Páncélom zörög rajtam. Túl súlyos, hát lerakom. Védtelen vagyok. Erőmön felül, szótlanul küzdök. Néha megrogyok. Megszeppenve vagy dühösen, összeszorított foggal néha lehajtom ugyan a fejem, hogy erőt gyűjtve újra felemelhessem, és szembenézzek kínjaim forrásával… hogy új erőt gyűjtve nézhessek szembe a sárkánnyal, a szörnnyel, aki nagyon jól tudja, és érzi is saját vesztét, mert erőm gyűlik, és nem hátrálok… A hang a fejben rám parancsol: ’Nézz előre! Csak előre nézz… lefelé sose! A hátra-irány hasztalan, oldalra kiléphetsz ugyan, kikerülve a tűzgolyózáport, vagy megpihenni, ha szükség hozza… de ne kényelmesedj bele… ne pihenj sokat, menned kell… tovább… előre… csak előre…’
Húzom a lábam, de indulnom kell. Az idő már nem cinkosom. A sárkány egyik levágott fejét siratja. Majd hét újat növeszt helyette miközben a nyomomba ered. Legyőzöm –e valaha? Egyáltalán le kell, hogy győzzem?
Pajzsom már rég nincs, a páncélomat is leraktam, nincs több fegyverem, csak magam vagyok, magam.
Feladjam?
Legyen, ahogy lennie kell…
A bölcs hang türelemre int.
Várnom kell? Még várnom? De hát mire? Mennyit vártam már… és még tovább, még tovább kell várnom? Kimerülten a fához dőlök, ahogy eszméletem vesztem, eljött hát az utolsó pillanat?
Most végre kiderül mi lesz ezután
élet
vagy
halál?
De választ nem kaptam.
Álmomban azonban
szembetalálkoztam magammal.
Ekkor értettem meg
hogy dúló harcomban
a sárkány
mindvégig
én magam voltam…
Bejegyzések
1 megjegyzés:
"Faith is my shield"
Megjegyzés küldése