Mókás ÖregÚr

Csak én látok mindenben JELet? Üzenetet, figyelmeztetést, kis fricskát… könyvekben, blogokon, a rádióban, az utcán, bármerre nézek. A Jóistennek van humorérzéke, nem is kevés, ezt tudjuk, tapasztaljuk is, főleg mikor megpöccinti az orrunkat, vagy jól megcsípdesi az arcunkat, ahogy a nagymamák szokták. Csupa szeretetből, még csücsörítenek, és talán gügyögnek is hozzá, akármennyire is felnőtt már a gyerek vagy az unoka. Nem tudják megállni, akkor sem, ha tudják, hogy senki nem szereti, ha csípkedik az arcát, sőt ők sem szerették…

Mókás ÖregÚr. Akadályokat dobál felénk innen-onnan, váratlanul, hogy gyorsuljanak a reflexeink. Mint a küzdősportokban. Sosem tudni honnan jönnek majd. Ingernyilakat lődöz ránk. Elénk görget kis halmokat és mérhetetlen sziklákat, tesztelve minket, hogy vajon mit kezdünk vele. Néha elenged, sőt el is küld a rossz irányba, hogy a veszteséget, bosszúságot is megtapasztalva magunktól visszataláljunk. Viadalt szervez a gonosszal és a páholyból szurkol. Néha áldásba csomagolja az átkot, vagy épp átokba az áldást. Kiismerhetetlen.

 

Tele van a fejem. Gondolatokkal, tervekkel, álmokkal, ötletekkel. Üzleti tervek, irányok, sulis dolgok, általánosságok, mindennapi lehetőségek, jelen-, és jövőbeli remények…

…mintha fogtam volna egy hatalmas fakanalat és az álló üstben fortyogó masszát megkevertem volna végre…

… mintha felébredt volna, vagy inkább letisztult volna a hit… hogy meg tudom csinálni… hogy megtörténhet bármi, hogy a lehetséges létezik, és lehetetlen NINCS.

 

Nem tudom honnan, és miért most, de ezt érzem. És hogy ez csak egy pillanatnyi érzés –e vagy egy új fejezet kezdete, az majd kiderül. A Jóisten megüzeni majd, a maga módján, ahogy eddig is.

 

Az angyalok már tudják.

Itt kuncognak mögöttem.