Zene

Egy régi iromány. Most újra előkerült... Íme:

Csendes az éjjel. Csak a fejem zúg. Mint mikor állsz a piactéren és az összes kofa egyszerre kiabál, pont a te füledbe. Közben halkan mégis szól a zene. Belül… A művészeknek jól jön ez a fajta hangulat, ilyenkor (is) alkothatnak, festhet a festő, írhat az író, vagy zenélhet a zenész…

 Furcsa ahogy működik ez az egész. Mikor kiborítanak a napi problémák, a kudarcok, vagy elszomorítanak a be nem teljesült vágyak… vagy csak egyszerűen fáradt vagy és eleged van mindenből… nem érted a világot, nem érted az embereket, talán saját magadat sem. Mikor elgondolkozol azon ki is vagy, vagy kivé is lettél az elmúlt években, és mellé rakod a képet amit elképzeltél magadnak. Mikor beléd hasít, hogy mi minden lehetnél még, mi minden lehetne, vagy kellene hogy legyen másképp… Mikor elmerengsz és ilyen gondolatokat ír le a toll, vagy amikor kérdőn nézel a kurzorra, mely az ilyen szavak mellett villog. Mikor hiányzik valaki, vagy valami…vagy mindkettő. Mikor egyszerűen szembesülsz a valósággal és rájössz, hogy nem így akartad, másról álmodtál… többről, jobbról… aztán elszégyelled magad mikor arcul üt, hogy a nagynak tűnő problémáid valójában mind milyen apróak. Mikor azt mondod magadnak „Nőlj fel végre, nem maradhatsz örökké gyerek!”…Mikor olyan távolinak tűnik minden….

 …akkor egyszer csak jön egy dallam és egy szempillantás alatt elvarázsol. Felkap és elvisz messze-messze, egy más világba, ahol minden más, minden tökéletes… Új világot teremt egy pillanat alatt. Mint egy festő, mikor az ecset a kezében saját életre kel. Kirajzolódnak a körvonalak, aztán feltöltődnek színnel…erősödnek a kontúrok… és már kész is. A kép életre kel, szól a dal, a hangok vibráló színekként túlfutnak a vásznon és kiszínezik a világot egy percre...