'ÉN'ek egyensúlya

A minap Pál Feri atya egyik előadásában is hallottam a pszichológiában is jól ismert Én-ek viszonyáról, a belső összefüggésekről, és a köztük lévő kapcsolat következményeiről, mely szerint három énünk van:

- Elvárt én 

- Aktuális/Reális én 

- Ideális én

Az elmélet azt mondja, hogy az emberek két nagy csoportba sorolhatóak, az egyikben azok vannak, akik az elvárt énjükkel ápolnak szorosabb viszonyt, a másikban azok, akik az ideális énjükkel teszik mindezt. (Én magam nem kedvelem a kötött csoportokba sorolást, hiszen ahogy a személyiségtipológiákat sem lehet szárazon és tényszerűen használni, besorolva és bezárva embereket különböző kalitkákba, itt is inkább állapotokra, élethelyzetekre vonatkoztatom mindezt, hiszen senki és semmi sem csupán fekete vagy fehér.)

Elvárt én – Reális én

Aki az elvárások irányába hajlik, mások elvárásának illetve saját elvárásainak akar megfelelni, melyek általában a tökéletességet célozzák meg, és minden, ami ennél kevesebb már elégtelen és elfogadhatatlan. Maximalista. Fontos neki a biztonság, gyorsan elköteleződik, azonnal nekilát, hogy megvalósítsa az elvárt célokat. Fél lába sokszor a múltban ragad, nehezére esik a változtatás. Ellenáll a figyelem elterelésének, mert egyszerűen nem szabad hibáznia. Gyorsan felméri, hogy különböző dolgok mennyire nyugtatnák meg, vagy idegesítenék fel. Nyugalmat él át, ha eléri célját, de jóval idegesebbé válik, ha nem. A veszteség felett több fájdalmat él meg, a nyereség felett kevesebb örömet. Célja a lehető leggyorsabban megtalálni a jó megoldást és minimalizálni a veszteséget. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a bűntudat.

Motivációja az elhúzódás, a kudarckerülés, magatartása a negatív következmények elkerülésére összpontosít.

Reális én – Ideális én

Aki az ideális én-re koncentrál vagy fontosabb viszonyban van az ideális énjével, az az ideális életet, ideális helyzeteket keresi. Álmodozó. Idealizál. Absztakt, elvont gondolkodású is lehet, fantáziája korlátlan, képzeletében sokszor jóval előbbre jár egy helyzetet nézve, mint a valóság. Sok hipotézist gyárt, ötletel, a lehetőségek közt a legjobbat keresi. Nyitott a változásra, azonban késleltethetik a külső hatások. Általában lassú, megfontolt, sokszor halogat, nehezen köteleződik el és könnyen elbizonytalanodik, mert folyton alternatívákat keres és vizsgál. Gyorsan felméri, hogy mi vidítja fel, és mi szomorítja el. Több örömet él át, ha célját eléri és több szomorúságot, ha nem. Életének egyik alapérzése, mely az elvárt-reális-ideális én közti feszültségből fakad: a szomorúság.

Motivációja a nyújtózás valami felé, a törekvés egy cél elérése érdekében.

Elgondolkodtató. Ha ránézünk saját énjeink viszonyára, megláthatunk olyan viselkedési vagy magatartási formákat, gondolati tömböket, melyeket fixnek és megváltoztathatatlannak vélünk, pedig nem azok. Ha magunkba nézünk, láthatjuk, melyikből van túl sok, vagy épp túl kevés, és megnézhetjük a dolgokat a másik oldalról is. Esetleg egy harmadikról, vagy negyedikről…

Itt is, mint mindenhol, törekednünk kell az egyensúlyra. Hiszen a társas világ akkor alakul a legjobban, ha az önmagunkról látott kép megegyezik azzal, ahogyan minket látnak. Egyik véglet sem szerencsés, az sem ha túlbálványoznak valakit és az sem, ha mélyen lebecsülik.

Nem újdonság, hogy önértékelésünknek kulcs szerepe van saját életünkben. Hogy vajon magamat hogy látom? Mennyire szeretem és értékelem saját magamat?

Az instabil, és irreálisan magas önértékelés általában agresszióval jár és a környezetnek elviselhetetlen.

Az instabil, és irreálisan alacsony önértékelés pedig az egyén számára az.

Minden változás belül kezdődik. Ám ha nyitottak maradunk, ha figyelünk magunkra és egymásra, ha őszintén támogatjuk egymást, akkor hamarabb elérjük az egyensúlyt.

Én legalábbis erre törekszem…