Szív-áruda

Egy eldugott kis üzletre bukkantam a minap. Nem hittem, hogy tényleg létezik. Legendák szóltak róla, de sosem jártam még ott. Most is csak álruhában mertem belépni. Hajtott a kíváncsiság.

A szívek boltja. Szíveket árul az öreg árus. Szívekért cserébe. Afféle közvetítő közeg ez a bolt. Mindenféle anyagból, méretből készült, működő, dobogó, lüktető szíveket találni ott. A felső polcon legalábbis ezek vannak. Alul a kihűlő félben lévők, míg a jéggé dermedt, üvegszerű szívek külön, hűtött búrákban ülnek a hátsó polcokon.

Ahogy beléptem, egy kivételesen nagy méretű, vérvörös, fénnyel teli, dobogó, lüktető darabon akadt meg a szemem. Az öreg árus azt mondta még sosem látott ilyen nyughatatlan darabot… elmesélte milyen furcsaságokat művel: néha, mintha táncolni akarna… annyira ugrálni kezd, hogy külön búra alá kell tennie, le ne zuhanjon a polcról. Néha zokogásban tör ki. Néha megdermed egy pillanatra, máskor meg mintha felkacagna… Időnként a fényen kívül csillámsugarak szöknek ki belőle, de ami a legfurcsább: ha közel hajol az ember hallhatja, zene szól benne. Egy Dal. Egyetlen Dal. Bár mindig másképp.

Csak mosolyogtam.

Jól ismertem a kiállított darabot.

A sajátom volt.

Az öreg eladó azt mondja éppen tízezer éve van nála, nem érti miért, ha tehetné ő maga tartaná meg, szakértői szemmel nézve is, ennél csodásabbat még nem látott. Elmesélt egy-két történetet, mert bizony sokan megcsodálták már ezt a darabot, elvinni mégsem merte eddig senki. Volt, aki csodálta-csodálta, majd kézbe vette, de nem tudta tartani, olyan súlya lett hirtelen. Egy másik érdeklődő nyomogatni, szorongatni kezdte, melytől szegény szív azonnal fakóvá és ernyedtté vált. Volt, aki gondatlanul tartotta és elejtette, és olyan is, aki szándékosan el akarta csúfítani.

Olyan is volt azonban, hogy egy-egy kézben a dobogás szinte táncba váltott, a Dal felerősödött, mintha csak a szív maga énekelne, és nem odabentről szólna a zene. Ekkor még fényesebben ragyogott. Túl fényes volt. Túl hangos. Túl izgága. Volt, aki megijedt tőle: túl valóságos. Vagy épp túl nyugodt és túl csendes. Mind mást akart. Rövidebb-hosszabb méregetés, tapogatás után mind visszarakta: ő valami egyszerűbbet keres, ezzel nem tud mit kezdeni.

- Hogy azért jött be, mert látta, hogy kiárusítás van? - kérdezte meglepetten az árus a sokszor lovagnak öltözött szélhámosokat. Az a kincsekre nem vonatkozik! A kacatokat ott a bolt túloldalán találja. Ezt pedig, ha megbocsát – vette ki kezükből a kincsként őrzött szívet – ezt most biztonságba helyezem, nem szeretném ha baja esne… Kérem a túloldalról válasszon.

Órákig mesélt az öreg árus. Gyertyát gyújtott, forrócsokoládéval kínált, és közben csak mesélt, mesélt… Könnyekkel és csodákkal teli történeteket. Majd mielőtt elköszöntem volna utánam szólt:

-A minap járt itt egy csavargónak öltözött Királyfi. Azt hitte megtréfálhat, de én mindig felismerem az igazságot. Megbabonázta ez a gyönyörűség, kézbe is vette, még a Dalt is hallotta. Aztán elkomorodott az arca. Azt mondta még dolga van, még ölre menő harcot kell vívnia a 21fejű sárkánnyal, hogy visszaszerezhesse a saját szívét. Addig pedig nem tud mit adni cserébe, nem tud szívet adni a szívért…

Így ő is visszaadta és kisétált.

Az ajtóból azonban visszanézett:

- Visszajövök érte! - mondta.

- És… igazat szólt? – kérdeztem reménykedve.

Erre már nem válaszolt az öreg… csak cinkos mosollyal kacsintott egyet:

- Isten áldjon, Királylány!

Én balga, azt hittem álruhában nem ismer majd meg.

Ő, aki minden igazak tudója…