Lebonthatatlan (?)

Hangulatok.

Rémes.

Honnan jönnek?

Miért akkor, amikor?

Mi gerjeszti őket?

Sokféle válasz van, most mégis elgondolkodtam rajta… hogy úgy  t é n y l e g  honnan jönnek? Hormonok? Biológia az egész? Vagy pont nem, inkább érzelmi? (Abban is van biológia.) Belső vagy külső? Hisz legtöbbször külső inger a ’trigger’, külső inger a változás oka… vagy annak hiánya. Ugyanakkor belül kell értelmeznünk és lefordítanunk magunknak ezeket az ingereket. Akkor viszont kontrollálhatjuk is őket, nem? Mi választunk, ahogy az attitűdöt, a hozzáállást is…

Persze. Jól hangzik. És igen, így is van (győzködöm magam), de az ember mégiscsak ember és, még ha tudja is az elméletet, a gyakorlatban sokszor elsodródik…

Falak előtt találja magát újra és újra… Falak előtt, melyeket már egyszer ledöntött, vagy csak úgy tudta, hogy megtette, hogy sikerült, vagy hogy legalább bontani elkezdte. Már átlát felette, és milyen szépséges, amit lát… már át tudná ugrani… mikor váratlanul újraterem előtte ugyanaz a fal. Mintha a felhőtlen öröm pillanatában feléledne és fellengzős röhögések közt, miközben újra felhúzza saját magát, közölné, hogy hiába erőlködik bárki, ő bizony lebonthatatlan.

A meglepetés ereje. Szembesülés.

’Gyere csak vissza a földre, már megint túl magasan szállsz…!’

Mintha csak egy színpadi süllyesztőben tűnne el a fal egy része időnként… aztán a legváratlanabb pillanatokban… elég egy kis baleset… egy félrecsúszott kéz, egy rossz időben történő gombnyomás vagy épp a rossz gomb megnyomása, és a fal nagy robajjal előtör a színpad rejtett részéből.

Újra.

És kezdődik az egész előlről…

(Még nem jött el a tánc ideje…

…de vajon eljön –e valaha?

Vége lesz -e a hosszú télnek?)