Kortárs sokkolda

Tegnap sokkoló élményben volt részem. Shakespeare III. Richard-jának kortárs változatára ültem be. Ez csak utólag derült ki. Mármint hogy kortárs. Alapvetően nyitott vagyok a modernre, azt gondolom, sőt általában a kortárs fricskákat is értékelem (itt-ott). De hogy egy horrormúzeummá alakított boncterem legyen a díszlet (az egyetlen), formalinba áztatott fejekkel, és testekkel, domina szerkóba bújtatott nőkkel a színpadon, LCD TV-s performance feeling-es bevetítésekkel, telefonfülkével és Kill Bill-es mobilcsörgéssel…

(Na jó, a Kill Bill-t értékeltem ;) Meg a ’He stinks!’ felkiáltást is Hastings nevére hajazva... )

Szóval a fantázia ott volt, biztos, csak én nem értékeltem az egészet kellőképpen. Csak ültem ott értetlenül, lesokkolva. Igaz, többen már az első felvonás alatt feladták és ingerülten kivonultak. Én azért megvártam a szünetet. Színházból még soha nem jöttem el a vége előtt. Most muszáj volt. Ugyanis nagyon ingerültté váltam magam is. Felkészületlenül ültem be. Ha tudom mi vár rám másik ’filteren’ keresztül nézem… Akkor sikerült volna végignéznem. De nem így történt. Kicsit szégyellem, mert bevallom a kíváncsiság bennem maradt. Vajon mit akart a rendező? Miért így? Mi volt a cél? Mi volt a láthatatlan a látható mögött? Mi volt – ha volt - érezhető az érzékelhetetlen alatt?

Ez esetben azonban nyitottak maradnak a kérdések.

A barátnőm végigülte. És kibírta. Nem őrjöngött az élvezettől, de nem is határolódott el tőle. És azt mondja hangzatos tapsvihar volt a végén. Elhiszem. A színészek tényleg jók voltak. És szakmai szemmel biztos a darab is. Nézőként azonban rá kellett jönnöm, hogy általában színházban is a tradíciókat és a tradicionálist preferálom. És azt, ha érezhetően és láthatóan is megmarad az érték. Shakespeare-nél meg még inkább.

Ha pedig másképp alakul, arra előre fel kell készülnöm…