Egyhelyben

Körbe-körbe járok…

Mindig azt hiszem hogy jutok valahova, de az egyetlen hely ahova jutok a hely ahonnan indultam. Mindig ugyanoda, mindig ugyanonnan. A hiány csapdája. A magány kalitkája. Próbálok erős maradni és derűs, remélni és hinni, de… ott a de. Ott vannak a napok, mint amilyen ez is, mikor tébolyodott oroszlánként keringek a ketrecben. Látom, hogy körülöttem ott egy hatalmas és szabad(nak tűnő) világ… de fogalmam sincs, hogy jussak oda. A ketrec nem enged. A rácsok törhetetlenek, ásni, kaparni is hasztalan… merre hát? Miből van ez a rács, hogy törhetetlen és mozdíthatatlan? És ki rakta körém? Ki rakhatta körém?

Trükkös kérdés. Egyértelmű válasz…

De ha én magam vagyok a kulcs, nem kéne, hogy egyszerűbb legyen a megoldás? Nem elég csak rájönni, ráébredni, tudatosítani, hogy a válasz mind odabent van?  

Ezek szerint nem. Mert hiába. Még mindig érzem. És a rácsok még mindig érintetlenek… A hatás, amit a sok próbálkozás és kaparás eredményeként láttam mind illúzió volt csak.

Vagy ez az illúzió? Melyik az igazi? Hol az igazság???

A hiány állandó társammá szegült. Pedig úgy szeretném ha elengednénk egymást végre! Megírtam már százszor, és még százszor… a régi írásokban, versekben is ott a nyoma. Ő a meg nem szűnő. Újra és újra felszakadó sebként éktelenkedik a szívemen, melyet időről-időre felszakít a magány. Mert ők ketten ilyenek. Kíméletlenül ragaszkodnak.

És mindig párban járnak...