Annyira hitetetlenül egyszerű, a szó legjobb értelmében. Annyira emberi.
Úgy lépett fel a színpadra, mintha egy road vagy egy szervező lenne, aki előkészíti a helyet a sztárnak. Kis mikrofonaffér, egy-két általános szó a közönséghez, mintha egy a környéken lakó régi ismerőst jött volna meglátogatni, de látta hogy esemény van így beugrott köszönni. A sztárnak híre sincs. Egy civil áll a színpadon.
És aztán énekelni kezd.
És a világ egy pillanat alatt vibráló színekben úszik.
Erre mondják, hogy varázslat…
Esetlenül kedves. Kedvesen esetlen. Még tanulja. A jelenlétet legalábbis, a dalok között és a kiállások alatt, mikor „nincs dolga”, mikor nem szól a hangja. Ám amikor szól az a hang, a civil köpönyeget vált és csillagként ragyog. Ha már megszületett, hadd ragyogjon. Olcsó klisé. Mégis igaz.
Libabőrbe bújik a test. Tátott szájjal figyel kicsi, fiatal, felnőtt és öreg. A kicsik aktívan énekelnek és táncolnak, az öregek bölcs mosollyal figyelnek, a fiatal csajszik figyelemért viháncolnak.
Én oldalt ámulok. Nem tudok sztárként nézni rá. Csak egy régi-régi, régen látott és nagyon visszavárt ismerősként.
Hazafelé elmélázom kicsit a parkban. Megint egy filmet vetít az elme. Lement a főcím.
A tehetség és a jó hang kevés. Tehetsége sok embernek van. Sőt, minden ember tehetséges valamiben, ami előbb-utóbb kibuggyan belőle, ha hagyja. Jól énekelni is sok ember tud. Ő viszont sokkal többet tesz, sokkal többet ad. Nem csak énekel. A dalokat saját magán szűri át és tükörként fordítja a nép felé. „Látjátok? Ez vagyok én. És ezek vagytok Ti is… Együtt vagyunk egyedül és mind ugyanazt akarjuk. Adni. Szeretni…” Magát nyitja meg és használja eszközként, és pont azért hat ennyire, mert őszinte, tiszta és rengeteg munka és kitartás van mögötte. És mert vállalja, hogy megsokszorozódik a sebezhetősége, mégsem tartja magán a pajzsot. A sok korábbi megpróbáltatás nem hogy elbizonytalanította, de megerősítette, és így kapta meg, így építhette meg azt a stabil alapot, amelyre most felépítheti a várát. Az Amerikai Álom Magyarországon. Hát lehetséges…
Ami furcsa, hogy ez esetben elsősorban nem a dalok hatnak. Hanem ő maga. És sokáig lehetne pszichológiai szempontból is elemezni az egész jelenséget, a sikere „titkát”, a jó időzítést, a ments meg image-t, amit ráhúztak, meg a többi hasonló fogást… most nem teszem. Ritka az, hogy amikor egy előadóról beszélek magamról is beszélek és amikor magamról beszélek, az az előadóról is szól. És valahol mindenkiről. Így működnek, ezért hatnak a dalok is, a zene, a művészet… mert mindenki magára szabja egy kicsit. Az alap megmarad, az üzenet magja érintetlen, mégis, a köpenye lehet színváltó. Kinek melyik tetszik. Kire melyik passzol inkább. Ákos szokta mondani, (amit egyébként Márai is gyönyörűen leírt), hogy a dal, a vers, vagy bármiféle alkotás nem az értelemre hat. Nem érthetjük száz százalékosan, hogy mit mond egy dalban a szerző, vagy aki előadja. De érezhetjük. És bizony érezzük… nagyon is… főleg ha ilyen látványosan gazdag színeket használ az előadó…
„A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé…” (Márai Sándor)
Így, hát így. Érzelmek. Mese. Álmok. Valóság.
A Kiskirályfi megkapta a Birodalmat és a fele Királyságot. És bár esetlennek látszik sok szempontból, szerintem a vetített kép nem olyan szemcsés amilyennek elsőre látszik… Szerintem menni fog ez neki. Az ismertség, a „nagyvilági élet”.
Nem tudom miért rakták be sokan a melankolikus, depressziós, lelkileg instabil dobozba, aki képtelen lesz megbirkózni a nyomással. Attól, mert az ember alapvetően visszafogottabb, még lehet boldog és vidám. És attól, mert néha melankolikus, vagy merengő, még nem lesz depressziós. Ráadásul az érzékenység sem egyenlő a gyengeséggel. A művészek ilyenek… a sztárok kevésbé. És ez szokatlan.
Aki ezt gyengeségnek látja, szerintem nagyon meg fog lepődni. Mert amit eddig látott a nagyérdemű, az csak a csírája annak az erőnek, ami benne van.
Sokan féltik őt. Figyelmeztetik, hogy vigyázzon, maradjon önmaga és ne változzon meg, mert így szeretik, ahogy van. Mintha a változás mindig negatív lenne. Pedig a változás alapvetően jó! Az ember nem veszíti el a gyökereit, az alapértékeit, a lelkét mikor megváltoznak körülötte a dolgok, és ez által ő is változik ebben-abban. A változás azt jelenti, hogy az ember fejlődik, növekszik, egyre inkább azzá lesz, amivé és akivé válnia kell. Kiteljesedik, nem elromlik.
Persze, van, aki elszáll, kezelni kell tudni a sikert és az ezzel járó hátrányokat is, kell tudni nemet mondani vagy meg kell tanulni, mert a média egyik pillanatról a másikra hiénává válhat… ez is világos. És sokszor a siker még nagyobb stressz-forrás mint a kudarc.
Néha a rajongók is erőszakosak. Sok az irigy és a rosszakaró. És ő művész, tényleg nagyon érzékeny. Azt mondják: szegény, mi lesz vele, nem fogja bírni… Pedig fogja! Megtanulta hogy maradjon talpon. A próbáknak azonban vége, kezdődik az előadás. Még csiszolódni fog, sokat, és tovább fejlődni, és lesznek még hihetetlenül kemény menetek, de pontosan fogja érezni, hogy mi az, ami neki jó, és ki az, aki őszinte vele. Minden téren. Mert sziklaszilárd alapokra építhet. Mert megtanulta mi a fontos.
Bárhogy is lesz, én biztos vagyok benne, hogy tudni fogja merre menjen és ha kételkedne is, legyőzi a félelmeit, ahogy eddig is, és boldogan él majd, akár az Óperencián innen, akár az Üveghegyen túl…A kard pedig jó szolgálatot tehet, jó ha kéznél van mert néha bizony fel kell csatolni, hasznos a sárkányok ellen. Sokak szerint bolondság, de én még hiszek a mesékben.
És a királyfik mindig győznek!
(A felső kép Szegedi Katalin műve, http://szegedikatalin.blogspot.com )
Bejegyzések
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése