On the edge...

of the dark side...

...

"...lying on your bed, looking at the ceiling, waiting for something to happen. And knowing all the time that you were meant for something better."

"Találkozni kell Istennel. Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást. Például azt, hogy mi végre vagyunk. Mert hát fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk, öljük egymást. Aztán mi végre? Meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni. Az igazságot akarom megtudni."

...

"…flashbacks coming in every night…

…it’s not the way it has to be…

…I have my fears

but they do not have me…"

"…I own my fear

so it doesn't own me…"

…still haven’t found…

Még mindig koncerthiány (is)...
Ez pedig elképesztő…

Visszaszámlálás

De messze van még május 14...

Addig csak így dolgozható fel és élhető ki a bosszúság és minden egyéb…

…erre is szükség lenne…




…és hogy kiderüljön végre…

Gondolatkobold

                                                           

A gondolatokat erővel és erőszakkal irányítani, nevelni, lekötni nem egyszerű. Küzdök velük. Rakoncátlan, neveletlen kölykök. Szertelen, kobold-bolondok. Ki kell zárnom őket, amíg a kötelezettségekkel kell foglalkoznom. Igen, ezt most KELL. Be kell fejezni amit elkezdtem, és annak ellenőrzési pontjai is vannak sajnos… mint a régi erőpróbákon, iskolai túrákon, ügyességi-, és akadályversenyeken. Meg kellett szerezni a pecsétet… A zarándokok is így tesznek. És most én is. Megint. Még mindig. Újabb pecsétek kellenek…

A gondolatok meg folyamatosan dörömbölnek és visítoznak odakint. ’Ó, csak hagynátok már abba…!’ Kezelhetetlenek.

Amint felállok egyet nyújtózni, vagy inni egy teát berontanak a mentális ajtómon, lakat ide-vagy oda… és randalírozni kezdenek. És mindig az a leghangosabb, amelyiket a leginkább le szeretném halkítani. Elém ugrik, az arcomba mászik, csüng rajtam… Beszél hozzám, énekel, kiabál, visít, a földhöz vágja magát úgy hisztizik, mert még több figyelmet akar. Semmi nem használ. Próbálkozom játékkal és altatóval, szép zenével vagy épp hangossal, hátha abbahagyja, ha nem reagálok rá. Hiába.

Betolja a pöfögő vasútját. Ő most játszani akar. Jönnek a tankok, meg a harci gépek, a repülők, az űrhajók... mindenét előszedi. Közben régi és új képeket dobál elém, majd vetíteni kezd és folyamatosan kommentálja a filmet. A kulcsjeleneteket visszatekeri és újra lejátssza. Kiismerhetetlen, ahogy néha zokog, néha meg hisztérikusan röhög ugyanazon a jeleneten.

A többieket le tudom kötni, el tudom foglalni, de ő… ő nyughatatlan. Alakot is vált ha kell, és stílust, meg módszert is, könyörögni is szokott hogy ne legyek hozzá ilyen kegyetlen és inkább jó lesz, csak hadd maradjon… De ilyenkor is dúdol, hümmög, mozog, hangtalanul is neszel, érzem minden mozdulatát… Az is lehet, hogy ezt is ő íratja velem. Megírom, talán akkor békén hagy… Naiv gondolat, hisz már most hallom, ahogy kuncog rajta.

Nem válthatom meg, ahhoz egymagam kevés vagyok.

Na jó, még kapsz öt percet… de aztán csitulj…

kérlek…

és ha ennek (is) vége

szüless újra,

ölts testet,

és

segíts élni

végre…!

 

Váltóáram

„Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.

Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén.”

…

"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság." (Márai Sándor)

Whisper

"I'm down to a whisper

In a daydream on a hill

Shut down to a whisper

Can you hear me

Can you hear me still?"

Sebző semmi

"Fejezd be hát az utolsó dalt, és menjünk.

Felejtsd el ezt az éjet, hiszen vége az éjnek.

Kit akarok én karjaimba zárni? Az álmokat nem lehet bezárni.

Mohó kezeim a semmit szorítják szívemre, s ez a semmi felsebzi a lelkem."

(R. Tagore: A kertész - részlet)

Mégis tudom, eljön majd a hajnal, és fellobban a fény...

Ébren álmodó

- ÉBREDJ KIRÁLYLÁNY!!! - ordított rám minap felnőtt, racionális énem dühödten, egy vödör verbális jeges vizet zúdítva a nyakamba. Ébredj fel!!! Vége az álmoknak, ébredj! Ez a valóság, itt kell élned, nyisd ki a szemed és felejtsd el az ostoba álmaid! Az álom illúzió, hasztalan, csak félrevezet! Itt kell lenned, figyelned kell, abba kell hagynod az álmodozást!

- Kell? … KELL?

Nem kell. Kelleni semmit nem kell.

Nem tudod mit beszélsz. Fogalmad sincs mire kérsz.

Hagyj aludni…

- Nem, NEM. Hát nem érted? Fel kell kelned – és már rázott és rángatott kétségbeesetten két vállamnál fogva. - Dolgod van. Cselekedned kell. Tenned. Élned. Itt, a Földön… nem repkedhetsz örökké, dolgod van, kötelezettségek, tennivalók, kellesz, szükség van rád, értsd meg! ÉBREDJ!

- Szükség, ugyan ne nevettess…

- Igen. Szükség. Csak nyisd ki a szemed és nézz körül! Van dolgod! Dolgod van! ITT. MOST. Nem odafönn. Nem odaát… Itt. Földi dolgok a földi életben. Temérdek teendő.

- Nem tudom mit akarsz tőlem. Állatira irritálsz, de valahol értelek. Tudom, hogy valahol igazad van. Mindig ezzel az egyensúly-izével jössz… Hogy egyensúlyt kell teremteni, vagy találni, hogy is mondod mindig? Olyan vagy, mit egy dadus. Bölcs dadus… Megfésülnéd a hajam? Ha már így felvertél… És mondd, mennyit aludtam, mióta álmodom? Behoznád a ruhám? Kedves vagy, köszönöm. Ezt kell felvennem? Felnőtt ruha… milyen furcsa. De jól áll, nem igaz? Egész másképp érzem magam így. Igazad lehet. Dolgom van… kezd derengeni valami… azért néha visszafekhetek majd? Csak egy kicsit…

Na jó,

azt hiszem így jó lesz.

Készen állok.

Ébren vagyok.

Itt vagyok.

Jelen vagyok.

Indulok.

Teszem a dolgom…

…és álmodom tovább…

…ÉBREN…

Illúziókorlát

„Az emberi lét tökéletesen megtestesül abban a szerencsétlen részegben, aki éjjel kint áll az utcán, veri a kerítést, és közben azt kiabálja:

- Engedjenek ki!

Csak az illúzióid gátolnak meg abban, hogy meglásd, szabad vagy, és mindig is az voltál.” (Anthony de Mello)

Csellisták csatája

Eléggé tehetségesek a fiatalok... :)

Finish it!

"- Finish it!

- Ok."

...és a zene:

A youtube-on a második video kommentjeinél láttam egy hozzászólást, muszáj idéznem:

"I was listening to this quite loud in my living room a moment ago... my 7yr old son came in and just stood still watching with me... at the end he said "the piano was saying... don't forget me".

...így

"... k i t e r j e s z t e t t    s z á r n y a k

hiánya fáj..."

Reményik Sándor:

CSAK ÍGY...

Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor, s örök idegen.

Halhatatlan ritmus



© Szegedi Katalin



"Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni.

Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke.

Ám sohase felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényben való lassú kibomlás, most már késő volt. Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosan, koraszülöttként jött napvilágra. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben. Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe.



© Szegedi Katalin

És íme, ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követni a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán, hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot.

Ó, ha tudnám -gondoltam magamban- ezt az új évet szabályozni, hisztérikus türelmetlenség nélkül!

Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne és mutatná az utat."

(Nikosz Kazantzakisz : Zorbász, a görög)

Kertész kertésze

„Tudom, hogy úgy belenőhetek abba, aki valójában vagyok vagy lehetek, mint ahogy egy növény belenő abba a lénybe, akivé akkor válik, ha egy jó kertész neveli, aki érti a növényt. A növényt sem lehet megjavítani. Meg lehet adni a számára azt, amire szüksége van. Lehet, hogy több napsugárra van szüksége, lehet, hogy egyszerűen csak szeretni kell. Ha bajban lennék, akkor lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne. Ha megtalálnám, akkor sokkal jobban érezném magam, mint akkor, ha olyasvalakivel találkoznék, aki meg akar javítani. Aki meg akar javítani, az nem szeret. Ez biztos.” (Feldmár András)

„Az ötlet ennyi…”

Lehet egy kertésznek kertésze? Minden kertnek szüksége van törődésre, és nem csak akkor, ha féreg rág, vagy „rügybe fagy a virág”, de örömben és a sietős hétköznapokban is. Kell valaki, aki nem csak kapál, füvet nyír és fákat metsz, de kisétál a kertbe, minden nap, elégedetten körbenéz, kezével végigsimítja a virágokat, beszél hozzájuk és elámul a szépségükön… Igen, a kerteknek erre van szükségük… erre is szükségük van.

Nemrég meghirdették a világ legjobb állását. Sokan irigyelték a fickót, aki megkapta. Így lesz ez most is. A kertészeknek is kell kertész:

Varázskert, és a hozzá tartozó eddig felderítetlen titkos birtok gondozására tehetséges, kihívásokat kedvelő, angyalnyelvet beszélő, szenvedélyes és elkötelezett kertész kerestetik… :)

+ válassz +

Az élet apró csodái. Zuhogó eső egy meleg nyári estén, verőfényes napsütés egy ropogós téli délutánon, friss ágynemű illata, ropogó tűz a kandallóban, gyermekkacaj, kakasos nyalóka, kedvenc zenéd a rádióban mikor épp elkenődve vezetsz, egy szerelmespár egy kávézóban, térdig süppedni a szűz hóban, hóangyalt csinálni a barátokkal, nagy fotelbe fészkelve olvasni, megölelni akit szeretsz, nagy cuppanóst kapni egy csemetétől, madarakat nézni ahogy nagy csapatban repülnek, tóparton figyelni a bedobott kavics verte hullámokat. Úgy elaludni, hogy van aki jóéjt kíván. Hajnalban madárcsicsergésre ébredni és belekortyolni a frissen főtt forró kávéba. A fáról enni a mosatlan gyümölcsöt, sünit találni a kertben, templomi harangszót hallani, régi fotókat nézegetni, kirándulást szervezni a barátokkal. Koncerten szakadó esőben tombolni, aztán belebújni egy száraz, meleg pulóverbe, ami nem a tied, de megkapod, csak hogy meg ne fázz. 

Vagy mikor gyermekkorod kedvenc meséje újra előkerül a TV-ben, egy barátod becsönget hozzád csak mert hiányoztál neki, vagy csak erre járt és gondolta beköszön. Mikor „bellina”-nak szólít a Főhős és „csókot” kér, mikor virágot kapsz, mikor megölelnek, mikor a barátok nélküled nem indulnak el bulizni, mikor örömkönnyet csalsz valaki szemébe, mikor pénzt találsz a saját zsebedben, és dugicsokit a fiókban. Mikor megcsap a mama frissen sült süteményének illata, mikor édesanyád a kedvencedet készíti csak neked, mikor gyertyát gyújtasz vacsorához, mikor szavak nélkül érzed a másik rezdüléseit, mikor egyszerre mozdulsz vagy szólalsz meg a legjobb barátoddal, mikor átveszed a diplomád, mikor először játszol két kézzel a zongorán, mikor a kedvenc könyvedet olvassa valaki a metrón, mikor meghív egy idegen egy kávéra csak úgy…

Ha csak tíz dologért hálát adunk minden reggel, máris jól indul a napunk. Minden tőlünk függ, minden hozzáállás kérdése. Mi választunk attitűdöt magunknak…

(Magyar felirat a 'view subtitles' alatt választható.)

Neil Pasricha's blog: 1000 Awesome Things

Deja vu a váltó előtt

Néha úgy érezzük visszajutottunk a kezdetekhez, aztán rájövünk, hogy ha már meg is történt amit épp átélünk, ha igaz is a deja vu, azzal, hogy körbeértünk, egy váltóhoz jutottunk, mely épp egy következő szintre terel minket. Lehet, hogy csak a körkörös mozgást érezzük, hogy körbe-körbe járunk, de ha alaposan megnézzük a köröket, láthatjuk, hogy azok egymásra épülnek, és minden lépéssel magasabbra jutunk. Még ha megbotlunk, vagy elbukunk is néha, vagy ha zuhanásként élünk meg valamit, haladunk. Felfelé.

Így hát, ha egy váltóhoz érünk,

bosszankodás helyett inkább intsünk...

...és adjunk hálát

a bakternak.

1Giant Leap

1Giant Leap: 'What about me?' 2 fickó. 1 film. Több albumnyi zene. Kérdések és válaszok. Kérdések és további kérdések. Élet, szeretet, szerelem, szex, félelem, árnyék, düh, szabadság, őrület, magány, halál. Egyén és közösség, másság és azonosság. Gondolatok, elmélkedések, vélemények. Igazságok, filozófia, vallás, hit. Felfedezés a zenén át. Zene, mint közvetítő, zene, mint kommunikáció, zene, mint válasz. Zene.

Amíg Londonban éltem nem volt TV-m - nem is hiányzott - ez a film volt az egyik mentális és lelki táplálékom. Volt még pár filmem, rengeteg könyvem és a TED. Olvastam híreket, de a magányos estéken és az esős hétvégi délutánokon TV helyett sokkal értékesebb és értelmesebb elfoglaltságot is találtam. 'What about me?' Ez a film is köztük volt, és most előkerült újra…

„ If we dare to show ourselves in all our raw glory, and really express what is going on in the chaos and the shadows, then we have a chance to connect to something real in our audience. Because when I talk about me, you’ll hear about you.

We need to collectively admit that we are not fine. We are not confident and balanced and good. We turn up to work every day pretending we are not neurotic and obsessed and insatiable and full of doubt.   

And we waste too much energy keeping up this mutual pretence for each other because we think if people saw the truth, if people really knew what was going on in our heads, all the crazy truth of our dark appetites and self-loathing, then we’d get rejected.

But, in fact, the opposite is true. It’s when we dare to reveal the truth that we unwittingly give everyone else permission to do the same. To stop holding their breath for a moment and to be there, present, vulnerable and authentic.

We’re on a mission to make self-reflection hip for just a moment, just long enough to save us. If we can all collectively acknowledge our insanity, shrug and roll our eyes at each other at how nuts it is being a human, let alone having to pretend every day that we are ’normal’, the amount of energy we’ll inherit that has been wasted on the mask will be enough to creatively solve any global crisis.” (Jamie Catto and Duncan Bridgeman, 1 Giant Leap)

YAWP, avagy a barbár rivallás

„Mr. Anderson thinks that everything inside of him is worthless and embarrassing. Isn't that right, Todd? Isn't that your worst fear? Well, I think you're wrong. I think you have something inside of you that is worth a great deal.”

„Don't you forget this!”

A magyar verzió:

Jelzőtűz

Elgondolkodtam. Az úton. Melyen járunk. Mind.

Eszembe jutott Glastonbury egyik nevezetessége, a Tor. Mihály arkangyal tornyának is hívják. Jártam ott, a fotó saját dokumentáció. Érdekes út volt. Aznap megértettem valami fontosat.

Úgy két éve történt. Egy napom volt, hogy megnézzek ott mindent, amit terveztem. Glastonbury egy gyönyörű, legenda övezte kis „sziget”, tele hagyományokkal, babonával, hitmintákkal. Furcsa emberek lakják, mindent körbeleng a misztikum. Hívők és hitetlenek, kelet és nyugat. Egyetlen főutca, árkádos udvarok, apró boltok, kristály árusok, helyi piac, elvarázsolt művészek, jósok, kártyások, vásár. A monda szerint tündérfölde. Lehet benne valami.

A nap deréktáján indultam el a Tor felé. Egy dombtetőn álló torony, nem nagy kunszt felsétálni, egy óra alatt fent vagyok – gondoltam. Elindultam a jelzés mentén. Elhaladtam néhány keleti imamalom mellett, itt tényleg minden van… Sétáltam, élveztem az ott létet, a jelenlétet, figyeltem a lépéseimre, az útra, és arra is, ami körbevesz. Csend volt, béke, természet… aztán mintha hirtelen fejbe vágtak volna. Megtorpantam. Hirtelen rádöbbentem, hogy már legalább egy órája megyek egy ösvényen, mely mentén magasra szökött a gyom, és egy teremtett lelket sem láttam indulásom óta. Pedig a Tor egy híres turistalátványosság… hogy lehet hogy nem jár erre senki?

Hirtelen, mint a filmekben, a nap elé felhő kúszott, beborult az ég, az állatok bőgése hallhatóan felerősödött. Sehol egy teremtett lélek, csak a gyanakvóan bekúszó zavartság a fejben. A domb és a Tor látóhatáron kívül. Tulajdonképpen fogalmam sincs hol vagyok, és hová jutok, ha kijutok innen. Hogy jutok vissza a központba és főképp hogy jutok vissza Londonba még aznap este? Az idő rohan, lassan visszafelé kellene indulnom… Mit tegyek? Már sokat jöttem, ha innen visszafordulok elvesztegettem órákat a semmire, nem látom a Tor-t, pedig az volt a fő cél mára. Visszaforduljak? Tovább menjek? Ki tudja hova jutok, ez egy erdős rész…

Kétségbeestem. Ott álltam egyedül egy idegen ország idegen városának elhagyatott ösvényén, az órámat bambulva, azt találgatva vajon mennyi időm van még, mielőtt lenyugszik a nap…

Hosszú percekig álltam ott kétkedve, forgolódva, döntésképtelenül. Hezitáltam. Tettem két lépést visszafele, aztán előre, megint vissza, megint előre. Nem tudtam, mit tegyek, merre menjek? Előre? Vissza? Van időm? Nincs?

Segítséget kértem az Égiektől. Nyugtattam magam. Aztán nagy levegőt vettem, és a lábam elindult. Tovább. Előre. Neki az ismeretlennek. A járatlan úton. Legbelül tudtam, hogy az irány jó, bárhová jutok is, lesz megoldás. A lábam vitt, az elmém közben őrjöngött és válogatott szitkokat küldött saját gazdájára, miközben mégis megmagyarázhatatlanul növekedett bennem a bizonyosság, hogy jó ez így. Ez ÍGY jó. És pont így kell lennie, mert most valami történik. Valamit tanulok. Valamit éppen megélek és megértek.

Még legalább egy órát gyalogoltam így, mire az árnyakon át egyszer csak szemem elé tárult a domb, tetején Mihály arkangyal tornyával. Pontosan a felvezető út előtt kötöttem ki, csak nem az első, hanem a hátsó út előtt. A hosszabbik út előtt, egy ritkán használatos ösvényen át. Itt már voltak emberek.

Nagyot sóhajtva, megkönnyebbülten indultam felfelé, üdvözölni Mihály arkangyalt a saját tornyában.

Aznap megértettem, hogy minden kétely, minden bizonytalanság és kérdőjel, minden szorongás a félelem szülötte. A félelem minden korlátok atyja. Megbénít. Aggodalmat szül, mely szorongássá nő és pánikká testesül. A szív vadul dobolni kezd, a torkot megragadja egy jéghideg vasmarok…és szorítja… a mellkas behorpad a súlytól, a homlokot ellepi a hideg verejték. Tehetetlenné válunk. Legalábbis azt hisszük.

Pedig a félelem csak a fejünkben él. Az elménkben. A szívünkből táplálkozik és a lelkünkbe piszkít. A piszok azonban eltüntethető. Kitakarítható. Néha rendesen suvickolni kell, néha elég csak egy portörlő kendő. Az elme uralható, a trükkjei megismerhetőek és kontrollálhatóak.

Bármilyen nehéz is az út, bárhogy is félünk és tiltakozunk, egyetlen megoldás, egyetlen irány van: tovább. Tovább, előre. Ha egy helyben toporgunk kétségbeesve, az nem segít. A talaj mocsárrá válik és süllyedni kezdünk. Ha feladjuk és visszafordulunk, csak veszítünk.

Tovább kell menni az úton,

a cél felé.

Mert csak az vezet felfelé.

Követni kell a hit jelzőtüzét.

Csak így jutunk át a füstön, a fény forrásához.

„...a füst majd égeti érzékeny szemed

nem az úton jársz

magad vagy az út

lassan már ezt is

megértheted.”
                                                                    (Ákos: Szabad vagy)

Kényelem vs. Fejlődés

Hölgyeim és Uraim, Ladies and Gents, ma este, mint minden este emlékeztetjük Önöket reggeli mérkőzésünkre! Kihagyhatatlan, és bár naponta zajlik, váratlan fordulatokban nincs hiány, megjósolhatatlan az eredmény, figyeljék hát, ki ne hagyják! A napindító küzdelem, ahogy megszokták már, a két bajnok közt dől el holnap reggel is: ahogy minden reggel, a piros sarokban a sokáig veretlen Kényelem… a kék sarokban pedig a KO-király Fejlődés! Hölgyeim és Uraim, mekkora mérkőzés lesz a holnapi, mekkora mérkőzés volt a mai! És minden nap ismétlődik, minden nap! De holnap, holnap vajon ki győz, vajon ki lesz a holnapi bajnokunk? Élő közvetítéssel jelentkezünk a reggeli órákban, amint felhangzik a GONG…

...

Kényelem és Fejlődés. Régi ellenségek.
Fejlődés és Változás. Ők barátok.

Kényelem és Félelem. Ők rokonok. Féltestvérek. Mert a kényelem egy ideig jó, nagyon is. Biztonságot ad. Örömöt. Megnyugvást. Aztán mégiscsak kényelmetlenné válik, szűkös lesz, feszíteni kezd, viszketegséget okoz, és levegőtlenséget. Az egykor vágyott szokások, folyamatok, cselekvések, dolgok rutinná válnak és csapdává alakulnak. Pont úgy bénít meg a Kényelem, mint féltestvére, a Félelem.

Csak észrevétlenül csinálja. Ahogy a békás sztoriban. Ha egy békát bedobnak egy forró vízzel teli fazékba, azonnal kiugrik belőle, mert őrületesen nagy a változás, elviselhetetlenül nagy a különbség, melyet azonnal érzékel. Ha azonban langyos vízbe rakjuk, élvezni fogja, lubickolni kezd. Mi meggyújtjuk a lángot a fazék alatt. A béka apránként érzékeli csak a változást. Kellemetlen, kellemetlen, mégsem elviselhetetlen, hát nem mozdul. Nem ugrik ki. Ott marad, és tűri. És tűri. És észre sem veszi, hogy a víz, vele együtt szépen felforr... (Na jó, Breki kivétel, ő megcsinálta:))

Ilyen az ember komfort zónája is. Ezért vagyunk a megszokások rabja. A szokások valahol jók, mert keretet adnak az életnek, formába öntik, rendszerezik. De ahogy a kütyüinket is update-eljük és lecseréljük újabbra, a mintáinkat is bővítenünk, a szokásainkat meg frissítenünk kell olykor. A biztonságnak hitt illúzió egy idő után kényszerzubbonnyá szűkül rajtunk és megfojt, ha nem tágítunk a komfort zónánkon. A biztonság, a bizonyosság hit kérdés, nem kényelmi kérdés.

A probléma csak az, hogy a tágítás, a bővítés csak változás árán lehetséges. És a változást sokan bizony végzetes ellenségnek gondolják. Mert felbolygat. Mert először nagyon is kényelmetlen és szorongató. Mert rémisztő. Mert lesz olyan akinek fájdalmat okoz, és lesz olyan, amit romba dönt. És bár újat épít helyette, a romokat előbb meg kell siratni és el kell takarítani, hisz eddig az volt a mi kincsünk. Lesznek olyanok körülöttünk, akik nem örülnek a változásunknak, azt mondják majd a szájukat biggyesztve: ”Megváltoztál. Nem az vagy, akit megismertem.” És igazuk lesz. Mert a változás növekvés, a változás fejlődés, és ha fejlődünk, többé válunk. Aki pedig nem érti a fejlődésünk, vagy nem akar velünk mozdulni, tiltakozni fog, sőt vissza akar tartani.

Én is így működöm. Erről írok, és tudom is fejben mi miért és hogyan történik. Megélni azonban más. Minden reggel küzdelemmel indul. És bevallom, sokszor a Kényelem viszi el az aranymedált. De vannak más napok is. Vannak sikeres, tevékeny, termékeny és mindent előremozdító napok is.

De minden reggel így indul. Két hanggal, ahogy Ákos mondaná. Az egyik azt mondja: „Gyere a fényre gyermekem!” A másik azt veti oda cinkos kacsintással: ”Csak nyugi, nem kell a dolgokat olyan komolyan venni.”

Minden nap így indul.

Bajnoki döntő: a Kényelem és a Fejlődés a ringben.

Reggel vajon hány menetes lesz a meccs…?

És holnap?

És aztán?

Újra

és újra.

Tabula rasa.

"Csak tőled függ,

hogy mit rajzolsz rá ma."

GONG.

(Best) friend(s)

„Vannak bizonyos emberek, akik képesek életünk napjaiba az öröm sugarát lopni, akár egyetlen mosollyal s akik ha meghallgatnak vagy csak odafordulnak felénk, máris jobban érezzük magunkat... Az ilyen barátokat kincsként őrizzük szívünkben s lelkünk részévé válnak.” (S.M.Lester)

Ezért (is) vagyok hálás a barátaimért…!

JELen lenni

„Én akkor megértettem mi a szeretet. Nem tolakszik, csak jelen van. Nem ad tanácsot, nem vár el tőlem semmit, bármikor kimehetek, nem parancsol, nem kényszerít. Csak egy olyan helyzetben, amiben lehetőségem nyílik túllépni megszokott határaimon, akkor átéli mindazt a kellemetlenséget amit én, de közben a saját példájával, szavaival bátorít. Úgy gondolom ez a szeretet. Hagyni, hogy a másik ember járja a saját útját, saját lehetőségei szerint, de ott lenni mellette azzal a biztos sugárzással, hogy itt vagyok, én is átélem amit te, nem sürgetlek. Nem akarlak kihúzni belőle, mert milyen jó lenne most azt gondolni, hogy azzal jót tennék neked, hiszen nem szenvednél tovább. Nem. Vállalom veled a fájdalmat, lépek tovább, segítek abban, hogy fejlődj, hogy valamivel több legyél, hogy közelebb kerülj ahhoz a lényhez, aki te vagy.”

(Mesterkurzus: Titok, elhallgatás, őszinteség - részlet)

Aranyfekete

"Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket - a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot". (Tatiosz)

Nem tudom csak a gondolkodáson múlik-e. Sokszor épp érezni kellene a gondolkodás helyett. Vagy inkább mellett. Mert mindkettőre szükség van.

Gondolkodás – Érzés - Cselekvés

Így együtt működnek csak. Aztán már ’csak’ az egyensúlyt kell megtalálni…

Varázsoló varázsló

Ilyen mikor egy varázsló varázsol…

"...one dot, that's on or off, defines what is and what is not, one dot...

...two dot, a pair of eyes, a voice, a touch, complete surprise, two dot...

...three dot, a trinity, a way to map the universe, three dot..."

” …the breathing stops, i don't know when

in transition once again

such a struggle getting through these changes

and it all seems so absurd

to be flying like a bird

when i do not feel I've really landed here…”

Koncertéhség

Koncertéhségem (is) van…
Közönséghang és TAPS - Rit-mus-ra!

Ritmus = ZENE

„ZENE. ZENE. ZENE ZENE.

Minden más alaptalan.” (Ákos)

„Self-conscious, uncertain
I'm showered with the dust
The spirit enter into me
And I submit to trust

Smash the radio
No outside voices here
Smash the watch
Cannot tear the day to shreds
Smash the camera
Cannot steal away the spirits
The rhythm is around me
The rhythm has control
The rhythm is inside me
The rhythm has my SOUL”

Today I am...

Come talk to me

Báltalan éj

„ülök a csend hideg kövén…”

 

…hallgatnak a szavak, ma nem táncolunk, ma nincs bál, ma csak ülnek mellettem fejüket lehajtva. És várnak. Kérdőn néznek, előbb rám, majd a távolba… ki az ablakon, a kapura, az útra, a telefonra, a képernyőn villogó kurzorra… csak a kérdőjelek röpködnek és suhognak körülöttünk… a fejemhez csapódnak, mikor részegen útjukat tévesztik, vagy elvétik a kanyart.

A szoba üresen kong, minden nesz robajnak hallatszik, lassan rámomlanak a falak…

 

Évekké duzzadnak a percek… minden pillanat hosszú szakállat növeszt, melyet a földön húz tovább maga mögött, ahogy tovacammog.

 

Hatalmasan súlyos a csend. Vállamra telepedett hollóként rikácsol a fülembe.

Bár elhallgattatnád.

Nagyon hiányzol…

„Csak ülj a földre és beszélj az égre”

"…a jövőd függ tőle, hogy megtudd, mi zajlik most benned. Az, hogy életed következő periódusa terméketlen lesz-e, vagy nagyon is eredményes.

 

Nehéz idő.

A kínlódás csak addig fog tartani, amíg fel nem ismered, hogy mi és miért hiányzik belőled − méghozzá neked magadnak annyira − hogy már kedved nincs úgy élni, ahogy eddig.

Új döntés előtt állsz. Ha te hozod meg, azzal nagy lépést teszel előre. Ám ha a sors lesz kénytelen lökni rajtad egyet, zuhanás is lehet abból, aminek emelkedésnek kellett volna lennie; visszaesés, érezhető stagnálás.

Nem mindig könnyű megtudni, hol szorít a cipő. Ami belső életünkben komoly fordulat, új felismerés, az kezdetben nem is gondolat, csak valami homályos rosszkedv.

Terhes elviselned, amíg el nem fogadod, hogy ennek most így kell lennie. A borongásaid mögött bujkáló felismerés annyira váratlan lesz, tehát oly félelmetes, hogy kezdetben nem is meri konkrét gondolat alakját ölteni. Előbb meg akar győződni róla: elég erős vagy-e hozzá, hogy a jövődet is elbírd? Ködös elégedetlenségnek, kusza gomolygásnak látszik kezdetben, ami később megvilágosul.

 

Hangulatként kísért. Nem tudatosul az, aminek kéne. S ez fáj. A jövőnk csírája, új élet, azért. De már lüktet, rugdal, másra nem is tudsz figyelni. Mások azt mondják, semmire sem figyelsz.

Nem igaz. Ha szabad mélán csapongani a lelkednek, akkor ez a szorongás át fog alakulni – vágyakká, és azután új gondolatokká. Általuk gondolhatóvá válik a jövőd, világosan egymásra következő tennivalókká. Noha – vagy éppen azért, mert – eztán másképp gondolkodunk magunkról, mint eddig.

De ha fűhöz-fához kapkodsz, pánikba esve sietteted, vagy rettegve késleltetnéd, hogy megtudd, mi mocorog benned, többet ártasz magadnak, mint egy idegosztály.

Azt tedd, amit Radnóti Miklós ajánl egy nagy versében:

„Csak ülj a földre és beszélj az égre”. "

 

(Kornis Mihály: A szomorúság jósága)