Vakon

A gondolatok a fejben béklyóként láncolnak a gép elé. Magától mozdul a kéz, mozognak az ujjak, szinte nem is látom mit ír, furcsán érzem magam, furcsa ez az egész, kívülállóan, kívülállóként nézem magam.

Becsomagolom a szavakat megint, mert ha úgy írnám le, ahogy vannak, mindenki értené őket. Mindenki és senki. Így azonban a mindenki kimarad, senki nem érti, csak az, aki nagyon-nagyon figyel. Ha van ilyen. Sokszor kételkedem.

Magammal vívok harcot minden nap. Vajon megéri? Vajon megéri küzdeni egy olyan álomért, ami talán soha nem válik valóra? Amit valaki már megálmodott, igaz, csak vázlatosan és kesze-kuszán, kivehetetlen kontúrokkal, a színek pedig fakóak és összemosódottak… és ami akár rémálommá is válhat tönkretéve álmodót és álmodottat?

Megéri kockáztatni?

Valaki az én álmomat álmodja. Az én képemet próbálja megfesteni. „Az én filmem kész…”

És lehet hogy sikerül is neki. Volt már ilyen. Mint mikor hajótörés után a lakatlan szigeten az egyik tábor ellopja a másik tábor tüzét. Pedig veszélyes játék a tűz...

Vajon a kép, amit látni vélek valós? Vagy azzá válhat? Az én képem egyáltalán? A megfáradt, fakó állóképből élénk színekben úszó mozgóképet teremtenénk. Én ezt látom. A teljes, kész képsort… élő színekkel, csodaszép rajzolatokkal. A tiszta, valódi, romokból újjáépített, és talán elérhetetlen-érinthetetlen teremtményt...

Közben pedig élni kell. A mindennapokat. Eljátszani a szerepeket. Keménynek látszani. Felhőtlennek tűnni. Dolgozni. Figyelni. Tanulni. Számlákat fizetni. Értelmetlen vizsgákra készülni. Olvasni. Tenni bármit, elfoglalni az elmét, hogy a léleknek esélye se legyen a géphez rángatni az írót, hogy zagyvaságokat írjon, mint most…

Győzelmet ülök és vereséget gyászolok meg minden nap.

Mit tegyek hát?
Mit tehetek?

Csak egyet.

Óvatosan tapogatva a talajt…

lépkedek tovább vakon…

a fény felé…