Keresésben lenni

Az értelem kevés. Tapasztalni kell. Érezni.

És beszélni is. Vagy írni.

Mert azt gondoljuk, hogy tudjuk mi van a fejünkben. A csak gondolkodás viszont nem segít tisztázni semmit. Mikor azonban beszélünk, vagy írunk, nem csak gondolkodunk. Döntenünk is kell… Dönteni kell. Hogy melyik szót használjuk, melyiket írjuk le vagy mondjuk ki és melyiket nem. És ha kimondjuk, leírjuk, azt hogy tesszük. Folyamatos döntési helyzeteket oldunk meg, mire kikristályosodik a mondandónk. (Vagy épp hogy tudatfolyamban írunk, válogatás nélkül, ami ugyanúgy egy döntés: hagyni folyni a szavakat.)  Sokszor az írás, vagy egy baráttal vagy szakemberrel történt beszélgetés alatt, a folyamatban áll össze a kép a fejünkben és mire befejezzük hosszúra nyúló mondatunkat, akkorra jövünk rá magunk is, hogy a zűrzavaron át tulajdonképpen mit is akartunk mondani. Ami gyakran rokonságban sincs a mondat elejével.

Erről is beszél Pál Ferenc atya a lenti videókban. Ő elég "felkapott" már évek óta, mert annak ellenére, hogy katolikus pap – vagy éppen azért – rengeteget foglalkozik pszichológiával és önismerettel is. Felkapottsága miatt sokáig nem érdeklődtem utána, mondhatni dacból, mert hogy én aztán nem folyok az árral, azért se… Nemrég jöttem csak rá, hogy ezzel a felfogással csak én veszítek, és ha valamire felfigyelek, annak oka van, és ha értékesnek találom, teljesen mindegy hogy azt előttem hányan és mikor ismerték már meg vagy fedezték fel maguknak. Nálam most jött el az idő. Hallgattam már előadásait a neten, olvastam könyvét, most pedig szemben találtam magam vele a TV képernyőjén is. "Véletlenül".

Sallangok nélkül beszél, bárki számára érthetően, emberi nyelven, így az is élvezheti, aki még idegenkedik az egyházi formákba zárt, egyházi keretekbe illesztett gyakorló vallásosságtól, és még csak a templom kapujáig jutott és ott megállt, hogy szemlélődjön, bámészkodjon, ismerkedjen még egy kicsit. Ahogy én is.

Az "Amikor gyermek voltam" címet viselő műsor rövidke ugyan, de velős. Pont elég ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk. A következő két videóra érdemes rászánni azt a 10-10 percet. Ajánlom. Szívből.

A következő részben (alul) az érzelmi tanulásról is szó van. Az értelem kevés, kell a saját felismerés, a saját tapasztalat, főleg ha valakinél a konkrét tapasztalás általi tanulás a legmeghatározóbb tanulási fajta. (Létezik még kísérletező, reflektáló és rendszerező tanulási módszer is, ez a négy stílus létezik Kolb elmélete szerint, és mindenkinek van egy preferáltja, melyben a leginkább tud működni, tanulni.)
 
És még másról is beszél.
Jól esik hallgatni.
Mert valódi. Kapcsolatokról, emberekről, változásról, szükségletekről, hiányról… továbbgondolandó, amit mond. A zűrzavarban izmosodunk. Aztán, ahogy kérdezünk, és keresünk, lassan kitisztul a kép, letisztulunk, és felismerjük miért kellett átélni azt a sok – az adott pillanatban kibírhatatlannak tűnő – érzést…



Mert létezik a Terv. Az utat viszont mi választjuk, akkor is, ha mi magunk vagyunk az út. Magunkat is be kell járni, meg kell ismerni minden zeget-zugot. És akkor menni fog. A kérdés. Mert lehet hogy tényleg nem is a válasz a fontos. Hanem a helyes kérdés.

Hogy a válasz végül a magunké legyen…