a kapcsolatban része volt, megsemmisül. Éppen ezért olyan rettenetes, ha egy szakítást valamelyik fél nem hajlandó tudomásul venni, és számára a ’mi’-ből nem vezet út az ’én’ és a ’te’ felé.” (Pál Ferenc atya)

Itt is kell, hogy legyen valamiféle egyensúly. Úgy eggyé válni, hogy közben mégis megmaradunk magunk is, egyenként…

Tudja valaki a megoldást?
Hogy kell  j ó l  csinálni…?

Hiszen ha adunk, ha örömet szerzünk a másiknak az magunknak is ajándék, HA a másik elfogadja. A viszonzás ilyenkor egyáltalán nem fontos. Adni öröm. Aki pedig tud elfogadni, az csupán azzal is viszont-örömet szerez, hogy elfogad-befogad, miközben elindul egy kölcsönös örömfolyam, ami adásvágyat generál, mely oda-vissza működik. Jó esetben.
A téves eseteknél meg egész más történik...

Hmmm, ez jó kis téma borozgatós-elmélkedős-világmegváltós estékre (is)…

Szív, móka, sültkrumpli

2011. február 14., hétfő

"Az Áradó Áldásjavak koronája Hamvas Bélának is alapfogalma: ’A szeretet a teremtés őrjöngő diffúziójában az összetartozást és az egységet fenntartja; nem mámor, hanem kijózanodás. Szeretet nélkül őrjöngeni kell, a béke, a nyugalom nem pótolja; nem erkölcsi erény, vagy vallásos érték, hanem a létezés végleges alapját teremti meg.’
Erről a négyéves Zsolti így beszél: ’Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved.’
Egy távol-keleti hozzászóló, Naga zen mester Japánból: ’A szeretet az, ami az embert emberré teszi. (…) Két ember, akik szeretik egymást, elválaszthatatlan láncszemet képeznek az univerzumban. Olyanok, mint egy szív, melyet ketten alkotnak.’ Már egymás szájából veszik ki a szót, de!
Egy pillanatra közbeszól a hat éves Tomi: ’A szeretet olyan, mint amikor egy kicsi öreg néni és egy kicsi öreg bácsi még mindig barátok, még azután is, hogy jól megismerték egymást.’
Most Hamvas: ’A szeretet tökéletesen erőtlen, mert minden erőszakot feladott, ezért legyőzhetetlen, az ember végső érettsége.
Erre mondja a hat éves Kriszti: ’A szeretet az, amikor az étteremben odaadod másnak a sültkrumplidat, anélkül, hogy te kérnél az övéből.’
Most négy mondat Hamvastól: ’az ember legmélyebb lényének megnyilatkozása, a lét alapművelete; ami a szeretetből nem érthető, annak szavahihetőségéről le kell mondani; több, mint az élet.’
Ugyanígy vélekedik a maga módján a hat éves Márk is: ’A szeretet az, amikor anyu látja aput a mosdóban és szerinte apu nem is gusztustalan.’ "

(Czakó Gábor: Isten családja)


Alto

Állítólag Alto stick a hangszer neve...

Álomnyi élet

2011. február 13., vasárnap



Sivák Enikő képe

„Akarlak. Nem, mint játékot akar a gyermek, vagy éppen
élet a napfényt, mint vándor a messzeséget, vagy miként
űzött vad a menedéket, ahogyan lélek mindent, mi szép!
Én csak befogadni, és csak jól akarlak szeretni! Szépen!


Csak nyugalmad szeretnék lenni az őrült világ állandó
vad forgatagában! Csak az a hely, hol Lelked megpihen.
A pillanat, amikor álomba szenderülsz, és már nincs sem
való, sem álom még, csak a csend dalol Benned altatót.


Könnyű érintés, vagy mint lepkeszárny kavarta örvény!
Ennyi szeretnék lenni! Hogy ne nyomja lelkem súlya
sem a vállad. Hogy múltad keserű íze, szívednek búja,
bánata múljon el. A hangod ne váljon Benned csönddé.”

(Káli László: Csak jól akarlak szeretni – részlet)

...

Sivák Enikő képe

„Szeretni egymást. Kéz a kézben sétálni a végtelenbe s vissza.
Levenni válladról a terhet, könnyíteni mindazon, amin lehet,
ami bánt. Hogy ne csillogjon gyémánt könnyed soha többé!
Hogy ne fájjon, ami most még fáj, s minden rosszat elfeledj.

Majd ugye... jössz megint?! Miképpen az álom érkezik.
És nem kell, hogy keresselek úttalan utakon még mindig,
hanem itt leszel, és maradsz. Nem többre, csak álomnyi életre.
Akár ölelkező szobrok, mozdulatlan eggyé leszünk ezer évre.”

(Káli László: Jó lenne - részlet)

Unexpected

2011. február 9., szerda


Sir...
a special delivery…
… for you (?)

Please handle with extra care.
You see, with blood red ink
the stamp is clearly visible:
F R A G I L E.


Excuse me, Sir.

Sign here,
please…


Zörgő páncél

Páncélom zörög rajtam. Túl súlyos, hát lerakom. Védtelen vagyok. Erőmön felül, szótlanul küzdök. Néha megrogyok. Megszeppenve vagy dühösen, összeszorított foggal néha lehajtom ugyan a fejem, hogy erőt gyűjtve újra felemelhessem, és szembenézzek kínjaim forrásával… hogy új erőt gyűjtve nézhessek szembe a sárkánnyal, a szörnnyel, aki nagyon jól tudja, és érzi is saját vesztét, mert erőm gyűlik, és nem hátrálok…

A hang a fejben rám parancsol: ’Nézz előre! Csak előre nézz… lefelé sose! A hátra-irány hasztalan, oldalra kiléphetsz ugyan, kikerülve a tűzgolyózáport, vagy megpihenni, ha szükség hozza… de ne kényelmesedj bele… ne pihenj sokat, menned kell… tovább… előre… csak előre…’

Húzom a lábam, de indulnom kell. Az idő már nem cinkosom. A sárkány egyik levágott fejét siratja. Majd hét újat növeszt helyette miközben a nyomomba ered. Legyőzöm –e valaha? Egyáltalán le kell, hogy győzzem?

Pajzsom már rég nincs, a páncélomat is leraktam, nincs több fegyverem, csak magam vagyok, magam.
Feladjam?
Legyen, ahogy lennie kell…

A bölcs hang türelemre int.

Várnom kell? Még várnom? De hát mire? Mennyit vártam már… és még tovább, még tovább kell várnom? Kimerülten a fához dőlök, ahogy eszméletem vesztem, eljött hát az utolsó pillanat?

Most végre kiderül mi lesz ezután

élet
vagy
halál?

De választ nem kaptam.


Álmomban azonban
szembetalálkoztam magammal.
Ekkor értettem meg
hogy dúló harcomban
a sárkány
mindvégig
én magam voltam…

Fényhozó

2011. február 6., vasárnap

Megoldásgyűrű

2011. február 4., péntek

"Volt egyszer egy király, aki egész életében pártolta a művészeteket, a különféle vallási és filozófiai irányzatokat, udvara pedig mindig a tudósok gyülekezőhelye volt. Természetesen maga is szívesen bölcselkedett, ám egyszer olyan kérdéssel találta szembe magát, amin hiába töprengett egymaga. Tudta, egyedül a lelki béke adhat igazi boldogságot. De vajon hogyan juthatna lelki békéhez? Miképpen tehetné kiegyensúlyozottá életét? Sokáig töprengett ezen a kérdésen, mígnem álmot látott, ami sejtette vele a megoldást. Összehívatta hát országa minden bölcsét, tudósát és papját, s közölte velük kívánságát:

- Kedves alattvalóim, tudjátok meg, egyetlen vágyam, hogy tökéletes lelki békéhez jussak. Azt álmodtam, egy mágikus gyűrű tudná megadni nekem a teljes harmóniát. Szerezzétek meg nekem ezt a gyűrűt, bármi áron is! Olyan legyen, hogyha bánatomban rápillantok, nyomban felviduljak, ha pedig öröm ér, s úgy vetem rá tekintetem, megóvjon attól, hogy elveszítsem a fejem!

A bölcsek elkomorultak, s gondolkodóba estek. Sokan a mágikus gyűrű kutatására indultak. Voltak, akik bűverejű drágakövekkel kirakott ékszereket hoztak, mások varázshatalmú mesterektől próbáltak tudakozódni, de egyik sem volt megfelelő a király számára.

Egyszer aztán a legkevesebbre becsült udvari tudós is előállt a saját megoldásával. Díszes dobozban hozta mesterművét a király színe elé, aki kibontotta a gyűrűt a selyemből-bársonyból, forgatta egy darabig, majd széles mosoly ömlött el az arcán, s elégedetten bólintott. Az udvari bölcsek mind kiváncsian nyújtogatták a nyakukat, de akárhogy meresztették a szemüket, csak egy egyszerű, sima rézkarikát láttak a király kezében.

A gyűrűbe csupán egy szó volt belevésve, amit a király fennhangon közzé is tett: 'e l m ú l i k .' "

(Boldizsár Ildikó: Meseterápia c. könyvéből)

'A' pillanat

2011. február 3., csütörtök

„Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.” (Paulo Coelho)

"Minden út egy helyre visz..."

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Kétség és bizonyosság




”…don't give up
you still have us…

…rest your head
you worry too much
it's gonna be alright
when times get rough
you can fall back on us
don't give up
please don't give up…

…'cause I believe there's a place
where we belong…”

Keresésben lenni

2011. február 1., kedd

Az értelem kevés. Tapasztalni kell. Érezni.
És beszélni is. Vagy írni.

Mert azt gondoljuk, hogy tudjuk mi van a fejünkben. A csak gondolkodás viszont nem segít tisztázni semmit. Mikor azonban beszélünk, vagy írunk, nem csak gondolkodunk. Döntenünk is kell… Dönteni kell. Hogy melyik szót használjuk, melyiket írjuk le vagy mondjuk ki és melyiket nem. És ha kimondjuk, leírjuk, azt hogy tesszük. Folyamatos döntési helyzeteket oldunk meg, mire kikristályosodik a mondandónk. (Vagy épp hogy tudatfolyamban írunk, válogatás nélkül, ami ugyanúgy egy döntés: hagyni folyni a szavakat.)  Sokszor az írás, vagy egy baráttal vagy szakemberrel történt beszélgetés alatt, a folyamatban áll össze a kép a fejünkben és mire befejezzük hosszúra nyúló mondatunkat, akkorra jövünk rá magunk is, hogy a zűrzavaron át tulajdonképpen mit is akartunk mondani. Ami gyakran rokonságban sincs a mondat elejével.

Erről is beszél Pál Ferenc atya a lenti videókban. Ő elég "felkapott" már évek óta, mert annak ellenére, hogy katolikus pap – vagy éppen azért – rengeteget foglalkozik pszichológiával és önismerettel is. Felkapottsága miatt sokáig nem érdeklődtem utána, mondhatni dacból, mert hogy én aztán nem folyok az árral, azért se… Nemrég jöttem csak rá, hogy ezzel a felfogással csak én veszítek, és ha valamire felfigyelek, annak oka van, és ha értékesnek találom, teljesen mindegy hogy azt előttem hányan és mikor ismerték már meg vagy fedezték fel maguknak. Nálam most jött el az idő. Hallgattam már előadásait a neten, olvastam könyvét, most pedig szemben találtam magam vele a TV képernyőjén is. "Véletlenül".

Sallangok nélkül beszél, bárki számára érthetően, emberi nyelven, így az is élvezheti, aki még idegenkedik az egyházi formákba zárt, egyházi keretekbe illesztett gyakorló vallásosságtól, és még csak a templom kapujáig jutott és ott megállt, hogy szemlélődjön, bámészkodjon, ismerkedjen még egy kicsit. Ahogy én is.


Az "Amikor gyermek voltam" címet viselő műsor rövidke ugyan, de velős. Pont elég ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk. A következő két videóra érdemes rászánni azt a 10-10 percet. Ajánlom. Szívből.


A következő részben (alul) az érzelmi tanulásról is szó van. Az értelem kevés, kell a saját felismerés, a saját tapasztalat, főleg ha valakinél a konkrét tapasztalás általi tanulás a legmeghatározóbb tanulási fajta. (Létezik még kísérletező, reflektáló és rendszerező tanulási módszer is, ez a négy stílus létezik Kolb elmélete szerint, és mindenkinek van egy preferáltja, melyben a leginkább tud működni, tanulni.)
 
És még másról is beszél.
Jól esik hallgatni.
Mert valódi. Kapcsolatokról, emberekről, változásról, szükségletekről, hiányról… továbbgondolandó, amit mond. A zűrzavarban izmosodunk. Aztán, ahogy kérdezünk, és keresünk, lassan kitisztul a kép, letisztulunk, és
felismerjük miért kellett átélni azt a sok – az adott pillanatban kibírhatatlannak tűnő – érzést…



Mert létezik a Terv. Az utat viszont mi választjuk, akkor is, ha mi magunk vagyunk az út. Magunkat is be kell járni, meg kell ismerni minden zeget-zugot. És akkor menni fog. A kérdés. Mert lehet hogy tényleg nem is a válasz a fontos. Hanem a helyes kérdés.

Hogy a válasz végül a magunké legyen…

Good Will Hunting

Ez is a kedvenc filmjeim egyike.
Kötelező darab…

"...your move chief!"




"Playtime is over...

...W h a t
d o 
y o u 
w a n n a 
d o ?"





and the breakthrough…

Erő(d)


Dobrosi Andrea: Erőd

Nagyon ne éld bele magad semmibe.
Azt akarom, ne csalódj,
azt akarom, erőd legyen;
erőd túlélni, amit nem akarsz:
erőd megmaradni egy helyen.
Lehet, azt kérem, amit nem akarsz,
lehet, nem azt adom, amit kérsz.
Nem vagyok senki.
Nem vagyok senki más,
csak egy botcsinálta ítész,
ki melletted áll és követ,
ki néha nap, néha árnyék,
erőd helyett gyenge bástyavár,
mely néha összedől, máskor feláll -

mint benned is a józan ész.

Az egyik...


Dobrosi Andrea:
Egytizenketted

Ha felfedezted másban a múlt idő jelét,
ha nem elég az ég kékje feletted,
ha a mosoly szinonimáit
magaddal hozni rég elfeledted,
ha nincs senki, kiért cipelnéd,
és kedved se hív
számlálni számtalan csodát,
ha a moha zöldjét is penésznek látod,
ha úgy érzed,
színtelen virágot lopott öledbe a holnap,
félrecsókolnak szájszagú reggelek --
lehetnék-e én a múlatlan idő,
féktelen nevetésben örökzöld csoda,
vázádban friss virág?

Tudod, a széttört álmokon fészkelő
tucatnyi vándormadár közül,
az egyik mindig hazatalál.