Csendes (színházi) katarzis

A minap színházban voltam, a ’Mindent Anyámról’ főpróbáján, a Pestiben.

Általában egy este a csajokkal beszélgetéssel, vihorászással telik, borospoharak koccannak, fagyott kezeket melengetnek gőzölgő kávék, forró kakaók, teák…

 Ez az este azonban úgy ért véget, ahogy a koncertek szoktak. A jó koncertek. Ahol a Dal átszínezi a közönséget mint jó bor a vizet… Színháznál ilyen intenzív katarzis élményem még nem volt. Még a fütty és a „bravó” is bennszakadt. Hazafelé csöndben sétáltam a lányok mellett, a buszon ülve az ablakon át a sötétek és fények játékát bámultam. Hangfoszlányok úsztak be. Bevillanó képek. Újrajátszódtak a jelenetek a fejemben. Egy-egy szemmel lefotózott kép, egy beállítás, egy mozdulat, maga a filmszerűen felépített darab, a fókusszal játszadozó kamerát idéző, mozgó díszletek és fények, a színdarabba font színdarabok, a párhuzamok, az egybeszövődések, klasszikus és modern, örök és halandó. Képzelet és valóság játéka. Interaktív közönségpillanatok. Látvány. Érzelem. Döbbenet. Hatás. Tiszta zsenialitás.

Mégis csöndben ültem a buszon. Mert én a katarzis élményt (is) így dolgozom fel. Csöndben. Fejben (is). Kifelé bambulva, réveteg tekintettel, egy másik világ ablakából vissza-visszatekintve, figyelve, hogy azért ha fél lábbal is, de megmaradjak a „valóság” talaján...