Mese a vándorról

A megfáradt vándor ázott, rongyos ruhájában és kopott, lyukas cipőjében céltalanul bolyong az erdőben. Nem tudja hol van, azt sem merre kellene mennie. Megtépázta az idő, kirabolták, helybenhagyták, csak embersége és becsülete maradt a sajátja. Vacogva keresi a menedéket a jéghideg sötét esőben. A Hold ködös lámpaként világít az égen.

Az erdő szélén egy fal állja útját. Magas és hosszú, végeláthatatlan fal, megmászni lehetetlen, megkerülni végtelen idő. A vándor elcsodálkozik, méricskéli a falat, majd mintha hangokat hallana, a falhoz tapasztja fülét. Talán van odabent valaki?

Amint a füle a falhoz ér, a téglák mocorogni kezdenek, megrázkódnak, nagy robajjal omlik le a fal, mely egy régi-régi kaput takart.

A vándor megszédül, meginog, majd csodálkozva a kilincs felé nyúl. Érintésére nyikorogva ugyan, de szinte magától nyílik a súlyos ajtó, hiszen régóta nyílni akart már, csak egy érintésre várt. Egyetlen érintésre. A megfelelőre.

Ahogy nyílik, fényözön tör ki a kapun, beinvitálja a megszédült vándort egy meleg fuvallat, és egy hang, mely így köszönti: „Isten hozott, ez a te otthonod.”

Szegény vándor, csak hunyorog, káprázatnak véli az egészet. Körben csupa finom és drága holmi, melyeket eddig csak képzeletében, ha látott. Álmában talán? Nem tudja hova nézzen, hozzáérni semmihez sem mer, hisz ez neki egy kastély, egy palota, soha nem látott szépségekkel, még azt is szégyelli hogy lucskos cipőjével összesározza a szép tiszta padlót.

Ekkor meglát egy képet a falon. Mintha ő lenne rajta úri ruhában, egy asszonnyal… nem látja jól, szeme megfáradt a viharos sötétben. Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a képet, de amint hozzáér, a kép a földre zuhan és az üveg darabokra törik. Megretten. Rémülten hátrál ki, biztosan meghallották, jönnek és megbüntetik, ez biztos csak tévedés, ő csak egy szegény szerencsétlen vándor, hogy lehetne neki palotája, hogy lehetne mindez az övé?

Lehajtott fejjel hátrál vissza az esőbe, az ajtó elé. Nehéz batyuja a vállát nyomja, ázottan még súlyosabb, mintha kövekkel lenne megrakva. Fáradt. Éhes. Szomjazik. Melegedni szeretne és száraz ruhát kapni. 

Édes, frissen sült sütemény illata csapja meg az orrát. Ismerős illat. Vajon honnan?

Zokogva rogy térdre, ahogy imádkozni kezd.

Ekkor megjelenik egy szorgos, nagyszoknyás alak és elkezd az összetört üveg felett sertepertélni. Kinéz, ijedtében felugrik, hogy nyitva találja a kaput. Majd meglátja a vándort. Hunyorogva húzza össze szemöldökét, hogy jobban lásson:

- ...az úr az? Dehát… lehetséges ez?!? – kérdezi meghökkenve, elcsukló hangon. Hát meggyütt az úr? TeSzűzMáriaSzentAntal!! Asszonyoooom!!!- kiált a másik irányba nézve. Megjött, hazatért, végre hazatért!- csapja össze a kezét. A Jóisten hazahozta! De hát mit csinál ott kint, hát hogy nem gyünnék mán bejjebb az úr, no. Nem ázott mán eleget?

A vándor értetlenül bámul a meglepett arcra. Valahol mintha már látta volna…

A folyosó végén ekkor megjelenik az asszony: - Minden rendben, köszönöm, feküdj csak le, Magdám! – mondja, majd hangtalanul, mezítláb lép ki az esőbe, hogy fölsegítse és bekísérje urát:

- Nyugodj meg! Tudom, hogy nem ismersz meg. Reggelre múlik csak el teljesen az átok, akkor emlékezni fogsz. Most pihenned kell. A fürdőd forró, forrón tartottam minden este, nem tudván mikor érkezel. A vacsora tálalva, a sütemény is kisült.

Borod kitöltve, ágyad megvetve vár. Itt biztonságban vagy.

Isten hozott az otthonodban.”